mint egy szédült

éjjeli lepke,

flörtöl velünk a hold,

mielőtt kihunyna.

szinema szimula –

fejünk fölött vizuál

a néma hajnal,

felkelt az illúzió,

és kényes fényét

a bőrünkre vetítette.

bomlik a kép,

zavar a hang,

s a reggel,

filmvászonként

feszül,

elszakad,

és lehull rólunk

a kéj leple.