[2010. március]

Nem tudom, miként ragadjam meg a történetet, csupa nyers hús az egész, a sejtek közti tér annyira eleven benne, tele hajszállal és bőrhámmal. Viszolygok közeledni, körmeimet tövig rágtam már, mégis enyémnek érzem. Nem szabad távol maradnom. Mondhatnám, hogy ezt akartam mindig is leírni, és végső soron tőlem kellett volna származnia, de Cirill úgy megcsinálta, ahogy nekem soha nem sikerült volna. Ilyen földszerűvé soha nem tudtam volna kigondolni. A pusztulás és teremtés történetét ennél komolyabban soha nem tudtam volna elképzelni. Újra a Pamukban ülök, szívom a füstöt, és hallgatom Ceylan klimpírozását. Olyan, mintha a meleg Izmir szőlőseit festené az este, benne egy seregély törékeny dalának szenvedélybe ívelő dala szól. Snassz dolog, de folynak a könnyeim, meg amolyan lírai kedvemben vagyok, hozzá pedig kurvára szenvedek. Ezt szoktam utálni a legjobban magamban: ülni és lehetőségek után keresni, miközben a boldogság kék madara már régen elszállt, mazó kedvvel elmerengeni a nagy bánatokon, semmit sem feledni, csak pakolni be a madár helyére a zsákba.
Fél év távlatából, a történtek fényében, még mindig képes vagyok könnyeket hullatni. Talán furcsa lehet, de ezt igazán csak az értheti meg, aki ismerte ezt az embert. Vajon, rajtam kívül ezen a világon, van még valaki, aki ismerte? Tudja még valaki, hogy kiről is beszélek? Cirill elveszett az alföldi őszi ködben, és maga mögött hagyta azt a rengeteg bánatos hullámot, amelyet valamikor minden este befogtam. Azóta folyton dong a város, időnként eljut a fülembe néhány eltévedt hullám, amelyeket csak magukban akarok hallani, függetlenül mindattól, ami történt.
Mindenből töredékek láncolatát tudom előkotorni, anélkül, hogy képes lennék átlátni, hogy tulajdonképpen miből is indult, hogyan kígyózott végig életemben ez az ember, kapargatta a felszínt, mintha ikont restaurált volna, és bár mondják, hogy mindebben nem ez a legfontosabb, úgy gondolom, hogy Cirill foltjai pusztán az idő múlásának a jelei, a sorsok veleszületett tökéletlensége. Tudtátok, hogy az ikonfestők idejük nagy részét a tiszta színek kikeverésével töltötték? A mi kapcsolatunk pedig foltos volt, bár nem eleven, hanem igazi, zöldes hullafoltokkal.
Mintha kagyló volnék, leszúrva a tenger fenekére. Elhelyeztek valamit ott belül, ami szúr, folyton sérti a hártyákat, gondolatokat ébreszt, nem hagy nyugton. Talán túl tudatos vagyok a gerjedésben, biztos abban, hogy ennek egyszer pénzre váltható értéke lesz. Majd kiemel egy mélyre merülő halász, szétfeszíti gyöngyházamat, és csontjaim rakása közül kiemel egy aszott bogyót, valamit, amit éveken keresztül nyálkáztam, alakítottam.
Most úgy érzem, már beszélhetek róla. Örökre megbújni a falak mögött úgysem tudok, a napfényt örökre úgysem tudom kizárni: mire jó egy érintetlen, tökéletes felületű szemgolyó, ha a fényt nem töri váratlanul meg, ha csak tükör, semmi halott szemcse vagy karcolt bibe, tiszta színek rendje? Hagyom tehát, zúduljon rám a tavaszi napfény, romboljon le, zúzzon szét, karcolja végig a szemem, a történtek tükrében mi értelme lenne, hanem a tökélynek, a végtelen látásnak, a tökéletesre kavart színeknek, az ízek harmóniájának?
Azóta eltelt már egy tél, és a történet lassan átfolyt az anyag szálai között. Kifolyt belőle a savó, most pedig levakarom a gézről a kiszáradt túrót, de ízében nem tud már felkavarni, bomlasztó enzimjei fáradtak, csupán egy fél év kellett hozzá, hogy meg tudjam érteni, miért nem hangzott el a kérdés, amit már szinte minden nap feltettem magamnak, nehogy váratlanul érjen. Aztán végül nem történt semmi.
A déli nap az idén már áprilisban sárgára égette a fikuszokat a teraszon. Kiteszem a nyugágyat, végignyúlok rajta, óvatosan, nehogy megbillenjen, és kiboruljak. Halk roppanásokkal nyúlnak meg izmaim, az alumínium keceg alattam. Most látom, hogy a legyek az idén már kirajzottak: meleg van, a lárváknak meleg kell, és nedves fészek, alaposan körbedongnak, mint egy hullát. Figyelem, hogy ha mozdulatlanul maradok, hogyan szállnak rám, és falánk nyelvükkel hogyan tapogatnak végig. Keresik a helyet. Kiver a veríték, melegem van, izzadni kezdek. Azt hiszem, lassan kezdem megérteni ezt az önmagát felemésztő bizarr mesét. Talán mégsem olyan egyszerű, ahogy elképzeltem.
Sohasem gondoltam volna, hogy harmincévesen félni fogok a haláltól. A gondolat, hogy majd egyszer, nem túl későn, férjhez fogok menni, lesz egy szolid családom, egy férjem, aki irányt mutat, egy rakás kerek arcú gyermek, akik betöltik a házban a teret, a gondolat látszólag karnyújtásnyira lapult. Egy hajszálon múlt talán. Mégis úgy gondolom, nincs vesztegetni való időm. Mielőbb pontot tenni, bevégezni a mondatot, és életet adni egy újnak, legömbölyíteni, elhelyezni, útjára engedni, mint egy halat.
Ma sem mentem az egyetem felé, ahogy már egy hónapja nem voltam. Telefonomat kikapcsoltam, nincs szükségem kapcsolatokra, ápolni nincs kedvem feszes vagy ernyedt viszonyokat. Innen tova én már csak vágni tudok, nyisszantani inakat, egymáshoz tapadó izmokat, hogy folyjon szét ez a nagy feszültség, mint egy nagy bendő, eméssze fel ez a meleg tavasz. Vajon meddig lesz erőm a körmeimet rágni?
A legszomorúbb lemezem szól. Brácsák. Tiszta érzelem, semmi szellem. Felteszem lábaimat a terasz párkányára, és hagyom, hogy erőt vegyen rajtam a tavaszi bánat. Készülnöm kellene otthont adni a lárváknak, végre beletörődni, hogy csupán így teljesíthetem be Cirill kimondatlan óhaját, ha majd egyszer kikelnek a lepkék és legyek, és körberajzanak tejfehér bőröm körül, és néhány szárnycsapás után találnak egy foltot, egy pontot a végtelenben, ahol mesteri fogással csendben magába fordul a tér, akkor leszek végre boldog. Addig pedig ki kell mennem a világba, szembe kell néznem a nappal, és el kell mondanom mindent. Fel kell boncolnom, ki kell bontanom, zsigereire kell szednem a történetet, hogy megérthessem, miért olyan jelentéktelen a váz, a csontok kerete, az izmok és inak langyos köteléke, és miért olyan mély az űr, valahol a gyomor mögött, felett.
Köd volt, és nem akartam hazafelé menni. Újra esteledett, mint szinte minden napnak a végén. Semmihez nem volt kedvem, ha csak ahhoz nem, hogy beleveszszek a ködbe, és bolyongjak a platánfák között anyagtalanul, mint egy szellem, távol mindentől, ami emberi, vagy ami érzéseket ébreszthet a hidegben vacogó szívemben. A ködből, valahol a híd mellől, zongora-akkordokat hallottam. Olyanszerű hangulat, mint a kabátom alatt: szétcincált vonal, foszlott szálak laza kötege, és szörnyűen szomorú.
Így jutottam el abba a kávézóba, ahol minden kezdődött. Az egyetemről útban hazafelé, valahol a garázsok között, gesztenyefák árnyékában lapult ez a kis lokál, melynek homlokzatán égetett facégér lógott: Pamuk. A tulajdonosa egy török zongorista volt, Ceylan, aki az estéket végtelenbe nyúló Mendelsohn-fúgákkal fátyolozta be. Ha sokat ivott, azt mondta, hogy soha nem tér vissza Izmirbe, mert ott csak fehér szőlő terem, és fekete hajú lányok. Úgy szerettem Ceylant, mint a madártejet, mert puha volt a felszínen, és melegen édes a mélyben, úgy úszott a balkáni nappalok fölött, mint a hab a tejen. Egyébként csak kecsketejet ivott, amit az apja, Pamuk hozott gyakori üzleti útjaival otthonról.
Ültem egy csésze forró törökkávé mellett, és egy tanulmányt olvastam a ráncok kialakulásáról. Miként és miért alakulnak ki, mennyire lehet ellenük védekezni, milyen embertípusok hajlamosabbak a ráncosodásra, értekezés a ráncok általános fiziológiájáról. Annyira lenyűgözött a téma, hogy látszólag abbahagytam pszichológiai tanulmányaimat, nem jártam az egyetem felé, hanem reggel elfoglaltam a helyem a park egyik távoli zugában egy diófa alatt, és késő délutánig, amíg oda nem sütött a nap, gubbasztottam a papírjaim között, kizárva mindent, ami zavarhatott volna. Eldöntöttem, hogy ebből írom majd az államvizsga-dolgozatomat.
Néhány héttel voltam legutóbbi szakításom után. Újra egyedül, újra azok az átkozott magányos napok. És a folyamat, ahogy a ránc szakít, ahogy gyűr, összehúz és kitágít, iszonyatosan fáj. Ismered, ugye? Nem tudtam megfogalmazni pontosan, de éreztem, hogy fejemre telepszik az a mérhetetlenül sok érzelmi hullámzás, szeretet és gyűlölet, méreg és gyanta, amit az elmúlt tíz évben gyűjtöttem, amióta elhagytam kisfalumnak döngicsélő völgyét, és elindultam a városba, hogy férjhez menjek. Azóta gyűjtögettem, hurcoltam egy penészes nagy kalapban a sok szart, és nem volt erőm elhajítani jó messzire, hogy a lába se érje a földet. Ezek mind, egytől egyig, na ezek. Rágtak, mint a szú, reszeltek, járatot nyitottak, fejlesztették, dolgoztak rajta, alapos munka volt, maradandó.
Sokszor hányták már a szememre, hogy túl sokat foglalkozom a testemmel, bár meg vagyok győződve róla, hogy gondolataimhoz soha nem fogok tudni egy méltó vázat ölteni. Mindig idegennek éreztem valójában, az összes porral, krémmel és mázzal, amit rákentem. Nem illett semmiképpen a gondolatisághoz, bár önmagában, hogy úgy mondjam, megállta a helyét. A darabomnak tökéletesnek kell lennie, szubsztancia-túltengés legyen benne, sokkal több, mint gondolat, carnivorus, húsevő, ragadjon hozzá minden szerves anyag, ami az űrben cselleng.
Szóval odaült az asztalomhoz, és szó nélkül rágyújtott egy cigarettára. Piros pulóvere alól kilátszott fehér inggallérja. Rákönyökölt az asztal szélére, és a zongorát nézte. Utáltam, ha valaki könnyezni látott. Kitárva, mint egy kettévágott gyümölcs, rejtett magjait láthatóvá téve: barackhús, dinnyekása. Nem szólt semmit, üveges szemei a zongora mögötti utcát fürkészték. Ha valaha elmerültél a víz alatt, tudod, olyan volt, mint az anyaméh. Szövetnadrág, könnyű, fehér ing, vörös pulóver. Szőke haját hátrafésülve hordta, önbizalmát cseppet sem rejtve véka alá, arca íve mindig a hevesen forgó légcsavar felé nyitott. Közben kifeszített állkapcsára fektette a karcsú nyakú poharat, és magába csúsztatta a zöldes löttyöt. Időbe fagyva, derűsen, sztoikus rezignációban nézett szembe az idővel, mint az ikonba zárt szentek. Tekintet a füstbe, a zongora csillogó hártyát szőtt a szemei elé.
Kapargatom a felszínt. Könnyen szakad fel az olajfesték, tenyérnyi cafatok válnak le. Alaposan dolgozom, elszántan, mind a tíz ujjammal, elhanyagolt körmeim keményen gyűrik maguk alá a zöld fényt a festékről. Ráz a hideg, végiglüktet fogaimon a kelletlen, lapuló fájdalom, amikor végre láthatóvá válik egy kézfej. Halvány foltokban a festék alá költözött a dögvész: az ujjak penészesek, mintha lepra kezdte volna ki. A kar vonalán, finom gondolatváltás lett volna, megtört, derékszögben megszakítja a felfelé tartó ágat, és hirtelen egész rövid felkar után fekete hamuba vész a törzs mezsgyéjén. Táskás fölötte a festék. Átszúrom a körmömmel, és húsos, sárga lepke röppen fel alóla. Azon tűnődöm, miért is kell erről írnom, mi haszna lesz ennek a girhes váznak az idő lomha iszapjában. Leszáll, aztán ellepik a pusztító algák. Felzabálják. Meg miért jó nekem ebben a meleg tavaszi napsütésben, hogy folyton mitizáljak, meg a csend nyugalmára törjek? Törhetetlenül táplálni a mítoszok daganatát, húzni magam után minden szaros emléket, minden pasis történetet, akár bizarr vagy csak sapkás, bepakolni mindent, lementeni, és cipelni, meg időnként előbányászni, újraértékelni, elgondolkodni viszonyán például egy bakanccsal vagy egy medúzával, ezen tűnődni, sóhajtozni, visszatérni, értékelni, felkavarni, aztán visszahelyezni a mélyre, várni, hogy majd csak leszáll a salak, és tisztán látjuk a viszonyokat.
Tudod, mint amikor nem sikerül fejen találnod a szeget. Úgy körözöl fölötte, néha odaütsz, de vagy nem találod el pont középen, vagy a fene tudja, ejsze bog van a fában. Hát így körözök én is a téma fölött. De a szeg, az sehogy sem akar bennebb menni. Nálam van szeg, kalapács, léc, asztal, rajta satu, és a téma sehogy sem akarja megadni magát. Pedig látszólag nálam van a zsír, én irányítom, és mégsem. Már hónapok óta szöszmötölök vele, azóta, időnként intenzívebben, aztán lomhán, mint egy nagy folyó a partjával, tettem-vettem, elidőztem rajta, de soha nem lett kellőképpen komoly. Vannak elvárásaim ezzel a történettel szemben. Mindig volt ezer olyan dolog, ami fontosabb volt ennél, és rendszerint kifutottam az időből, a téma meg újból ott hevert, csendben, pontosabban nyöszörögve, szenvedőn, én meg toltam magam előtt, hogy majd ha lesz idő, felnevelem, tagbaszakadt történetet kovácsolok belőle, ahogy illik egy ilyen felmenőkkel bíró meséhez. Aztán nem került rá sor soha. Mostanáig. Most viszont, hogy bogot kötöttem életem fonalának végére, új erőket érzek. Szeretném újra kellő gondoskodásban részesíteni elodázott témáimat, bizonyítani, hogy nem vesztek el, hogy cirkulál még vér az edényekben, és igen, van még annyi erő bennük, hogy az élet méltó ellenfelei lehessenek, és beülhetnek mellkasomba, mint szürkületkor a tyúkok a langyos ketrec mélyére. Nem vesztem el, vissza fogok térni, és a következő zihálós időszakot egy végtelen nagy pihenés követi majd, olyan igazi, időtlen hátradőlős, mint a nyári katalógusokban. Akkor majd újragondolhatom a régi dolgokat, elővehetem a régi történeteket, és alapos következtetéseket vonhatok majd le belőlük.

Cirillről annyit tudtam előtte, hogy közgázon tanult, és Ukrajnából származott. Egyébiránt egy rokonszenves, bizalomgerjesztő, magabiztos férfi benyomását keltette. Csendben sercegett szájában a cigaretta, közben halkan befonta szőke tincseit a felszálló füst. Én meg csak szipogtam mellette, és törölgettem a könnyeimet, mi tagadás, a földön voltam, mint egy kiterített macska, nyivákoltam és nyalogattam a sebeimet. Cirill átható hímszagát mohón szívtam magamba, hagytam, hogy jó mélyen átjárja húsának jázminillata a tüdőmet, diszkréten tömjénillatú ruháiból a hűvös ortodoxizmus nyugalma áradt, és az arcáról el nem múló bájos arrogancia minden pillanatban új erőt adott, míg végül végérvényesen felemeltem tekintetem a kávéscsészéről, és Cirill nyaka alatt az ing alól kikandikáló szőrszálakra helyeztem. Nekem pont erre a dohos, karakán férfira volt szükségem.
És valóban, az elkövetkező napok húsosak voltak, nektártól telített, napfényes, derűs napok. Cirill egyszer csak belépett az életembe, határozottan és bűbájosan. Rendszerint Ceylan kávézójában találkoztunk, és órák hosszat beszélgettünk. Tudod, Cirillel olyan igazán jól lehetett beszélgetni. Bármiről. Empatikus volt, és határtalanul vicces. Hallgatott, ha hallgatni kellett, és titokzatos mesékkel töltötte meg az őszi éjszakákat. Úgy éreztem, azok a könnyek, amelyek éppen csak felszáradtak arcomról, már rég a múltba vesztek. Lassan megváltoztak napjaim, újra értelmét láttam az iskolának, újra elmentem moziba, persze Cirillel, hát újra élni kezdtem, tudod, úgy igazán.
Diszkrét volt, elegáns, igazi úriember. Nem tolakodott, észrevétlenül ült az asztalnál, minden délután, lassan egy hete. Nem hívott fel magához, én pedig nem akartam lépni. Jól jött ez a nagy, lassú érzelmi folyó. Lassan folydogált, és úgy tűnt, hogy semmi nem szabhat gátat neki. Gondol valaki ilyenkor a halálra? Egy üres szobára, semmi fölösleggel, csak néhány könyvvel szerteszét, egy határozott jelenlétű, hatalmas tölgyfavázas ágy, egy kis asztal üveglappal, rajta festett vázában néhány szál fonnyadt nárcisszal? Megtöltötte az egész szobát, ahogy így sápadtan feküdt. Nem tudtam volna soha levenni róla a szemem. Pallor mortis. Vázak, mészvárak, benne lakó langyos pillangótestek, röpködő színek, fűszálak. Aztán bumm, rigor mortis, megtalálni a nullát, befagyni a párás zsúfoltságba, végre bátran tarkóból ellazulni. Foltos volt az arca, halk percegés hallatszott az ágy fájából, mintha nem a pillanat, hanem szú lett volna.
Hazakísért. Vacsorázni voltunk, és még mindig nem csattant el az első csók. Megcirógatta az arcom. Jó éjszakát. Visszanéztem a bejáratból: kinyújtotta a lehúzott ablakon a kezét, és finom csuklómozdulatokkal integetett. Újra én voltam a fényben, én voltam a holdnak a fényében, a bejárati ajtó előtt én álltam, és láttam nevem a kis pléhtáblára írva, és igen, úgy gondoltam, hogy ez az a hely, ez a város, amelyhez tartozom, ezek azok a falak, amelyek párolgását halálomig akarom beszívni. Tudod, olyan sűrű volt az az este. Szerettem azt a melankolikus, zöld várost, ott voltam benne otthon. Ahogy befordult az újságos mögött a Mészárosok útján, és autója eltűnt az iskolakerítés mögött, orromban összeért a benzingőz, amit maga mögött hagyott, a vadgesztenyefák nyughatatlan ízével, és abban a pillanatban, mint egy karom, úgy hasított végig hátamon a hideg, hogy ez az este életem utolsó estéje lesz, hogy megesznek az egerek az éjjel, hogy felfal az ágy, összecsomagol a sötétség. Teljesen váratlan volt, eleven és homályba tűnő. Miután kétszer is ellenőriztem, hogy bezártam az ajtót, felhajtottam három nyugtatót. Bizarr volt: hosszú ideje először volt boldog, felszabadult estém, és ilyen sejtbeszúró félelmet régóta nem éreztem. Nem volt igazam: nem szakadt rám a mennyezet, nem rabolt el Lucifer, nem szívták ki vámpírok a véremet, az éjszaka állatai tanácstalanul maradtak el mögöttem, és a reggeli fürdő új erőkkel töltött fel.

Akkor este. Álltunk a téren, három pad között, eső után, az izgató szeptemberi aszfaltszagban, közöttünk másfél lépés, valami ősi távolság, zsigeri kosz, ami kiült a bőrünkre, és nem hagyott közeledni. Szobrok voltunk, mint Woodrow Wilson az árvácskaágyáson túl, lassított percek lepedékét nyeltük folyton vissza, és hangok hagyták el torkunkat, őszinte, érzelmektől pépes cirkalmak. Kibomlottak, leveleket és virágokat hajtottak, beszőttek, felemésztettek. Főleg Cirill mesélt. Nyugodtan, kivágta a szavakat, összefércelte egy nagy pokróccá, rám borította, bűvölt, összeolvasztotta a szaténszálakat az ereimmel, rám melegítette ikonba fagyott kozmopolita életét, aztán legöngyölítette a fonalat, bőröm zsírszálait, az inakat, gomolyagot kötött a letekert képekből, így szőttük lassan egy bizarr gobelinképeit, én a rajongásom egyre hevesebb taktusával, ő pedig ugyanazzal a hűvös profizmussal, amellyel azóta kezelt, hogy leült az asztalomhoz Ceylan kávézójában.
Valahogy úgy, ahogy összeért valamikor a számban a madártej és a véres-májas íze, valahogy úgy érte el Cirill sós szája mentaízű nyálmirigyeimet. Nem tudok erről értelmesen emlékezni. Félek, hogy rám talál a bűn, rám szabadulnak a sötét bomlasztó bogarai, és felszívódom a magam által ápolt testek között, elvegyülök. Amikor éreztem számban szemcsés nyelvének surrogását, megadtam magam, és nedvesen, mint Wilson bajusza, befaltam Cirill nyúlszájú ajkát. Megnyílt a lépcsőház ajtaja, egy öreg botorkált ki rajta, kezében sétabottal, és mogorván végigmért minket. Aztán úgy kísért haza, mint minden este, észrevétlenül, és mégis biztonságot nyújtó jelenlétével. Autója nyugtatón dorombolt, elmerültem a selymes vaníliaillatú bőrülésben. Albinoni: Adagio. Azóta is libabőrös leszek tőle. A bejárat előtt elcsattant még egy érzelmes csók, és Cirill úgy merült el az éjszakában, mint a fej nélküli lovas a ködös erdőben. Akkor láttam utoljára.

Éjszakára nyitva hagytam az ablakot. Amúgy is meleg volt, én pedig mód fölött kívántam magamba szívni a teraszom alatti hársfák ózondús páráját. Ha lett volna lemezjátszóm, valószínűleg valami barokkot hallgattam volna, darabos, mégis foszlott kontúrú hangulatomban. Ilyenformán viszont a magam szuszogását hallgatva ültem a teraszon, és lefekvés előtt próbáltam rendszerezni az elmúlt napok eseményeit. A vodkát, ami még a hétvégi zsúr után maradt, egy öblös pohárba töltöttem ki, és alaposan ízlelgettem, ahogy végigfut a nyelvem forró hátán. Cirill lesújtó magabiztossága, az a mérhetetlen béke, amellyel ez az ember az életét igazgatja, elbűvölt, hűvös távolságtartása, és mégis burjánzó empátiája, amellyel a lelkem mélyére látott, rég nem érzett vágyakat ébresztett bennem. Nem hittem el, hogy egy ember ilyen hatással lehet rám, csupán néhány nap, valójában néhány óra fényében. És mégis teljesen szokványos kerete volt, mint bármelyik kapcsolatomnak idáig. Szerda volt, akár szombat, még inkább hétfő is lehetett volna. Mindent összevetve átéreztem a helyzet egyedi bizsergető izgalmát, de csápjaim az idő felszínét motozták, fogózkodót keresve, valami biztosat, amiben megkapaszkodhatom a sodrásban, amely kimosta alólam az iszapot.

Reggel arra ébredtem, hogy valahol a falat vakargatják. Mintha egy nagytestű bogár surrogott volna, kitines szárnyaival két fal közé szorulva. Álmomban egy nagy ikonon álltam, egy hatalmas, narancsszínben játszó szentképen, amely fekete szakállas próféták köré hűvös glóriát festett. Szúrágta felszínén mezítláb álltam, és kezemben egy csavarhúzóval egy pontot kerestem. Iszonyatos nyomást éreztem fejemben, és a huzat, amely áthúzott a szentek fölött, sárga porral borított be, és ebből a porból rövid idő alatt kocsonyás trutymó alakult, ez borította be teljesen a testemet. A bőröm helyén kavargó lepedék kis csomókká sűrűsödött, és a lárvák kérge alól sárga pillangók röppentek fel, fejem fölött köröztek, aztán mintha forgószél ragadta volna el, a tölcsér szája a próféta szájába sodorta a lepkéket, én pedig a csavarhúzót beledöftem a szent szájába, próbáltam szétfeszíteni, kétségbeesetten rángattam, remélve, hogy a lyukon keresztül a lepkék röptét követni tudom, de a csavarhúzót elnyelte a fekete mélység, én pedig fülemet rátapasztva a szent szájra, csak a lepkék távoli surrogását hallottam egy ideig, aztán felébredtem.

Fájt a fejem, az ablakon besütő nap szétdarabolta a teret. Kitámolyogtam az előszobába, és eldülöngéltem a fürdőszobában. Szétterítettem arcomon a reggeli vizet, és szembenéztem magammal, fáradtan és meggyötörten, mint az utóbbi időben szinte minden reggel. Enyhe undort éreztem, a vodkára gondoltam, és arra, hogy mennyit ittam a tegnap este, aztán kinyújtottam a nyelvem. A látvány úgy vágott szembe, mint egy repülő fejsze. Elsőre megragadtam a kagyló peremét, mert éreztem, hogy lábaimból elszállt minden erő. A kép csak nagyon lassan kezdett tisztulni, szemeimnek idő kellett a látványhoz. Nyelvemen egy hatalmas seb tátongott, véres, nyálkás közepét zöldesszürke kéreg vette körül. Néhány percig néztem mozdulatlan a kinyújtott nyelvemet, aztán közel hajoltam a tükörhöz. A szám tele volt sebekkel, fejlődésük különböző stádiumát mutatták. Leroskadtam a kád szélére. Ugyanaz a kaparászás hallatszott, amire ébredtem. A felszín bomolni készült. Azon gondolkodtam, hogy mit ettem a tegnap este, és mivel a májkrémes kenyér nem késztetett gyanúra, berohantam a szobába, és megszagoltam a vodkás poharat. Két muslinca röppent fel, ahogy a napfényhez tartottam. Felkaptam a telefonom, és hívtam Irénke nénit. Éppen a rendelő felé tartott. Nem értette ingerültségemet, még derült is rajtam, amit abban az állapotomban végképp nem vettem jó néven, aztán mondta, hogy félóra múlva ér a rendelőbe, bátran mehetek, soron kívül, amikor csak akarok. Tíz perc múlva berontottam a váróterembe, és megkilincseltem a rendelő ajtaját. Zárva volt.

Irénke néni sokat megélt, leguánlassú, kimért orvosnő volt, akit soha nem lehetett kibillenteni időtlen nyugalmából. Mintha soha nem látott volna újat, minden kontroll alatt volt, még a legzavartabbnak hitt helyzetben is. Amikor meglátott a csempekályha melletti széken kuporogni, elmosolyodott, és az órájára pillantott. Szerette érezni, hogy szükség van rá, jól választott szakmát, ebben az érzésben mondhatni nem szenvedett hiányt. Intett, hogy várjak öt percet.
A rendelő egy régi szövetkezeti épületben működött, fosszíliája egy hűvös kornak. Fémesen meredt ki a parlagfűszálak és a bukszusbokrok közül. Egy dobogó meleg pont lüktetett benne: Irénke néni. És Irénke néni hüledezve nézett be a számban burjánzó fekélyre, közben mormogott májszínűre festett szájával. Aztán leszorította egy hideg kanállal a nyelvem, mint gyerekkoromban. Úgy éreztem, hogy rögtön megfulladok, de annál türelmetlenebbül fürkésztem a doktornő lencse mögött zizegő szemeit. A szemek pedig zavartan csavarogtak körbe-körbe a számban, Irénke néni pedig fokozatosan kopott szürkévé változott, mint a rendelőszoba falán a vakolat. Amikor pedig arra vártam, hogy az olajfesték mintájára hamarosan az Irénke néni arca is hámlani kezd, kitátotta mályvaszerű száját, és annyit mondott: Hol jártál?
Hirtelen végigpörgettem magam előtt a tegnapi napot, és elmeséltem Irénke néninek, merre jártam az egyetemen, mit ettem, honnan vásároltam a tegnap délután felvágottat, és, bár nem szerettem volna erről mesélni, elmondtam, hogy találkoztam Cirillel. Mondom, beszélgettünk egész este, Irénke néni támasztotta a fejét az asztalon. Nem, nem szeretkeztünk. Csak egy csók volt. Erre a doktornő felállt, odatámolygott a kagylóhoz, és megengedte a hideg vizet. Végigtörölte az arcát, aztán kinyitotta az ablakot, és visszaült velem szembe. Ahogy beszélt, éreztem, hogy homlokom olvadni kezd, és fejem, mint a vaj, végigfolyik a vállaimon. Elmondta, hogy ezt a fertőzést hullával való érintkezés okozhatja. Kizárólag.

Éreztétek valaha, hogy kérlelnetek kell a lelket, hogy ott bent maradjon? Nekem abban az állapotban erre sem volt erőm, csak nekidőltem a széktámlának, azt sem éreztem, hogy a harisnyámat átszakítja egy fémszálka, és kisercen a vérem alatta, láttam viszont, hogy pára formájában kiszáll belőlem a lélek, és virgoncan kisurran a nyitott ablakon, engem pedig itt fog hagyni ebben a redvás rendelőben, Irénke néni mindenható karjai között.
Egy folyót láttam áradni. Partjait fodrosra szaggatta, habzó hullámai hullákat sodortak. A doktornő fittyedt arcából Cirill bámult vissza, mélán és szenvtelenül, arcán két diszkrét völggyel. Irénke néni felrázott. A telefonszáma! Nem is, egyenesen a rendőrség! Vette a kagylót, én meg túlvilági, üveges szemeim mögül néztem, hogyan jelenti, teljes orvosi felelősségét is bedobva, hogy egy nekrofíl nyomára bukkant. Lassan ingattam a fejem, mindez oda nem akart beleférni. Tudod, nyomod be, és mindig felbuggyan egy ponton, nincs annyi kezed, hogy egyszerre le tudnád fogni. Gyúrod bele, de akkora, hogy te magad sem hiszed, hogy be fog férni. Nem, ez nem csoda, nem is fér bele, ahogy ez a förtelem sem akart beleférni fejem pántjai közé.

Innen tova a történet maga kezdett élni, engem pedig kivetett a part mellé, holtágba, ahol langyos pocsolyákban fekélyes békák lapulnak. Ott húzódtam meg, és hagytam, hogy Irénke néni, majd Vasile őrnagy elfoglalja helyét a sodrás hátán sunyító csónakon, és elinduljanak vadászni, mögöttük vonszolva engem, mint bóját, ami mutatja, honnan kezdődnek a sötét, mély vizek, amelyekben éhes halak bújnak meg. Két rendőrautóval indultunk el Cirill lakása felé. A kora őszi napfény forrón sütött át a szélvédőn, Vasile őrnagy ingén átütött az izzadság. A visszapillantó tükrön szentképek lógtak, dobálta őket a szél. És az a kép, amit álmomban láttam. Szent Kozma és Damján.
A lakás zárva volt. Nem nyitott senki ajtót. Telefonon hívtam. Egy ideig tétovázott, aztán kicsengett. Hosszasan csengett, aztán a vonal végén meghallottam Cirillt. Ugyanaz a melegség, mint annak idején Ceylan kávézójában. De nem is, ugyanaz, mint azóta minden alkalommal. Ugyanolyan könnyed, mint egy zümmögő virágbeporzás. Nem voltam képes szólni. Sápadtan ültem a lépcsőn, és az őrnagy kivette a kezemből a telefont, de amire beleszólt volna, szétfoszlott a fonál vége, ezer apró szálba bomlott szét, és a kis szálakon keresztül Cirillt elnyelte a mélység.
Betörték az ajtót. Teljesen szokványos lakótelepi előszobába nyomultunk, hártyázott szemeim előtt a félhomály, ahogy beléptem a rendőrök mögött. Sodortak, vonszoltak magukkal. Édeskés, enyhén fanyar illat vágott szembe, ahogy végigbotorkáltam a cipők és a szétszórt zoknik között. Ekkor felpillantottam, és láttam, ahogy az előszoba végében a rendőrök hátrahőkölnek, és káromkodások közepette az arcukhoz kapják a karjukat. A beteljesedés csak egy lehetett. Nem tudtam kitérni előle, és úgy horzsolta végig zsigereimet, mintha mindenemet kipakoltam voltam, hogy melegen és nyersen álljanak szembe a mélységből feltörő csontszilánkoknak. Két hullát találtunk a hálószobában. Egy fagyasztóládába voltak fektetve, olyanba, mint amilyenben a felvágottat árulják. Tiszta plexiüveg, benne két meztelen lány, bőrükön véraláfutásokkal, sebekkel. Ennyi volt. Lekerekített kép, tökéletes ívvel, derékban megtört érzelmi kútágassal, magányos lírai darab. Üresen, mint egy kongó ércbádog esete.
Végső soron ennyi a történet. Az egyéb ráadások, kihallgatások, nyilatkozatok meg nyomtatványok a következő napok rutinjába vesztek. Antibiotikumok, cseppek, és megfigyelés alatt három hónapig. Azt mondják, kigyógyultam belőle.

Ezerszer átgondoltam azóta, hogy leírjam-e a történetet. Most tavasz van, és meleg, újra életre kel a zizegő világ, a lárvákból nyers életek fakadnak. A tél hullafoltjait kifakítja hamarosan a Nap, és teraszom alatt kifakadnak a nárciszok. Egyébként jól érzem magam, újra reménykedem, és a tegnap, az idén először, elmentem szőrteleníteni. Megtanultam várni. Nézni sem úgy nézek, mint egy évvel ezelőtt. Lehet, amiatt, hogy közben harmincéves lettem, és lehet, hogy ezután már nem is fogom észrevenni arcomon a ráncok hálóját. Most minden esetre, arra gondolok, hogy este kimegyünk a lányokkal. Igen, oda, Ceylanhoz, azóta először. És újra szoknyát fogok húzni, igen, azt a piros pepitát. Ja, egy dolgot elfelejtettem, hogy kaptam karácsonyra egy kismacskát. Azóta már önfejű cirmos kandúr lett belőle. Kizárólag nyers húst adok neki, nehogy elpuhuljon. Hatalmas bolyhos farka van, és mindig az ajtóhoz hozza a meggyötört egereket. Persze, gondoltátok, Cirillnek hívják.