[2010. március]

„20/20”. Író, rendező: Gianina Cărbunariu, látványtervező: Maria Drăghici, fordító, dramaturg: Boros Kinga, szereplők: Virgil Aioanei, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Korpos András, Ronaldo Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára.

Az Ando Drom, Cseh Tamás dalfeldolgozásának fenti sorával jöttem ki a Yorickból, ezzel battyogtam haza, főztem teát, mostam fogat. De hazudok: előbb még anyámat hívtam fel, hogy elmondhassam: olyan előadást láttam, amit (akár helyettem is) neki kellett volna látnia elsősorban. Neki van emlékezete hozzá. Az enyémet megteremtették az alkotók.
Vásárhelyi családból származom, itt születtem, sok nyaramat töltöttem itt(hon?), noha szatmári (is) vagyok. És aligha van olyan vásárhelyi család, amelyben ne emlegetnék olykor A vásárhelyi eseményeket, vagy A verekedést, vagy egyszerűen az akkort, az ottot, szóval azt. Azt a bizonyos húsz évvel ezelőtti huszadikát (és nemcsak huszadikát).
A nagyszülők dühösen, szinte bénán az indulattól nyögik ki a válaszokat – vagy azok hiányát (sóhaj). Igen, gyűlölet is van a szemükben: irántuk. Irántuk, akik idejöttek, akiket ide hoztak, akik, akik, akik...
A szülők elemeznek. Higgadtabbak, kevesebb előítéletük van. De azért sejtenek valami mély összeesküvést a háttérben. Arról beszélnek, mennyi meggondolatlanság, mennyi megtévesztés vezette ide-oda (mindenesetre félre) az embereket.
A nagybácsik, nagynénik (harmincas–negyvenes éveiket taposó akkori fiatalok) röhögni is képesek. Kicsit fájdalmasan, kicsit keserűen, de röhögnek. A nagymamák heroikus történetei már emberiek, olyanok, amilyenek vagyunk: igen, néha kisszerűek is. És az egyetlen jogos reakció érkezik a kisszerűségre, a groteszk kísértő képekre: a (kesernyés) nevetés. Ők már elmesélik, milyen fájdalmasan nevetséges (vagy fordítva?) dolgok is történtek akkor. Beszélnek a félholtra vert emberről, aki még egy adagot kapott a mentőben is (!), mert nem a megfelelő táborba tartozott.

A „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”, minden vásárhelyi számára ismert (és elhallgatott... vagy elsóhajtott) mondata és helyzetképe nekik már nem heroikus, inkább tragikomikus. Kibuggyan az önkéntelen nevetés, ahogy felidézik a dolgot. Úgy reagálnak (a felidézés során is), ahogy a legtöbb kamasz a tőle függetlenül történő, abszurd, ugyanakkor nagyon is félelmetes dolgokra: nevetéssel. Ez a nevetés feszültséget old, és félelmet álcáz. És lehetővé teszi, hogy holnap újra egy iskolába, egy buliba, egy munkahelyre lehessen bemenni velük...
Ez a nézőpont az egyetlen, amelyik számára létezik folytatás. Amelyik lehetővé teszi az együttélést, sőt, a barátságot is akár, amelyik feloldja a feszültségeinket. Egyedül ez a generáció tud igazán ebből a nézőpontból közelíteni az eseményekhez. Az idősebbek túl sok (alkalmasint jogos) sérelmet hordoznak magukban, a korábbi évek diktatúrájából is. A fiatalabbaknak pedig nincs saját emlékezetük az egészről. Ez a tekintet, a továbblépni és tovább élni segítő attitűd ennek a generációnak a sajátja. És ezzel tudnak ők a többiek számára is menekülési lehetőséget nyújtani: az önemésztő sérelemhalmozásból egyfelől, és a teljes feledésből másfelől.
Ez a tekintet az, amelyik meghatározza a 20/20 felfogását is. Román és magyar fiatal alkotók tartanak tükröt az eseményeknek. Görbe tükröt is helyenként, kesernyés nevetéssel oldva a feszültséget. És megtörténik az a valami. Igen, ki kell mondani, még akkor is, ha marhanagy közhely: a CSODA.
Az a csoda, ami húsz éve elképzelhetetlen volt. Sőt, ami egy éve is elképzelhetetlen volt, míg ezek az alkotók meg nem találták a megfelelő helyet, csapatot és színpadi formát ahhoz, hogy megtörténhessen. Megtörtént: magyar és román néző egymás mellett ülve nézhette végig (és több ez, mint nézelődés: részvétel, önkéntelenül is), amint magyar és román alkotók végzik el előttük, számukra azt a „tényfeltáró” munkát, amire a történelem- és társadalomtudományos közbeszéd is képtelen, igen, azt, amire csak és kizárólag a művészet, sőt, a művészetek közül is csak ez az egyetlenegy, a színház, az itt és most aktív részvételt és közös fizikai jelenlétet is igénylő, őket és minket szomszédos székekbe kényszerítő művészete képes. Az egyéni történetek igazságát kutatni, megkeresni az embert, feltárni indulatait, kinyitni emlékeinek konzervdobozát, és általánosabb érvénnyel közszemlére tenni, amit benne talált....
Nem tudom, amit láttam, az „csak” színház volt-e? Vagy, hogy elsősorban színház volt-e? Ha az volt, akkor a szó legvalódibb értelmében szertartásszínház, ami katarzisig, közös megtisztulásig juttatja résztvevőit. De terápia is volt, valljuk be. Könnyen lehet, hogy akadtak olyanok, akik először nevettek egy jót az eseményeken, vagy először látták azt a másik oldal szemüvegén keresztül, először értékelték át esetleg saját viszonyukat a történtekhez.
Esetemben hatott a gyógymód. Az előadásba be-becsúszó apró tévesztések, bakik, ilyen-olyan „csipcsup” malőrök, amit a szakmai tekintetnek kötelessége volna aláhúzni (lehetőleg pirossal), jó vastagon egy efféle kritikai (?) visszaemlékezésben, gyakorlatilag nyom nélkül leperegtek rólam. És ennek oka nem csupán a jóindulatú felmentés (hiszen hatalmas kihagyásokkal játsszák az előadást, és a bukaresti kollégák kilométerek százait utazzák ilyenkor is, hogy – fölteszem, alig néhány felújítópróba után – lejátszhassanak egy-két előadást). Ennél itt többről van szó: ebben az esetben, azt hiszem, a lényegnek sikerült áttörnie a látszatot: a szó szoros értelmében magával ragadott az előadás. Igen, azt hiszem, annak, hogy ez a színpadi aktus nemcsak színház volt, részben mi magunk vagyunk az oka: a tekintetünk, az alapállásunk. Hiszen valóban, attól ekkora dolog ez az este, hogy ők és mi nézzük az övéiket és a mieinket. Kár is lenne tagadni. Épp erre éreztek rá az alkotók, amikor a „mi” történeteinket választották alapanyagnak a munkájukhoz, a műsorfüzet szavaival élve ugyanis „a Yorick csapata mintegy a várost kérte fel társszerzőnek: több mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi elbeszélése adja a kiindulópontját Gianina Cărbunariu anti-történelmi drámájának”.
A lazán összefűzött történetek egymásnak is, nekünk is tükröt tartanak, és mindent idézőjelbe tesznek. Gianina Cărbunariu és dramaturgja, Boros Kinga, gondosan vigyáztak arra, hogy mindkét nézőpont egyenlő súllyal essen a latba. És ebből a szempontból a szélsőségesen különböző álláspontok a legérdekesebbek (a „nagyon magyar” vagy a „nagyon román” szemszög, hogy ezzel a nem túl elegáns kifejezéssel éljek), azok, amiket fentebb a nagyszülők alapállásaként szemléltettem: mert ezek teszik leginkább idézőjelbe egymást, ezek egymás mellé helyezése adja az előadás iróniáját.
És miközben a történetek egymást értelmezik, levezetik a mi, nagyonis civil feszültségeinket, vagy éppen – mint esetemben is – emlékezetet teremtenek az eseményekről. Egy sor dramatizált történetet látunk, egymás után helyezve, látszólag szerkesztetlenül. Fokozatosan mégis eljut az előadás egyfajta „végkifejletig”, pontosabban egy levezető-feloldó momentumig, ahol például tippeket kapunk arra vonatkozóan, hogyan is viselkedjünk egy etnikai zavargás esetén. Ez a pillanat a kezdőképre emlékeztet (ahol a zavargások sűrűjébe sodródott, hazafelé tartó, amúgy vegyes társaság próbálja ön-álcázással megúszni a balhét), amennyiben ott is az alkotók korosztályát, az akkori tizenéveseket láttuk. Így kerül keretbe mintegy a történetek láncolata. De nemcsak itt történik direktebb kommunikáció alkotók és nézők között. A színészek többször kikacsintanak a szerep mögül is, melytől valamelyes távolságot is tartanak. Van egy kis „így irtok ti”- jellege a játéknak (pontosabban: „így játszunk mi titeket”- jellege). És ebbe a játékba személyesebb vallomások is beleszövődnek: például a Korpos Andrásé, akinek saját, kislányáról és „vegyes” (micsoda szó!) házasságáról szóló szavai íródnak bele az előadás szövegébe (megható pillanatai ezek az estének).
Többek között ezek a pillanatok, ezek a lebegtetések, a szerep-én és a szinte civil reflexió közt, ezek a kifelé fordulások – de nem pusztán (poszt-)brechti módon, nem csupán a felmutatásért valósítva meg a felmutatást, és persze mindenféle didaktikai jelleg nélkül! – eredményezik azt a szertartás-jelleget, amit már érintettem korábban. A színész mindhárom măniuţiui lényege (a civil, a játéklény és a szereplő) megjelenik itt, és olyan közös határátlépésekre invitál (az előadás mint olyan, határait is feszegetve), amelyekkel céljuk van az alkotóknak: nem minősíteni akarják a történeteket, nem valamiféle tanulságot akarnak levonni belőlük, de az talán céljaik közé tartozik, hogy mi, az előadás résztvevői, mintegy jobb emberként, tisztábban, de legalábbis tisztábban látva1 hagyjuk el a Yorickot. Csupán Schechnerre utalnék röviden,2 aki olyan kulcsszavakat emleget a beavatás-szertartások kapcsán, mint például a reaktualizáció („egy múltbeli esemény jelenbelivé tétele”), vagy a transzformácó, státusváltás stb. A 20/20 olyan beavatás-élményt nyújt, ami önkéntelenül felidézi ezeket a fogalmakat. Az az érzésem támad, hogy ezzel a közös rituáléval mintha de facto valamiféle „jó oldalra” akarnának átvinni minket az alkotók, a szó schechneri értelmében.
Csakhogy ez a színház mégsem rituális. Pont azért nem, mert egy nagyon konkrét „alapító tettre” utal vissza, akárcsak a rituálé. Márpedig – ha nem csalódom (ha úgyszólván jól mondom fel a leckét) – a színházat, még a rituálisat is, az választja el a valódi rituálétól, hogy nincsen neki ilyen konkrét előzménye, mint a rítusnak (ezért keresi például a testben a felelevenítendő ős-élményt3). A 20/20-nak viszont van! Az a bizonyos „fekete március”.
A 20/20 annyiban rituális, amennyiben nem színház! Színházként nehéz lenne határozottan rásütni a „rituális” jelzőt (hiába tolakszik nyelvemre minduntalan), noha tétje is van, meg beavató jellege is, sőt, közösségi is (mert nagyon fontos aspektus az is, hogy nem avat hőssé senkit! Az egyéni történeteket egy általános emberivé gyúrja össze valahogy). Nem-színházként, valamiféle különleges, közös (teátrális) ünneplésként viszont van valami rítus-jellege (nem rituális színház-jellege). Valamiféle posztmodern rituálé érzetét adja (annak, aki így kíván közeledni felé).
És ha már egy-két szakmai szempontot is érintettem, meg kell még említenem az előadás egy másik erényét is, mely szintén a témaválasztásához kötődik. Ez a legnyilvánvalóbb aspektusa egyébként, de jelentősége miatt illenék külön is hangsúlyoznom: azt tudniilik, hogy az előadás mélyen társadalomtudatos. Azon ritka előadások egyike tájainkon, amelyek minket közvetlenül érintő társadalmi problémákat dolgoznak fel (hirtelen nem is jut eszembe másik).
Az este végén taxiba ülök. A sofőr (egyszerű lélek: beavatatlan) ideges, mert az anyanyelvemen köszöntem neki. Korrigálom a „hibámat” (a ma este után én már bölcsebb vagyok), és kedélyesen elbeszélgetek vele. Látnivalóan jólesik a pasasnak a dolog. A végén jó estét kíván. Az anyanyelvemen. Ő nem tudja, amit én: hogy ebben a megbékélő gesztusban egy előadás hatása is benne van.

jegyzetek

1 A 20/20 – amint az a műsorfüzetből szintén kiderül – nemcsak a dátumra és az eltelt húsz évre utal, de a szemészetben az egészséges látásélességet is ez a szám jelöli
2 A performance című alapműre pontosabban (Múcsák, 1984).
3 Ezen fejtegetésem kapcsán sok korábbi fejtegetésre utalnom kellene, minimum Visky András szíves szóbeli közléseire.