VELENCÉHEZ KÖTŐDŐ ÁLMOK, PSZICHOTERÁPIÁS
ÜLÉSEKEN TÖRTÉNŐ GYŰJTÉS 1989 ÉS 1994 KÖZÖTT.
A PÁCIENSEK SZAVAIVAL

Egy barátnőmmel vagyok egy szobában. Sötét van, a falak tele vannak nyílásokkal, de a nyílások nem nyílnak semerre, nem ablakok. Csak az ajtó. Kint sötét folyosó, a szoba egy régi palotában van. Valamikor csónakokat, hajókat építettek abban a palotában. A barátnőm azt mondja: „De hát hogy tudsz ilyen körülmények között élni, feltétlenül csinálj már valamit !” (M. G., 1993. november 3.)

A Szent Márk téren vagyok. A teret víz borítja, és én fuldoklom. Te egy csónakon, gondolásnak öltözve azt mondod: „Rajta, ugorj be! Megmentlek, minden kliensemet megmentem!” Erre beugrottam a csónakba. Azután megláttam egy kis ajtószerűséget a csónak alatt, a csónak alján. Kicsusszantam rajta, és egy diszkóba kerültem.Mindenki ott volt, elkezdtek táncolni, én koktélokat hoztam. Aztán kimentem, és megint a vízben találtam magam. Egy medencében úsztam. Aztán olyan volt, mintha kilépnék önmagamból, végignéztem az egész jelenetet, mint a moziban. (F. D., 1993. május 26.)

G-vel vagyok, hétvégén; ő az Accademia irányába indul, én az ellenkezőbe, dolgozni. Aztán rájövök, hogy ünnepnap van, és nem kell munkába mennem. Megfordulok, visszafelé indulok, a híd irányába. Kezdek felfele lépegetni, de a híd lépcsőfokai megnyúlnak; megtántorodom, sietnem kell, másképp nem érem utol. De a híd megnyúlik, nem tudom, hogyan juthatnék át a túloldalra. (L. S., 1990. február 13.)

A Schiavoni rakparton vagyok, magasan a víz fölött. Fejest kell ugranom, egy csomó ember néz. Elrugaszkodom, veszélyes egy ugrás. Nagyon mélyre alábukok a vízbe, aztán kezdek felfelé emelkedni, szorongva gondolok arra, hogy túlságosan mélyen vagyok, nem lesz elég oxigénem, hogy feljussak; de aztán látom, hogy mégis megy a dolog. Fényt látok felülről; kiemelkedek a vízből, látom a rakpartot, a palotákat, Velencét. (P. L., 1994. május 20.)

A gáton álltam, amely a tengert elválasztja a lagúnától. Apámmal voltam, a karját fogtam a könyökénél, nem a kezét. A távolba néztem, és egy földcsíkot láttam a víz és az ég között. Pillanatnyilag nagy felindultságot érzek. Aztán a vonaton találom magam, a Ponte della Libertà-n halad végig. Nézek ki az ablakon, az arcomat az üvegnek támasztva. A földet nézem, és azt gondolom, hogy „csak ott legyen legalább a föld. Lehet létezni házak nélkül, fák nélkül, de legalább a földnek ott kell lennie...” (T. Z.,1994. május 20.)

HALLER BÉLA fordítása