A fiú nem megy iskolába. Otthon ül. Kezében telefon. Messenger. Sziaaa, tegnap estére rosszul lettem, ma elmentem tesztelni, covidos vagyok, sztem te is nézesd meg magadat. Bocsiii!

Újraolvassa az üzenetet. Végül őt is elérte. Minden nap olvasta a Facebookon, napi fertőzésszám, elhalálozások. De a rossz mindig másokkal történik. Ők megöregedtek, ők lebénultak, ők meghaltak. De most csak ő van.

Feláll, kinyitja az ablakot. Az utcán maszkos járókelők, biciklik, falevelek. Megfordul, az ajtóhoz lép, felveszi a kabátját, maszkot tesz. Kilép a lépcsőházba. Hallgatózik, csend. Lesiet a lépcsőn, a bejárati ajtó nyitva. Kilép az utcára.

A mellékutcákon sétál, ha szembe jön valaki, bent tartja a levegőt, nagy ívben kikerüli. Addig sétáljon, amíg lehet. 

Egyik ismerőse két hétig karanténban volt. Egész nap feküdt az ágyban, telefonozott, csak mosdóba menet mozgott. A karantén után alig bírt lábra állni.

Bezárt üzletek, törött borosüveg a buszmegállóban, használt maszk a járdán. Visszaér a bérház elé. A bejárat előtt járkál fel-alá. Ki tudja, mikor jöhet ki ismét. 

Mély levegővétel. Belép az épületbe.

Az ágyban fekszik. Facebook. Hírek. Fokozódik a helyzet a határon. Rohamosan nő a napi fertőzöttek száma. Mit tegyen, ha elkapta? Megnyitja a cikket. Végigolvassa. Semmitmondó praktikák. A cikk alatt kommentek. 

Nem lesz semmi bajod, olyan, mint egy megfázás. Nincs is vírus, csak a kormány találta ki az egészet! Én elkaptam, a harmadik nap volt a legrosszabb. 

Az utolsó kommentet újraolvassa. 

Feláll, kinyitja az asztalfiókot. Üveg, benne piros pirulák. Fájdalomcsillapító. Kiveszi az üveget, az asztalra rakja. Ha esetleg történne valami. Visszafekszik az ágyba. Elalszik.

Másnap jól érzi magát. Feleslegesen ijesztgette magát, nem lesz semmi baj. Maszk volt a lányon, nem kaphatta el tőle. Negyven percig beszéltek, sok csend, sok váll feletti elnézés. De talán minden első randi ilyen. 

Ebéd közben mintha valami szúrást érezne a mellkasában. De biztos csak beképzeli. Azt olvasta, ha valaki elhiszi, hogy beteg, valóban azzá válhat. Az egész a fejben dől el.

Délután a szobában edz. Polifóm, törzsemelés. Aki edz, az nem lehet beteg. Kiizzad, liheg, szíve gyorsan ver. Megint szúr a mellkasa. Kimegy a mosdóba, megmossa az arcát, a tükörképét nézi. Sápadt arc, fáradt tekintet. Csak belemagyarázza. Mindig így nézett ki. Visszamegy edzeni.

Harmadik nap rosszul érzi magát. Gyengeség, fejfájás, nincs kedve enni. Lehet influenza. Vagy csak a szokásos őszi megfázás. Az súlyosabb volna. Igen. Csak egy dolog aggasztja. Az a furcsa érzés a mellkasban. Furcsa kaparás, irritáló szúrás. 

Este hidegrázása van. Lefekszik az ágyba, Facebook. Vírus, hadiállapot a szomszédos országban, vitatkozó emberek a kommentszekcióban. Bezárja a Facebookot, YouTube, gamerek videói, az vicces, nevet, de közben felköhög. Kikapcsolja a telefont, lehunyja a szemét. 

Éjszaka felkel. Hasogat a feje, fáj a mellkasa. Szomjas, fel akar ülni, de nem bír mozdulni, halkan nyögdécsel.

Hát elkapta. Ez nem megfázás. A kór ott áramlik a testében. Bent a véráramban. A sokakon átment vírus, a világ másik feléből. Hozzá. Az oldalára fordul, fejében éles fájdalom, erőlködve próbál aludni. 

A focira gondol, nemsokára újra bajnokok ligája, jó lesz, a lányra gondol, lehet, újra ráír, panaszkodik neki, rossz minden, sajnálja meg, talizzanak újra, jöjjenek össze, ölelgesse, ápolja. Aztán a vírusra gondol. 

Bent a véráramban. Átfordul a másik oldalára.

Hajnalban felriad. Köhög. Szúró fájdalom a mellkasban, mintha kést húznának végig a bordáin, szíve gyorsan ver, szeme könnyezik a köhögéstől. Felül, a gyógyszer után nyúl. Kinyitja, piros pirula, egy darabot a kezébe vesz.

Vissza kéne aludnia. Alvás közben gyorsan telik az idő. Beveszi, elalszik, felkel. Mintha mi sem történt volna. Mire kinyitja a szemét, reggel lesz, reggel mindent szebbnek lát az ember, csak az éjszaka rossz, reggelre akár meg is gyógyulhat, igen, nem lesz semmi baj, hol a telefonja, hátha írt neki valaki, megkérdezik, hogy vagy, jobbulást, várunk vissza, régen nem láttunk, ha felépülsz, talizunk.

Bent a véráramban. Újabb pirulát vesz a kezébe.

Nem kérdés, hogy jobban lesz. Az emberi szervezetet nem lehet olyan könnyen legyűrni, mindenkinek vannak bajai, mégis elélnek vele. Reggelre minden jobb. És aztán? Online oktatás. Háború. Újabb pirulát vesz a kezébe.

Semmi nem fog változni, minden nap nyolckor fog kelni, átsiet a mekibe, kikéri a szokásost, visszasiet a bérházba, belép a Teamsbe, végig ül négy órát, este nyolc, nem mehet ki, büntet a rendőr. Az ágyban fog ülni. Facebook, Instagram, Youtube. Másnap újra ez. Aztán újra. 

Újabb pirulát vesz a kezébe.

Aztán be fogják hívni. Megy a határra, ismeretlenekre lő, ismeretlenek lőnek rá, megsérül, elfogják, kínozzák, lelövik, aztán mi, semmi, sötét, mi értelme volt, semmi, a lány majd biztosan sajnálni fogja. 

A szájához emeli a kezét.

Másnap délben kel. Kinyújtózik, csigolyái hangosan roppannak. Felül, fájnak az izmai, hörögve kap levegő után. Feláll, szédül, megkapaszkodik az ágy támlájába, kicsoszog a mosdóba. Iszik, megmossa az arcát. Hosszasan nézi magát a tükörben. Megfordul, kilép a mosdóból. Lefekszik az ágyba. 

Este felébred. Tompa fejfájás, kiszáradt száj. A mosdóba már könnyedén ki tud menni. Iszik, tusol, átöltözik. Az ablakhoz lép. Kinyitja, mély levegővétel. Tüdeje szúr, de érzi. Jobban lesz. 

Leül a székbe, Messengeren megnyitja az osztálycsoportot, nemcsak ő hiányzik, beküldték a házikat. Tollat vesz a kezébe, maga elé húzza a füzetet.

Az estére gondol. Hosszasan mered maga elé.

Mély levegő. Kinyitja a füzetet.