[2021. február]

---

Egy régi fotót gyűrögetek,
mint az asztalon felejtett
szaláminak, felpöndörödtek szélei.

A cipősdobozban találtam
a megtett utak és számos társa között.
Halpikkelyek módjára simultak egymásra.
Ugyanazt az ívet követik
az időrendbe tett gesztusok.

Olykor a kislányra nézek a kanapén.
Lehunyt szemei rezzennek,
vékonyka karjaival vezényel.

Az összes vonás egyesül arcán
a gyűjteményben heverő felvételekről.
Váratlanul rám néz.
Ugye, nem lőnek le a vadászok?
Féltelek a vadászoktól.
Nem szólok, álmodjon csak.

Szájában gyöngyök ropognak.
Tekintete tisztul,
az enyém kiszurkált,
mint egy hazug választási plakát.
Megáll előttem. Kiveszi kezemből a fotográfiát.
Hosszan vizslatja, aztán engem.

A képen emberek állnak,
nem látszik, ki tartja a puskát
és ki feszíti az inakat menekülésre.

Az ajtóból visszafordul, s csak annyit szól:
„Tudom, melyik voltál te.”

A polc oldalán testmagasságot
jelző vonalak mérik a múlást,
a légüres tér felveszi formámat,
mint egy babzsákfotel.