[Látó, 2016. november]

---

MEMOÁR


Tanügyi állapotok

Másodikos lehetett az öcsém, amikor a tanítőnő azt mondta, talán egyenesen rikoltotta, hogy bravó, Bandika, belőled pionírt csinálunk. Ez akkoriban, az ötvenes évek derekán még mindig nagy kitüntetésnek számított, mintha valakit felvettek volna a Máltai Szent János Lovagrendbe, beengedték volna a kiválasztottak és üdvözültek (vagy üdvözülendők) szűk seregébe, ahová nem akárki juthat be. Irigyelt pozíciónak, előkelő helynek felelt meg az osztály, osztag, iskola, város és nép viszonylatában. (A nemzet szót valahogy kevesebbszer emlegették, a nemzetiséget pedig kizárólag életre, egész precízen együttéletre/-élésre hivatottnak tekintették.)
A tanítónő derék teremtés volt, arról nem tehetett, hogy még prepa korában megesett, és leánygyermekét, Dórikát egyedül kellett nevelnie. Mindenki ismerte az iskolában, hiszen Delma tanító néni minden reggel magával hurcolta munkahelyére, és a lányka vagy az iskola mellett működő óvodában rejtetett el, vagy ott ténfergett a tanáriban – ahogy akkor az iskolában nevezték: „a kancellárián” –, ámbátor kancellár egy szál sem fordult elő már az egykori római katolikus fiúgimnázium utódjában, a 2. sz. Leánylíceum vegyesített, felhígított, összevissza- és évente átszervezett, megfegyelmezett és alaposan megregulázott tanári szobájában. (A legközelebbi kancellár Ausztriában volt található, de ő messzebb volt, mint a hold. A holdat ugyanis tiszta estéken szabadszemmel is látni lehetett, Ausztriát azonban, bárhogyan csipeszkedtünk, kukkereztünk – nem. Ezzel szemben sokat hallottunk felőle ’56 őszén, amikor ezrek és ezrek, köztük rokonaink is Ausztria felé átlépték a határt. Búcsút is csak Svédországból mondtak, aztán tartósan rosszul érezték magukat mindenütt, és úgy döntöttek a család megdöbbenésére, hogy hazatérnek a Perczel Mór utcába, és halálukig meggyőződéses hívei maradtak Kádár Jánosnak, ráadásul bácsikám, aki nagyon hasonlított arcban Jason Robardhoz, arról beszélt, hogy az ötvenhatos események alatt akkora volt az antiszemitizmus, de akkora, hogy... Viszont az azóta olvasott tanulmányok mindenike ezt tételesen cáfolta; mondván, érdekes módon zsidóellenes indulatok nem jelentkeztek a forradalom és/ vagy ellenforradalom során. Ami magyar és közép-kelet-európai viszonylatban az újkori történelem folyamán szinte pédátlan. Hol hát az igazság?)
Volt ezzel szemben a tanáriban egy lehúzható, úgynevezett váltótábla, fekete, a krétatartó párkányán már vastagon állt a krétapor, de hiába könyörögtek Márikának, a takarítónőnek, nem törölte le. Utóbb azonban kivándorolt, kitelepedett, felment Izraelbe, és azt állította az őt magyarul faggató biztonsági tisztnek, hogy kénytelen volt az iskola igazgatói tisztét is ellátni, amit akkor sokan elhittek, mert a kommunistáktól minden kitelik, még az is, hogy egy államosított katolikus fiúgimnázium élére egy takarí­tónőt, egy zsidó takarítónőt állítsanak.
A táblán a nap minden órájában hirdetmények voltak olvashatók, amelyek mozgósítottak, tiltottak, rendszabály-módosításokról tudósítottak, büntetéseket helyeztek kilátásba, nem babra ment tehát a játék; felhívtak, szakszervezeti/párttagsági díjbefizetésre köteleztek–biztattak, a marxisták esti egyetemének hallgatóit figyelmeztették, hogy a pártkabinetben Centum-Puteanu elvtárs tart előadást 18 órától, pedig estére már mindenkinek programja volt, kiskert, színház, hangverseny, korcsma, családi hajbakapás, gyereknevelés; már januárban nyaralási lehetőségeket soroltak fel hazánk napfényes tájain, ahol már a dolgozó nép az úr, bár ezt a szót nem szívesen használták e korban, gyakran csak megvetéssel vetették oda összevont lelkű, zord mozgalmárok és egyenruhák, azt hangoztatva nyomatékkal s nem minden követkeményektől szabadon, hogy az urak a fegyházakban vannak, idekinn mindenki elvtárs és oly boldog. Vagy legalábbis illett annak látszani.
Aztán volt még egy tábla, tele színes fejű szegekkel, gombostűvel, cédulákkal, amelyet a matematika oktatója, egy térlátású nagy stratéga szerkesztett, s mely az iskola vezérkarának székhelyén csellengő leányka érdek­lődését méltán felkeltette. Rendszerint ez előtt állt reggelente Pálma néni vagy Ernő bácsi, Gáspár tanár vagy Csanádiné, a kémia oktatója, és megkísérelték megfejteni, miféle órabeosztással dolgoznak azon a héten, kinek hol van órája, kikkel és miért. (Nem, erre az utóbbi kérdésre ebben az idő­ben senki sem akart felelni, sőt fel sem tették.)
Ez egy ilyen világ volt, ahol a tanári kar számos jellemből és megalkuvóból, okból, protekcióból és megróvásból, nem utolsósorban eltérő típusú és hivatású iskolából volt egybefércelve, rettegni nem az igazgatóktól és nem is a gyorsan változó, megfélemlített inspektoroktól kellett, hanem a rettenthetetlen tanügyi osztálytól, mely a városi néptanács egyik osztálya volt, és amelynek élén a különböző mozgalmárok és mozgalmárfeleségek, illegalisták, veteránok és bombabiztos mozgalmi múlttal rendelkező kalandorok nyüzsögtek, telefonáltak, teáztak, utasításokat diktáltak gépbe, kirúgtak vagy visszafogadtak a kegyekbe. Rózsa Bimbó, Tudoricza Lili és Groszenkel Mária elvtársnő, valamint Mărgineanu Margit elvtársasszony osztogatott leginkább parancsokat, fogadta a sérelmezőt, síró-rívót, a megbántott panaszost, akit egyszerű észérvekkel győzött meg, hallgattatott el. A józan eszére apellált, mondván, legyen eszed, elvtársnő, ne hívd ki magad ellen a Pártot, a sorsot. Isten neve ebben az összefüggésben elő sem fordulhatott, azt majd csak akkor mondta ki a megszeppentett panaszos, amikor kilépett a tanügyi osztály ajtaján, mely az egykori Hangya épületében volt a Sándor János utcában. Noha sem az épületet, sem az utcát már legalább egy évtizede nem így nevesítették hivatalos körökben vagy az újságok hasábjain, ám a köznevelés dolgozóinak körében még azok is így emlegették, e konvenció súlya alatt cselekedtek, akik pedig azután kerültek a városba és Groszenkel Mária elvtársnő bűvkörébe, midőn az utcát és az épületet már réges-régen felejtésre, átalakításra, névtörlésre ítélték.

Delma, te édes

Delma tanító néni jóságos volt, ekkor talán harmincas éveinek végén járt, legalább egy évtizede helyezkedett el a pályán, ami nem volt sem rögös, sem tükörsima. Átlagos volt és zökkenőkkel ritkán tarkított. A tanítványok több évjárata is kész volt bármikor úgy nyilatkozni életkortól függetlenül, úgy emlékezett rá, mint megbízható pedagógusra, aki lelkesen vezette be tanítványait az írás és olvasás rejtelmeibe – ebben a megközelítésben az is bennefoglaltatik, hogy az írás és olvasás bűvös-bájos mesterség, amit csak a beavatottak gyakorolhattak, és ami az írástudatlan, fél-analfabéta ókor és középkor folyamán valami óriási varázslatnak tűnt, ismerői pedig maguk voltak a titok őrzői, tudós kalmárai, a memória és a törvénykönyvek kapuőrei.
Fegyelmezni is tudott – tagadhatatlan –, még azok a gyerekek is megtanulták két ujjukat felnyújtani, ha ki akartak kérezkedni, vagy valamiről úgy tűnt, hogy képesek a tanci kérdésére jó, helyes, bemagolt, illő választ adni, mondom, még azok is szabályszerűen és fegyelmezetten jelentkeztek, akik nem jártak korábban bölcsődébe, kis- és nagycsoportba, óvodába, vagy odahaza semmilyen korlátot, tilalmast nem állítottak fel előttük.
Ámbátor Delma tanító néni azzal tűnt ki a testületben, hogy a zsidó gyerekeket szerette a legjobban. Velük rendszeresen kivételezett, kegyes és nyájas volt hozzájuk, a szünetben félrevonta őket, és kis csokival – honnan vette? – üzent általuk a szülőknek, hibáikat nem az osztály színe előtt beszélte ki, hanem négyszemközt a folyosó egyik sarkában, megsimogatta a gyerek fejét, biztatóan megveregette az orcáját (akkoriban ez még nem számított zaklatásnak vagy molesztálásnak!), és a rendszeres családlátogatások alkalmával nem mulasztotta el legalább kétszer egy évben felkeresni azokat a szülőket, akik még nem is oly régen sárga Dávid-pajzsot varrtak fel kabátjukra jól látható helyre. Mint gyermekeik a kötelező karszámot.
Lehetőleg délután indult portyázni, amikor a család már otthon tartózkodott, a család feje és tagjai megtértek az építőmunka frontjáról, a szén- és vascsatákból, hídpillér-emelgetésből és a csilletologatásból, busz­vezetésből, fodrászatból, irodákból, bíróságról, kórházból, kereskedelmi egységekből. Igaz, az első öt-hat foglalkozás nem volt jellemző a fentebb mondott társadalmi, etnikai és kulturális rétegre, annál inkább az utóbbi négy, de már nem sokáig, ugyanis a szülők, gyerekek, nagyszülők és oldal­ági rokonok rövid negyedszázad alatt kivándorolnak, minden lanyha és őszintétlen lebeszélés dacára. Csak úgy. Dacból, elhatározásból, helyszín- és levegőváltozás vagy életvezetési stíluskényszer okán.
Akkoriban Delma tanító néni számíthatott a felkeresett család teljes jelenlétére, hogy mindenki otthon tartózkodik a bejelentett látogatás idő­pontjában, ugyanis úgy tapasztalta, sőt abban a városban a többség is abban a hiszemben élt, hogy zsidó ember indulásból (ab ovo) hűséges a feleségéhez/férjéhez, nem csalja meg, s ha igen, jóval diszkrétebben jár a szerető­jéhez, korcsmában nem dicsekszik hódításaival, már csak azért sem, mert nem italozik, nem hajtat a szerelmi fészekhez konflissal, hanem titkon keresi fel, lakást bérel neki álnéven, de nem álszakállal övezve, a nők befogják a szájukat, nem fecsegnek, nem spriccelnek fölöslegesen a fodrásznál, varrónőnél, a boltokban. Ja és elegánsabbak. Valahogy titkos csatornákon hozzájuk eljut ezer határ, akadály, tiltás, megfeddés ellenére a párizsi, londoni, New York-i, pesti divat, amikor a többiek még mindig a lódenkorszakot nyögik. Pedig számos viszonyra derült fény az eltávozottak háta mögött, amelyekről kártyapartikon és szombat esti römizés közben meséltek a beavatottak, de a Párt már nem tehetett semmit, ugyanis a szóban forgottak vagy emigráltak, vagy családot egészítettek ki, elvándoroltak, és a Pártnak nem voltak kapcsolatai a testvérpárttal, vagy olyan keresett és ritka szakemberek voltak a maguk korában, akiknek elnézték ezt a kis erkölcsi botlást. Egyáltalán a város őrizkedett a botránytól, amely a felsőbb szervekből heves reakciót válthatott ki. Ahogyan valaki a zenekarból klasszikusan megfogalmazta: a felsőbb szervek rendszeresen megmosták az alsóbb szerveket. Nagy volt a tisztálkodási vágy és tisztaság az idő tájt.
A legendák cáfolatát a hűségről bárki elő tudta volna állítani könnyű­szerrel, ha jobban utánanéz, de minek, az emberek a háború után voltak, és örültek, hogy legalább a zsidók körül nincs annyi botrány és erkölcstelenség. Volt kikre hivatkozni a megcsaltaknak és megszomorítottaknak, voltak még független, naponta látható, a főtéren, boltban, sorban, hivatali ablakok előtt köszönthető ismert példaképek, akikre jó volt felnézni. Ők soha nem voltak azonosak az újságok, az olvashatatlan szovjet és honi osztályharcos nőlapok szállította (élmunkások, élszövőnők, hősanyák, éltanítók, élelvtársak, sztahanovisták, éltanulók) szarjankókkal, őket senkinek sem kellett fényeznie. Tündöklés nélkül is reájuk irányult a figyelem, holott csak néhány éve tértek vissza a lágerekből. A ritka példaképek képesek elvágni a közhülyítés köteleit, jegyezte meg gyakran nagynéném, aki osztályellenségnek számított, és anyámnak minden életrajzába be kellett őt foglalnia.

Római szövődmény

Gizella néném felől azt tartották, hogy jól ment férjhez – ez még a háború előtt volt –, utóbb egyáltalán nem számított politikailag korrekt házasságnak, ugyanis férje, Ábel Jenő bácsi bankár volt a Marmorosch-Blankban, mely a Köpeczi-házban, a város legrégebbi házában működött egykor, gyakran hangoztatták büszkén (amit nem nagyon értettem, mikor nekünk azt mondták, hogy sohase felejtsük el, honnan jövünk, mik vagyunk, és születésünk után kaptunk egy jelet, amit a nyilvános vécékben, zuhanyozókban takarjunk el, mert arról mindenki tudni fogja, hogyan vagyunk „megkeresztelve”), hogy Jenő bátyánk egyáltalán nem néz ki zsidónak, mert szőke, kék szemű, kisportolt volt, minden körülmények között fütyörészett, autót vezetett, tudniillik sofőr volt, a Nemzeti Bank igazgatóját fuvarozta, és közben tanítgatta a jó modorra, tehát így is, úgy is a bank közelében maradt, fehér porcelánnadrágja városszerte szóbeszéd tárgya volt, irigyelt és nehezen utánozható jelképpé vált, a soha el nem érhe­tő elegancia etalonja, a bankárok ismertetőjele egy proletárok és kispolgárok lakta településen. Úgy élt és viselkedett, mintha nem is volna dzsú (apa így kódolta a statisztikákban szereplő egyéb nemzetiségeket), mert sem­mitől sem tartott, és vidáman szivarozott, strandra járt, csodásan úszott. Egyszer, már kivándorlása után a Tiberisből kimentett egy fuldokló olasz gyereklányt, amiért Róma városa díszpolgárrá akarta avatni, de mert indult már a repülőgépe Torontóba, aznap végül csak egy emlékérmet kapott, amit Petrucci római főpolgármester (más változatban az olasz király vagy annak hiányában maga a miniszterelnök) saját kezűleg aggatott a mellére a fiumicinói repülőtér kormányvárójában, és a százötven személyes repü­lőgép miatta kilencven egész percet késett!
Ennek ellenére anyám azt tanácsolta sógorának, hogyha Jenő bácsitól megkérdezi majd a személyzetis – a jóságos és éber káderes –, hogy mi is volt a foglalkozása a felszabadulás előtt, mondja azt, hogy vasúti dolgozó. Hogyhogy, ütközött meg az, aki először hallotta anyának ezt a bon-motját. Hát úgy, hogy 1944 előtt, a munkaszolgálat és deportálás előtti idők­ben váltókezelő volt. Én persze soha nem láttam váltót, és bár magyarázták nekem a felnőttek a váltóval történő pénzgazdálkodás előnyeit, lényegét, mindez egy olyan gyerek számára, aki nem jeleskedett matekből, és minden alkalommal pontos pénzt nyomtak a markába, ha átszalajtották a Viktóriába (ez volt az élelmiszerbolt akkori osztálysvarcos neve, előtte ugyanis Schwartz Mendel és fiai termény- és fűszerkereskedése működött szép haszonnal, apám szerint), nem nagyon értettem, mi a fenének kell ilyen hókuszpókuszokat csinálni a pénzzel, és örültem, hogy legalább a matekpélda gyanánt a váltóval kapcsolatos feladványok fölött nem kell vakargatni tehetelenül a kockás füzetet.
Jó volt hinni az efféle legendákban, amelyek ugyanolyan vérmesek voltak, mint az állítólagos összetartás, a vaspánt, amely a megfogyatkozott, kivándorolni kész és alapjában véve fiatal és középkorú zsidó közösséget (az idősebbeket megölték különböző táborokban, századokban, így mondták) összetartotta minden körülmény dacára.

Folytatás és bevezetés a nagyszobába

A tanítónő hozzánk is ellátogatott, leültették az apa hatalmas, fekete bútorokkal berendezett dolgozószobájába, dulcsácát tettek eléje és kávét, Delma román tanító néni rágyújtott egy cigarettára, amit apa jobb percekre, napokra tartogatott. Anya vette elő, kínálta meg, mit sem törődve apa esetleges tiltakozásával, hiszen e pillanatban kisebbik fiának oktatójáról volt szó, aki nagy jövőt vizionált a gyerekben – mint kiderült, ötven év távlatából –, nem is tévedett nagyot, jó pedagógiai szimata volt a tehetségek felfedezésében, a karrierek jövendőjét és szerencsés alakulását illetően. Hátradőlve, reményteljesen nézett szét a lakásban.
Szép szolgálati lakásban laktunk akkoriban, maga a főiskola adta, ahol apám tanított. Új volt a főiskola, újak voltak a tanárok. Mindenki még reményekkel nézett a jövő elé, nem kellett attól tartani, hogy visszahozzák ide a kadétokat, akik számára egykoron a századelőn egy agilis polgármester hadapródiskolát építtetett a Kosárdombon a Nagyerdő alatt. Távol a várostól, de aszfaltutat öntetett idáig, és két oldalán gombamód szaporodtak a villák és családi házak a háborúk között. Mi a parancsnoki lakásban laktunk, valójában annak csupán két szobájában ötön, a nyolc szobát tehát három család számára szabdalták szét jelképes bérért; saját családi házunkat az Albina téren (de volt már Deák Ferenc utca, Ugron Gábor tér, sőt a szovjet hősök is itt kaptak teret, holott akkor már a Vöröshadseregé volt az egész Kelet-Európa Berlinig) apám eladta még születésem évében, és utóbb az új tulajdonostól államosítással elvonták, ami csakis apám előrelá­tását dicséri, illetve az eszmetani szemináriumok anyagát alkalmazni tudta az osztályharc élesedő körülményei között a konkrét valóságra, egyszóval mi felköltöztünk ebbe a kertes bérházba, ahová azon a derűs őszi délutánon tíz évvel később felsétált az egyetemiek által épített szerpentinen – városunk büszkesége volt, és egyben a legirigylésreméltóbb és -vagányabb szánkópálya is, tekintve az akkori évek közlekedési sűrűségét és morálját – öcsém tanítónője, Delma néni.
Szemmel láthatóan megkapta a látvány. Így mondják ezt elegánsan a könyvekben. Ehhez tudni illik, hogy anyám és nővére, Gizi néném ezekben az években már elkezdték az antik tárgyak gyűjtését, a leletmentést, amikor minden kótyavetyére került, régi jobb családok adogatták el a romokat, polgárcsaládok vetették martalékul szimbólumaikat, díszeiket, kincseiket, a jólét emlékeit, parasztasszonyok hozták a városba régi varrottasaikat, cserépedényeiket; motorbiciklivel jártak ki apámék, minket is elvittek az oldalkocsiban a környező falvakba, ahol a lakosok boldogan szabadultak meg a falvédőktől, tángyéroktól, szőttesektől, ingvállaktól, tálasoktól, parasztbútortól, régi petróleumlámpától, padláskacattól, amikbe a város akkor még kevés számú régiséggyűjtői értéket véltek belelátni, vidéki atyámfiai városiasodni akartak, hitték, hogy ez a legrövidebb útja, kidobálni, elkótyavetyélni az árulkodó jelképeket, tárgyakat, néprajzi fétiseket. El akarták tüntetni azt, amit népművészetnek neveznek a kodályok és ortutaiak. Voltak olyan évek, amikor festők jártak hozzánk Nagybányáról és más mű­vésztelepekről, kisplasztikát hoztak, képet ajánlottak orvosoknak, gyógyszerészeknek, ügyvédeknek, íróból lett nagynemzetgyűlési képviselőnek, aztán az alkotások – erdélyi tájak, portrék, életképek, városjelenetek, skiccek, grafikák – a fiak és leányok révén nyugat-európai falakon kötöttek ki, és attól kezdve követhetetlenné vált a sorsuk, alámerültek az absztraktok, nonfiguratívok, neoavantgárdok és posztmodernek között.
A tüdőszín bevonatos, fekete fotel karfáját kedvtelve simogatta Delma tanító néni, amíg anya kinn a kávét főzte, s én a kulcslyukon át vettem szemügyre a tancit. Ismertem én, de azért sem köszöntem neki a folyosón, ma már nem tudom megmondani, miért nem volt rokonszenves számomra, és inkább elfordítottam a fejemet, de egyszer elcsípett a folyosón a nagyszünetben, maga elé perdített, és azt kérdezte tőlem, hogy vétett-e valaha ellenem. Hápogtam, de egy hang sem jött ki a számon – a testem tudta, ez a legegyszerűbb válaszreakció –, hirtelen elhatározással lehajoltam, mintha cipőmet akarnám bekötni, és reméltem, Delma tanító néni elunja fö­löttem a várakozást, már-már kínos volt, sokan néztek minket, én persze nem láttam semmit, az osztálytársaim mesélték. Ahogy abban a filmben mondták, a csengő mentette meg a jelenetet a csúfos kudarctól.
Bandika sem volt otthon, hegedálni járt akkoriban. (Ugyanis mindig mondta Welther bácsi, hogy tökéletlen ez a magyar nyelv, ha az ember állva hegedül, ilyenkor tulajdonképpen hegedáll, ha meg a zongorához rendszerint le kell ülni, akkor még nem volt divat az állva zongorázás és a hangszer koncert alatti versenyszerű szétverése, legalábbis a mi délköreink szorításában, nos, ebben az esetben a helyes magyarság és nyelvérzék azt követelné, hogy zongorüljünk. Nem tudom, ha más is ráébredt erre a nyelvi inverzióra, én csak Welther bácsi, az Othello-féle tükörgyár kiváló gyárigazgatójának előadásában hallottam.) Anna néni, a hegedűoktatás mártírja példás türelemmel hallgatta végig öcsém kifogásait, miért is nem volt ideje gyakorolni (kicsikkant a keze, leesett a mogyoróbokorról, és betörte az orrát, rengeteget hagytak fel kézimunkából, el kellett szaladnia a Viktóriába két üveg ásványvízért, de hosszú volt a sor, kiöntött a Tisza, és elsüllyedtek apa kalmárhajói az Égei-tenger kellős közepén stb.), miért nyekereg, amikor ez a darab már több hónapja napirenden van; amint megszabadult a hangszeres kényszertől, lelke visszaröppent a szabadságba, melyet minden sejtjével át- és megélt, elszálltak a rossz gondolatok, elfelejtkezett a patinás iskoláról és a még patinásabb európai hírű zeneiskoláról, a hagyományról, apa vágyáról, hogy legalább Bandikából zenész legyen, s így kikerekedjen a családi elégtétel, amit még ismeretlen nagyapánk táplált bele apánkba: legyen valaki végre muzsikus a családban, hiszen nevünk, a Geiger hegedűst jelent, de amelyet sem apám, sem korán elhalt nővére, Judit nem váltott be a történelem fintoraira való hivatkozással. Én sem lettem zenész, jujj de sajnálom, én már első osztályosként sem szerettem Wellmann Irénke nénihez szolfézsórára betérni. Bandika tehát lerázva minden civilizációs kényszert, osztálytársaival belefeküdt egy végeláthatatlan gombfoci-sorozatba. Ott vacsorázott a Fürdő utcában, Welther bácsi hozta haza viharvert, füstölgő Volkswagenén. (Akkoriban senki sem törő­dött a mérges gázok eregetésével, csupán a szülők figyelmeztették csemetéiket, ne gyakorlják órák alatt az iskolában a gázszivárgást és robbanást.)
Jól kiszámította a tanci a látogatás idejét, és megeskette a felkeresett szü­lőt, hogy erről semmit sem árul el a tanítványnak. Sőt, apa sem volt otthon, s ha azt hitted az előbbiek alapján, hogy apám jelen volt ennél a beszélgetésnél, akkor olvasd csak el figyelmesen az előbbieket – én ezt nem állítottam. Apa előadást tartott, szemináriumot vezetett, gyógyszerért szaladgált, mert anyánk krónikus hipertóniában szenvedett.
Végtére a sok elkalandozás után el kell árulnom, hogy a szóban forgó fekete bútor természetesen nem nekünk készült, nem a mi családi örökségünk része volt, a régi bútorainkat ugyanis a nagyszüleink gettóba hurcolása után lefoglalták, és elszállították valahová, ezt egy kivándorlótól vásárolta apa és anya házasságkötésük után. Mint többször is állítottam, férfias és fekete volt, súlyos és figyelmen kívül nem hagyható alkotás, mint a Kultúrpalota Vigh nevű asztalosa által készített berendezés, amely Bernády óta szülővárosomban tartós divatot teremtett ennek a fajta elegáns és kényes bútorzatnak. Mély könyvespolc, metszett üveglapokkal, ovális íróasztal két kinyitható ajtóval, magas támlás, karfás faragott szék – a trónus hátlapján a Mona Lisa domborprofilja, előlapján virágok, kapaszkodó kacsok, indák burjánoztak –, két kihúzható ágy, melyhez az ágyak teljes hosszát követő polc is tartozott. Azon anya fürdőpoharakat (kékek, pirosak, fehérek, metszettek, öntöttek, csiszolt borszékiek, előpatakiak vagy pöstyéniek), hamutartókat, kis vázákat tartott. A szoba közepén vörös-fekete-fehér per­zsaszőnyegen (korábban uraságoknál szolgált) kerek, faragott – a szék mintáit megismétlő – asztal állott, rajta váza, lehetőleg élő virággal, ezüst hamutárca, porcelántálacska Magyarország és Erdély címerével, a negyvenes években volt kedvelt tárgy, talán herendi lehetett, nem tudom, csak sejtem, horgolt terítő, üveglap az íróasztal felületén és a kerek kisasztalon, egyszer eltörött, és évekig kellett vigyáznunk, hogy a vastag üveg ne vágjon sebet rajtunk. Nagy elhatározások, nekiveselkedések után dőlt el, hogy ki lehet cserélni az üveglapot. Ám ez korántsem volt egyszerű ügy azokban az években, amikor csak móc üvegesek járták a várost, és csupán közönséges táblaüveget kínáltak eladásra, igaz, azonnal be is tették a kitörött ablakszemet. Milyen szerencse, hogy Apa jóban volt az Othello-tükörgyár igazgatójával, aki korábban ugyanezen gyár egyik részvényese és előmun­kása volt, sőt, apával együtt indultak neki hatvan dollárral felkutatni a háború végén a vásárhelyi muszosokat, akiket Nyugat felé vittek a kerettel együtt. De ez már egy másik történet, amit valamikor el fogok mesélni, de ebben a mozzanatban emlékeztetni szeretném az olvasót, Delma tanító nénit lesem a kulcslyukon át, amint éppen az apa íróasztalán az elhasadt üveglap alól megmentett és újra visszahelyezett fényképeket vizsgálgatja.

A norvég szál

Az íróasztalon apa családi fényképeket őrzött. Delma néni csupán bennünket és szüleimet ismerte fel a képeken; a színeseket kíváncsi élvezettel nézte, hiszen még ritkaságszámba mentek. Norvég nagybátyánk készítette, amikor hazajött ötven éves érettségi találkozójára, melynek díszvendége volt, elvégre Szilágysomlyóról kevesen avattattak az utóbbi ötszáz évben Bergen városában (Atlanti-óceán) a kórbonctan professzorává. Vagy miként önmagát meghatározta: a kórboncnok átmenetet képez a sebész és a temetkezési vállalkozó között. Idehaza nem vették fel az egyetemre, az úgynevezett numerus valachicus uralkodott, ezért Kolozsvár helyett kénytelen volt Párizzsal beérni; a somlyai fűszerüzlet akkor még elegendő volt egy albérleti szobához és a tandíj feléhez, a többit ő kereste meg kifutófiúként vagy valami hasonló nemes és hagyományos diákmelóval; már befejezte Párizsban tanulmányait, amikor májusban bevonultak a németek, ahonnan történetileg hitelesített ösztöne azt súgta, menekülni kell, megpucolni, el­tűnni, felszívódni késedelem nélkül, és a lány, akinek éppen udvarolt, egy csontos, magas, szőke norvég lány felajánlotta, hogy elbújtatja a szülei birtokán. Ilyesmire is csak egy vakmerő norvég nő képes – aki jól sízik, nagy­szerűen evez, fáradhatatlanul túrázik, hegyet mászik, fjordot hódít, hosszú dalokat tud, amikből apám unokabátyja egy szót sem értett, de majd megtanul olyannyira, hogy előad egy jó hírű egyetemen, és a hallgatók meg nem mondják, hová is köthető ez az enyhe idegen hangsúly, amelyet csak a legképzettebb fül tud azonosítani a Szilágysággal, ha egyáltalán valakinek derengett 1950-ben, hol is helyezkedik el ez az euro-régió, mely nekünk Mátyás anyját adta, aki „levelét megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta” tisztára, mint Etel néni, aki eltántoríthatatlan levélíró volt, és vödörnyi könnyet ejtett idegenbe szakadt fiáért, holott magáért s férjéért kellett volna aggódni az egyre sorjázó megszorítások olvastán-éreztén, sokat sírt, amíg el nem hurcolták férjével együtt, de előbb májusban, éppen négy évvel fia szökése után bezárták, lepecsételték a kis boltot Somlyó főutcáján; igen, errefelé minden történet, amiben zsidók szerepelnek, valahogy így, ilyen komoran zárul; szóval bátran kijelenthetem, ehhez hasonló szöktetős, bújtatós bravúrra csak egy vakmerő norvég hajadon képes, aki hamis útlevelet is szerzett, ennek segítségével beutaztak Skandináviába, holott a lány országát egy hónappal korábban szállta meg a Wehrmacht. De ott másként állt a módi, az emberek nem jelentgették egymást, mint mifelénk, s a hideg, a jégbarlang, a féléves sötétség jobb menedéknek bizonyult, mint Ernő kuzin szüleinek az otthonos, ismerős Erdély, ahol senki sem akarta őket elrejteni, inkább a krájzlerájra áhítozott a szilágysági hepehupa népe. Happy chupa, mondta magában mosolyogva esküvője napján Ernő bátyám, a szerencsés (der Glück), noha sejtenie kellett, hogy ezért a szójátékért akkoriban és manapság odahaza hazaárulói kitüntetést lehetett szerezni a szolgálatos és a szolgálaton kívül helyezett ostobáktól.
Szóval Delma tanító néninek fogalma sem lehetett, milyen is az, ha valaki élete fordulópontján szilárd elhatározás nélkül, csupán a körülmények súlya alatt vagy életmentésből szilágysági magyar zsidóként/-ból norvég hazafi lesz, norvég feleséggel és északi gyerekekkel. Ő erdélyi román asszony volt, de mint mondottam, különös rokonszenvvel viseltetett azok iránt, akik előbb vagy utóbb elhatározták magukat a nagy útra, és valószínűleg soha nem barátkozott volna azokkal, akik csökönyösen, öngyilkos módon helyben maradni akartak. Ő, ha tehette volna, régen elvándorolt volna eb­ből az országból Amerikába, hogy senki utol ne érje, a fene nézett volna vissza vágyakozva, könnyezve, de neki ezt nem volt szabad, nem tehette, küldetést varrtak rá, azt kellett teljesítenie, s azzal nyugtatta magát, végtére is jó ügyet szolgál rossz előjelek, hamis jelképek és kutyák között.
A norvég leszármazottakkal csak Bandi öcsém találkozik majd New Yorkban negyven évvel később az első sugárút környékén. Unokabátyánk, a nyugalmazott postatiszt Edgár merev és feszes mosolyú, vérbeli skandináv, kiválóan evez, korcsolyázik, mesterhalász (azt gondolom, így mondják), meglepve hallja, hogy apai részről zsidó, de nem omlik össze benne a skandináv virtus, mert arra gondol, ezek a kelet-európaiak folyton a tragikus múltban keresik a nemzedékek folytonosságát, szakadatlan láncolatát, szemernyi optimizmus sincs bennük, holott ő mindig is úgy hallotta a szü­leitől, Ågottól és Ernesttől, hogy diákszerelem volt, a Cartier Latinben álló vékony falú két szomszédos hónapos szoba hozta össze őket, és semmi köze sem volt szilágysomlyai születésű apjának – csoda, hogy ki tudta ejteni a falu/város nevét, a következő évek egyikében, 2000 után fel is kereste Erdélyt – a hitlerájhoz. Akkor értesült megdöbbenve, hogy Bandi öcsém igazat mondott, midőn az idős somlyaiak egybehangzóan állították – a helyi iskola angoltanárának szöveghű (?) tolmácsolásában –, hogy a Glück családot innen vitték el másik kétszázötven zsidó családdal együtt (összesen kb. 2000 személyt), és majd mindenki odapusztult, nincs tudomása arról a városnak, hogy valaki is visszatért volna a Glück családból a városba. Pedig Edgár meg volt győződve, hogy nevük azért Glück, mert tényleg szerencsések, apjuk megmenekült, orvos lett, kórboncnok, professzor a bergeni egyetemen, és a pusztulás, ami zsidó családja többi részét érintette, része az általános európai háborús emberveszteségnek, a civil áldozatok számát szaporította sajnálatos módon. Ami végeredményben igaz is lehetne, ha eltekintünk az élet elvesztésének erőszakos politikai-történelmi körülmé­nyeitől, amelyekben osztoztak nemcsak Glückék és a mi szűkebb-tágabb családunk, hanem azok a famíliák is, melyeket őszi délutánokon végiglátogatott Delma tanító néni nem minden cél és szándék nélkül.

Kilátással a Marosra

A nap rézsútosan sütött be, egyre lejjebb ereszkedett túl a Maroson a dombok mögé, ahol egykor a város bárdosi erdeje állott. Gyönyörű kilátás nyílt ablakunkból, innen a Kosárdombról el lehetett látni a Maros vonaláig, mely ezüstösen húzódott a láthatár szélén, látni lehetett a téglagyári színeket, s a városi szerpentin legalján a téglavető cigányok barakkjait, ame­lyekből egy az éjszaka kigyúlt. Hosszan lángolt, jajkiáltások hangzottak a sötében, futkosó alakokat is felfedezni véltünk, többször is telefonáltunk, de a tűzoltók nem érkeztek ki idejében, apa kétszer-háromszor is hívta őket, idegesen feleltek vissza a tűzoltók, és azt mondták, minek annyit riadóztatni a cigányokért, ott minden este rumli van. Valahogy az volt az érzésünk, a tűzoltók nem szeretik a cigányokat, és ezért nem siették el a dolgot. Azt hiszem, egy óra késéssel érkeztek ki.
Persze régen történt, mára minden elavult, csak a rosszérzés maradt bennünk, hiszen lehet, hogy hozzánk sem jönnek ki idejében, mert mi másak vagyunk, vagy legalábbis másaknak tartanak minket. A fene sem tud ezen kiigazodni...
Másnap-harmadnap még látni lehetett az elszenesedett, füstölgő barakkot, szétdúlt berendezést, szakadt matracot, fejetlen babát, de anya délután felütötte az újságot, és azt mondta, hogy egy szót sem írt erről a Vörös Hírkürt, a tartományi hírlap.
Akkor valószínűleg meg sem történt, szólt oda kötéséből Gizi néném, akinek a férje reakciós volt, és ebből kifolyólag vagy mindennek dacára porcelánnadrágos bankár is egyúttal. Így van ez, az újságnak higgy, ne a szemednek és a fülednek. Ugyanezt tanácsolta a város polgármestere is – közismert adoma volt, amellyel a népi demoralizáció hajnalát jellemezni szokták nálunk –, szóval ezt tanácsolta barátilag dr. Fekete Andornak Soós Jóska, amikor Andor bácsi, a kiváló jogász jelezte, hogy a Poklos-patakon felrobbantott egyik híd, azt hiszem, a Honvéd utcai (akkor már Vörös Grivicának hívták, ma is inkább ezt használják, ugyanis a honvédek nem ezt a tejjel-mézzel folyó hazát védték, sőt, és az ilyen utcaneveket csak suttogva volt szabad kiejteni. Igaz, Delma tanító néni nem is ismerte, hiszen ő akkoriban, amikor az utca a honvédekről volt elkeresztelve, és a Bolyaiak tere Hitler, a Szentgyörgy tér Mussolini nevét viselte, még a falujában lakott, vagy csak tanulgatott magyarul. Ha át nem menekült a határon túlra, Dél-Erdélybe, a Regátba tanító, pap, csendőr, tisztviselő, bíró, jegyző, altiszt apjával).
De ez végeredményben lazán tartozik a délutánhoz, csak úgy előjött, mert Andor bácsi azt közölte S. J. polgármesterrel: kérem szépen, nem egyezik az újságban megjelent tudósítás és fénykép – érted, a fénykép nem pásszol a valósághoz! –, ugyanis távolról sem fejezték be a Bernáth Andor-hidat a munkások, még mindig deszkapallókon kellett átegyensúlyoznia Andor bácsinak is, amikor egyik ügyfeléhez szállt ki. Az elvtárs ne a hidat nézze, hanem olvassa az újságot! - válaszolta zavartalan fölénnyel a polgárok és prolik kiemelt mestere.
A híd természetesen elkészült reális időben, dr. Fekete Andorért, aki csupán néhány házzal beljebb lakott, mint mi, már a Deák Ferenc téren, eljött a könyörtelen végrehajtó, aki azt sem engedte meg, hogy befejezze emlékiratait, hogy megemlékezzen a várost újjáépítő kérges kezű polgár­mesterről, akit egyszer még védett is egy r