[2013. november]
VELE HÁLNI, HALNI
egybecsengőn mást akarni
mint ami langy és mulandó;
égő testem űrkaland, ó,
észbontó sugarú, égi-
testként robbanok szét. Régi
ritmusod hová lett, lélek?
Rövid reneszánsz-ígéret;
vénség gótikája éget.
Hűtlen hűséggel mi végett?
Bölcsességemből kibuktatsz;
fulladozó nyű vagy – futhatsz
édes húsból, mustból, búból,
izzasztó bűn s vágyad újból
erőt vesz rajtad (ős ihlet),
Istened sem szabadít meg.
Veled hálni – belehalni.
A halál is csaló. Talmi.
MÉLÁZVA SZORONGÁS HELYETT
Mélázva örök szorongás helyett
– villámot küld rád úgyis Istened –
őskedvvel mégis! mégse tagadom
életformám az élvezet-vadon
fogcsikorgatva álomlét után
ellenállás vagy hősi póz csupán
fény mi árnyékban veszélyeztetett!
(mit szól hozzá a „sugárzásbeteg”?)
kiúttalannak félösvény elég –
s ki megtalálta csillagrendszerét?!
keresheted már ami elveszett
a visszaút a halálba vezet.
DALLAMRA HANGOLT KOPONYA
Görög metrumok otthona
dallamra hangolt koponya
ükanyád lócán ült erek
duzzadtak rajta sikered
titka kéklik ott valahol
csontvázak közül kifarol
egy végső búcsúra fakó
éned a kölcsöngén-lakó
máris földhöz csapott az ég
amit feléltél semmiség
üröm volt – mégis várni hogy
fellángol mielőtt kifogy
lassú tűzön örömerő
hamu csak de még éltető.
HERCEG – – –
(szimfóniatöredék)
Fajdkakas, szarvas
rikolt, bőg, hímet, bakot hív
(lapulj és hallgass!) –
villámok alatt apokrif.
Illatba fulladt hangözön;
örvényben katibogarak.
Csurgó csorog, apad a könny –
játssz mást, ne a halálodat.
2013. július 9–10.
APA ÉS FIÚ
(kiáltás Szervátiusz Jenő után)
Sejtetted volt, hogy miközben akárhány közönséges
kéz ökölbe zárul és kinyílik – neked tíz karod nő.
Félélet csonka árnya, rég megrágott,
reggelebb hírek, hazug harcjelek, viharok bő
áradása, selymes gátlástalanságok,
a tudattalanból feltörő sémák, sztereotip átok,
felgyorsuló ritmusú fantazmagóriák,
bibeszál-erotika beporzás előtt, a vérző
szemaforoktól felajzott költői világ:
a képzelet alvadási ideje – mind-mind késő –
(szegen lóg a balta árván
szél motoz a magány koronáján
szenvedély a fában
göcsök a magányban)
Görcsös kéz, megszaggatott lét szétfaricskálva,
a semmit markolod, a túlsó part örökre
messze; de a zsenge kerti palánta
kihajt, s a zugok illattal, zamatokkal betöltve.
Hűvös éjszakák tutajain ha utolér
az égő virrasztó üstök – van-e rá esély,
hogy elűzze a vadságot, a szűkölő hiányt?
A halált?
(AZ UTÓD)
A meg nem értés tornyosul előtted:
részleteiben vész el az idő és közted,
aki nincs már, a Nagy Öreg.
Munkapadján fatönk, nyers kőtömeg
(ki hallja már a tompa
zuhanást?) Ülsz, lélegzeted visszafogva.
(A TE FIAD AZ ÉN APÁM – ÉBRENÁLOM)
Zsíros föld, kiszáradt csonthulladék.
Növényi létképződményünk némasága,
tébolyító képzeletünk állati erővel
feltörő ordítása (mint amikor villám-
sebesen sújt le a bosszúvágy). Persze,
valaki, valami mindig óv.
Apám és a kert – a holdvilágnál
sütkérező aranyalmafák (Ó- és
Újtorda határán); vagy a köldököd alól
suhanó s a szívkamrákig hatoló
ébrenálom kínzó kérdései. (Válaszok
sehol.) Nem költőhöz illő szó a morál. Mégis
tudnom kell, mi fog elveszejteni: a hátralévő
évek, napok kegyetlensége vagy közönye?
(DE PROFUNDIS)
Vesződség, satnya remény üldözése,
ifjú agytorna (első zongoraverseny-
kísérletét Liszt sem fejezte volt be) –
a hiábavaló-kiáltás zsoltárát az űrben
ki hallja meg? A Teremtés visszhangzik
amúgy is, ölelésben, árulásban, vér-
áldozatban, teméntelen bűnben, eleget.
Holtakat ébreszteni hívság, hogyha az
Úrnak is ritkán van füle hozzá. Van, aki
egész életén át egyetlen hangot próbál
megszólaltatni („Egy csendes ütés” csak,
vagy a pillanatnyi csend vigasza).
Hangok a tompító vigasztalanságban,
rémült nyüszítés alattomos tőrvetéskor,
a szomjúhozó utolsó sóhaja, az önzés
ragadozó vicsorítása vagy a gúnyos
fölénnyel villogtatott kacaj.
A kimondhatatlanra vágytál te is, s végül
a levegőn fogsz megfulladni. Ám addig a
porbolyhokat lerázás izgalma, a portyázás
szenvedélye s a zuhanásé: a kihívás, a kudarc;
mélységből fölnézni avagy a magasságból le-
zuhanni(!), melyik a nevetségesebb erőlködés.
2013. július
