[Látó, 2009. március]

1.

Utolsó napjaink egyike volt. Csak kóboroltunk a
parton, a vasmacskának nevezett hullámtörők
környékén. Valami olyan helyet kerestünk, ami
távol van mindentől, a parton zsibongó, hullámzó
tömegtől, napfénytől, homoktól, széltől.
Végre valahol otthon szerettünk volna
lenni. Otthon lenni – egymagunk.

2.

Jó hete, hogy untuk már a tengert, a kagylók
hajnali átható bűzét, az ütött-kopott szálló
recsegő bútorzatát. S bár tudtuk, hogy napok
múlva tovazötyög velünk a vonat, igyekeztünk
azzal a nyugalommal szétnézni, amivel a tájhoz
tartozó ember. Újabb hullámok jöttek, s újabb
szélroham. Shaorma és kebab illata keveredett
a sülő mititej és a forró olajban sercegő apró halak,
a hampsi illatával. Divatos helyi zene, manele szólt.
A teljes készlet unalomig ismételve. Megfeneklett,
rozsdás hajó vesztegelt, odébb kotyogó lélekvesztők.
Füst és sült kukoricaillat és a tenger ütemes
hullámverése a fodrozódó esti szélben.

3.

Tíz nap a parton, tíz éjszaka egy apró betonszobában,
szúnyogok vérszomjas rajának kitéve. Ahol tkp.
nyaralni kéne, pihenni, jól érezni magunk. Mit
tehettünk? Nézegettük a homokban a bronzbarna
testeket. Mint mikor meztelen, vonagló férgek
fetrengenek.

4.

Csak este volt és reggel. Reggel a felkelő nap,
a tengerből kibukó. Este céllövölde, autókázás,
körhinta, riglispíl, hosszú-hosszú séták,
és a bor.

5.

Kinéztünk egy asztalt. A helyiség körüli kert
néhány csenevész fáig nyílott, a végét nem is
határolta kerítés. Csak néhány apró fa berzenkedett
a szélben, körötte bozót. Roskatag székek az ablak
alatt, mindent valami tompa fényű, kékesbarna
szutyok pácolt be, mely porból, cigarettahamuból
és füstből s a kezek nyirkából száradt a tárgyakra.
Halk zene, s egy lány arca a sarokban, mint a méz.
Fejét időnként felbiggyesztette, mint egy galamb.
Szomorúság látszott rajta, ázott arcán, szemén.
A bágyadt, verőfényes homokpadot nézte.
A nem idevalósiak kíváncsiságával.

6.

Akik csak idevalók, nem ismerhetik a hegyeket,
hogy melyik elhagyatott esztena kalibájában
lelnek éjszakára szállást, találnak eldugott avas
szalonnát, dohánymaradékot, száraz kenyeret.
Az érzést, amikor az erdőaljra s a lankákra
visszaülepedik a csend, benne elcsitul
a pillanatnyi riadt moccanni, menekülni akarás.
Nem ismerik a csendet, csak a zúgást, az ütemes,
egyenletes hullámverést.

7.

Visszamentünk a partra. Csendesebb, szélvédett helyre.
Nyár vége, ősz eleje volt. Utószezon. Senki már odalent.
A metszőn hideg víz, az apró buborékok a bőrre tapadtak,
csipkedve, csiklandozva vettek körül. Fehér gyöngyszemek
emelkedtek a mélyből, majd pukkantak szét a felszínen.
Hosszabbodtak az árnyékok. Szél görgetett odébb egy
pillepalackot a sziszegő homokban.