[Látó, 2006. április] 

A vonatfütty hisztérikusan szántott végig a szunnyadó háztetõk felett, majd a vonatkerekek fémes csattogásába ölte magát. A töltés alatt részegen kanyargó utca valamennyi kutyája éktelen ugatásra fakadt, és a verebek ijedt rebbenéssel szakadtak ki az akácfák tüskés karjai közül. A zöldre festett földszintes ház udvarán ebben a pillanatban harsant fel Borosné repedt rikoltása, melyet a pinceajtó nyikorgása úgy kísért, mint egy hascsikarásban szenvedõ szellem.

– Hogy az a magasságos atyaúristen nyuvassza meg azt a telhetetlen bélû nyomorultat, aki ellopta a drága szõlõmet!

A testes asszonyság felbõszülve tört elõ a pince mélyébõl, és hunyorogva nézett körül, de az udvaron csak a rozsdás szivattyúskút és a vén diófa tartózkodott, melynek alsó ága ijedten engedte el legnagyobb termését, meggyalázva azokat a gyér hajszálakat, amelyek még ragaszkodtak az asszony koponyájához.
– Ha élne az én drága, megboldogult uram, most jól elhúzná a nótáját a bitang tolvajnak – dohogta nyakát behúzva, fejét tapogatva, majd gyilkos pillantást vetett az egyik udvari ablakra, amely mögött meglibbent a függöny.

Hatvan körüli volt, arca kelt tészta, szája sült alma, szeme apró egres, nyugdíja hideg vízre sem elég. Egész nap nippek alá való csipketerítõket és díszes kulcstartókat horgolt, melyeket kisebb-nagyobb sikerrel, eladogatott a piacon. Borús napjain mindenkibe belekötött, ordibált, intrikált, fenyegetõzött, majd bezárkózott, és emlékeinek vékonyka takarója alá menekült. Derűs óráiban az udvar magára hagyott zabi gyerekét, Danikát istápolta, akinek anyja az utcán kereste a bajt és a boldogulást. Palacsintát sütött neki, és folyton elásott kincsekről mesélt, meg arról, hogy ha ezekbõl csak egyre is rátalálna, egy szép márvány sírkövet állíttatna elhunyt urának és jómagának. Mikor ideért, mindig megtörölte a szemét.

A szél rángatni kezdte a fa ágait, és a diók sûrûn potyogtak a macskakövekre, ezért Borosné takarodót fújt. Amikor behúzta maga után mustárszínû ajtaját, az udvar ölébe béke ült.
Eszter kisasszony, aki az udvari szobák egyikét mûteremnek bérelte, ellépett az ablaktól, hátravetette makrancos vörös fürtjeit, kivette fogai közül az ecsetet, és néhány görbületet végigsimított a vásznon. Cigarettára gyújtott, térdig leszívta a füstöt, és hátrább lépve, szemügyre vette alkotását. – Pompás – állapította meg –, majd nagyot fújva, ezüstszürke ködbe burkolta a festményt.

Pár hónapja fejezte be képzőművészeti tanulmányait Bukarestben, ahol rövid idõ alatt hírnévre tett szert, sõt kiállított vizsgaképeit jó pénzért azonnal felvásárolta egy neves műkereskedő. A lány azzal a szándékkel szállt le a gyorsról a nagyváradi vasútállomáson, hogy majd itthon, Körös-parti szülővárosában bontogatja ki képzeletének szárnyait, ám azok a szárnyak mind a tegnapi napig csak verdestek, míg végre némi adrenalintól hajtva, megtörtént a nagy felemelkedés.

Elégedetten törölgette ecseteit, miközben kinézett az öreg diófára, mely anyai érzésekkel ringatta zöld fejû gyermekeit, aztán pillantása belebotlott a ferde vállú szivattyús kútba, és szép szemöldöke csúnyán összerándult.

Az udvarban négy család lakott, és bár nemzetiségre, szakmára és műveltségre különböztek, mégis békésen megfértek egymás mellett, leszámítva azokat a súrlódásokat, amelyek mindig a közös vízóra leolvasása után, a számla elosztásakor jelentkeztek. Ilyenkor a pénzbegyûjtõ Borosné hangja túlszárnyalta a köpcös suszter basszusát, a görbe hátú postai tisztviselõ baritonját, sõt Micikének, a külváros konzumnõjének hisztérikus szopránját is. Mivel a vízfogyasztók száma két hónapja új taggal szaporodott, megtudhatták, milyen egy harcias festõkisasszony erõs altja, amikor azt kiabálja, hogy nem száll be a közös vízdíjba, mert õ több terpentint fogyaszt, mint H2O-t!

Ezért Borosné, aki amúgy is ellenszenvvel viseltetett a különc hölgy iránt, attól fogva, hogy az betette a lábát a bérelt lakásba, másnap meg akarta akadályozni, hogy megtöltse agyagkorsóját a kútnál, aminek következtében a cserépedény több darabban adta vissza testét az anyaföldnek. Eszter kisasszony elkapta a parkettruhát az özvegy mellén, és egészen közel rántotta magához.

– Maga elvetemült, primitív perszóna! Most már azért sem fizetek egy vasat sem, hiszen ez a mûvészi értékû korondi agyagkorsó többet ért, mint az a vízmennyiség, amit én itt hébe-hóba elhasználok. Érti, amit mondok, maga vén boszorka? Tudhattam volna, hogy a háziúr nem ok nélkül adta ki olyan nevetségesen olcsón a mûtermet. A szomszédok megmondták, hogy maga eddig mindenkit elûzött ebbõl a lakásból. Csak tudnám, hogy miért. De ez egyszer emberére akadt a személyemben. Majd meglátjuk, kettõnk közül ki fogja innen hamarabb felszedni a sátorfáját! – Ellökte magától az öregasszonyt, és berobogott a mûterembe, majd egy másodperc múlva felrántotta az ajtót, és Borosnéhoz vágta azt a két gombot, ami a markában maradt.

Ettõl a naptól kezdve ellenségekké váltak, és ott törtek borsot egymás orra alá, ahol csak tudtak.

Borosné például a mûterem ablaka elé teregette kimosott ruháit, ágyneműit, hogy elvegye a fényt a festõkisasszony elõl, a vörös hajú pedig olyan festékcsíkokkal dekorálta a száradó holmit, ami igen kifinomult ízlésre és színérzékre vallott. Ezzel a módszerrel aztán sikerült visszavonulásra kényszerítenie az öreglányt, és újra világosságot teremtenie alkotó munkájához.

Már erõsen szürkült, és az udvarra sejtelmes árnyak feküdtek. Borosné békebeli fotelébe süppedve újabb csipketerítõt horgolt percenként hat centiméteres sebességgel. Még mindig a szõlõi miatt bosszankodott. Öregedõ agysejtjeinek kerekei nyikorogva forogtak, abban reménykedve, hogy némi logikával talán sikerül fényt deríteniük annak a személynek a kilétére, aki rátette a kezét a gyümölcsökre. Számba vettek mindenkit, méricskélték õket, indítékot kerestek, és hamarosan biztos tippet sugalltak az asszonynak.

Borosné azonnal felállt, letette kézimunkáját, és kárörvendõ mosollyal buktaarcán, elindult a pincébe, hogy felhozza megboldogult urának, a lakatosmesternek a szerszámos ládáját. Remélte, megtalálja benne azt a régi kulcsot, ami nyitja a mûterem ajtaját. Azt az ajtót, amely mögött oly sok boldog évet töltött együtt szerelmetes férjével, akinek halála után anyagi okokból kénytelen volt megalázkodva átköltözni az udvar legkisebb lakásába. Abba az egyetlen, szűk szobácskából álló lyukba, amelyhez sem konyha, sem kamra nem tartozott, ahol bármit is tárolhatott volna, a szõlõit is beleértve, és amelynek rácsos ablaka mögül gyûlölködve és bosszút forralva figyelte azokat a betolakodókat, akik elfoglalták egykori kedves otthonát, meggyalázva ezzel az õ legszentebb emlékeit.

Izgatottan tárta fel a nyikorgó pinceajtót, felkapcsolta a villanyt, és leslattyogott a lépcsõkön. Amikor az utolsó grádicshoz ért, megtorpant. A lejárattal szemben, a fal melletti kecskelábú asztalon ott voltak a szõlõi! Úgy, ahogy tegnap otthagyta. Fonott vesszõkosárkában négy nagy fürtû otelló, három smaragdszínű saszla és két rózsaszínû delevár, azzal a különbséggel, hogy a demizson, ami eddig az asztal alatt volt, most mögéjük volt állítva. A gyümölcsök kívánatosan pompáztak a lámpafényben.

Az özvegy egy darabig úgy állt ott, mint egykor a csíksomlyói búcsún a csodatevő Mária előtt, aztán előrelépett, és a szőlők után nyúlt.

Amikor egy óra múlva Miskolczi úr, a cipész lement a pincébe néhány kaptafáért, a földön találta az eszméletlen Borosnét, aki egy nagyméretű kartonlapot szorongatott, amit valamilyen okból magára ránthatott.

Mire a mentő megérkezett, már a szomszédok is összesereglettek.
– Agyvérzést kapott, de még él – mondta az orvos, és szólt, hogy hozzák le a hordágyat, majd nagy nehezen lefejtette az asszony ujjait a kartonról, amit maga felé fordított. Úgy tűnt, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete.

– Hatalmas Isten – kiáltott fel –, milyen gyönyörű csendélet! Mestermunka! Még egy kicsit száradnia kell. Van itt a betegnek hozzátartozója? – kérdezte –, majd a hisztérikusan felsíró Micikének óvatosan átnyújtotta a festményt.

– Vigyázzon rá, hölgyem, mert ez nagyon értékes darab. Kész kincs. Nekem elhiheti, értek hozzá. Ennek az árából akár egy márványsírkövet is csináltathat a mamának, ha meg találna halni – mondta komolyan, aztán elindult fölfelé a lépcsőn a Borosnét cipelő szanitécek után.