[2021. május - IstenLátó]

---

Először nagyanyámat vitted el közülünk:
nem hagytál időt, sem szavakat, hogy elköszönjön,
csak feküdt infúziókba kötve, aprókat lélegezve,
s aztán a pap éppen karácsony napján énekelte
koporsója fölött, hogy „A halál gyötrelmei…”.
Nagyapám pedig addig jajgatott, kereste, siratta,
míg el nem égett lelke, mint a szesz a lángban,
s bár jajgatását nem hallottad, elszólítottad őt is.
Majd egy hajnalban a másik nagyanyám következett,
ki átimádkozta magát hozzád: hajat mosott,
mormolta a Miatyánkot, hogy tisztán lásd meg,
s fél évszázad özvegység után a férje is ráismerjen.
De neked ez sem volt elég, nem érted be az öregekkel,
lám, időről időre te is fiatalítod a Némaság Városát:
apám legjobb barátja szótlanul ült a hátsó ülésen,
amikor tudod jól, hát pont te hogyne tudnád,
ahogy nagybátyámat is hagytad félrenyelni, lefordulni.
Neked azonban még ez sem volt elég, több kellett –
szebbhez még szebb, angyalaidhoz újabb angyal,
és nem átallottad nézni, hogy fogy ki kezem közül,
ki méhében hordozott, vérével táplált, tenyerével óvott.
Földbe rántottad, hogy égbe vidd, helyén hideg követ,
csendet hagyj, s néhány fényképet, mozdulatot.
Most meg apámat készítgeted, terelgeted,
s ha néha háttal is élek neked, azt hiszed, becsapsz,
azt hiszed, nem látom, mit akarsz, alattomban mire készülsz,
könyörögni szeretnék neked, vagy ordítani lenne kedvem,
hogy ne, hogy ne, hogy mire jó ez az egész kiszorítósdi,
de nem teszem, hiába tenném, csak nézem, ahogy ül,
maga elé néz, és magam elé nézek, ahogy te talán sohasem,
és nem kérdezem, miért nem, hogy miért nem sikerült
ez a teremtő-világmegváltó projekt, és miért száműzöl
egyszer majd engem is, ki mégis hozzád, mégis neked:
hogy miért ilyen reménytelen veled és nélküled ez az egész?