[2013. július]
RÉSZLET A KACAGÁSAINK CÍMŰ EMLÉKIRATBÓL
Ezt a könyvet jórészt nem én írom, mások már megírták rólam, de nem helyettem. 1974 januárjától 1989. december 15-ig rögzítették, miről beszéltem családommal, barátaimmal, irodalmi összejöveteleken, a szerkesztőségben, beszámoltak megmozdulásaimról, példás buzgalommal és megközelítő pontossággal megörökítettek csaknem mindent, ami velem és körülöttem e tizenöt év alatt történt. Amióta 2008 áprilisában elém tették a tizenöt vaskos kötetbe szuszakolt hatezer oldalt, nem győzök csodálkozni: mivel érdemeltem ezt ki, miért kellett ennyi energiát pazarolni rám, és minden bizonnyal nem csak rám. Miért lett belőlem szekusfenntartó, akinek megfigyeléséből egy teljes gépezet húzott az átlagost többszörösen meghaladó jövedelmet. Nincs türelmem és lehetőségem, hogy szociológiai pontossággal feltérképezzem ezt a teljes gépezetet, csak azokat említem, akikre az irataim böngészése után következtethetek. Valaki(k)nek le kellett írnia(uk) a lehallgatott beszélgetéseket. Másvalakiknek le kellett fordítaniuk. Nem gépbe írtak, hanem kézzel, nem kell képzett grafológusnak lenni ahhoz, hogy a kézírásból az íródeák egyéniségére következtessek. A magam részéről ezúton is köszönetet mondok P. D. főhadnagynak és N. A. kapitánynak (ők is csak szignóval jelzik fordításaikat), mert kollégáiktól eltérően könnyen olvasható, kulturált kézírásukkal megkönnyítették a kései érdeklődő saját magáról való tájékozódását. Ezeket az alapszövegeket felettesek egész sora kipreparálta, filológusokat megszégyenítő körültekintéssel előszavazták, utószavazták, láb- és oldaljegyzetekkel látták el, az információkat ide-oda utalták. Ezeket az utasításokat valakinek lajstromba kellett szednie, és végre is kellett hajtania. Például megszerkesztenie azt a Belügyi Tájékoztatót, amelynek a jelek szerint tizenöt éven keresztül tudtomon kívül külső munkatársa voltam, de – fájdalom – többször idéztek szavaimból, mint írásaimból. Bele kell nyugodnom: visszhangosabban beszéltem, mint írtam.
A lehallgatási jegyzőkönyvek fölé hajlókon kívül nem kevesen lehettek, akik vigyázó szemmel követtek útjaimon. Mivel hajlott koromig, trombózisaim előtt hosszú lépésekkel szaporáztam – barátaim szerint rohantam –, sajnálom azokat, akik gyalogszerrel loholtak a nyomomban, könnyebben követtek azok, akik azt figyelték, merre pöfögök Trabantommal. Kiszállásaimról – terepjáró ember lévén – telexek mentek a Belügyminisztérium Arad, Bihar, Hargita, Kolozsvár, Kovászna, Máramaros, Temes megye szerveihez, kartársi segítséget kérve, tartsanak szemmel, amíg a felségterületükön kószálok. Fényképekkel illusztrált részletes beszámolók érkeztek válaszul. Az egyik ilyen fénykép különösen kedves családi emlékünk. Ötletszerűen indultunk el csavarogni a családdal, de ahogy az 2008-ban kiderült, titkosnak szánt nekivágásunkról rögvest megérkezett a tudósítás: „Az F. forrás közli: 1986.08.12. dátumon, 12 óra 10 perckor Gherasim célszemélyt (zárójelben: Gálfalvi Györgyöt) megfigyeltük egy női személlyel (a fost observat cu o individă) és két kislánnyal Székelyudvarhelyen. Mellékelten csatolunk egy fényképet. Aláírás: Merdari Ioan alezredes.” Fiatalok és felszabadultak vagyunk a fényképen, én farmerben feszítek, Irma haját arcába fújja a szél.
Ismétlem, nem teljesen értem a személyem iránti fokozott érdeklődést, miért lőttek ágyúval felborzolt tollú verébre. Nem próbáltam erőszakkal megdönteni a rendszert, igyekeztem indulataimat féken tartani, bár elismerem, hogy ez nem mindig sikerült. De a jogos – vagy jogtalan? – önvédelemből magamra erőszakolt öntompításom ellenére egész életemben nem tettem mást, csak mondtam a magamét. Nem a másét, a magamét. Abban az értelemben gondolkoztam másként, hogy a magam módján gondolkoztam. Nehezen alkalmazkodtam mindenféle elváráshoz, mert magamhoz is nehezen alkalmazkodtam, nemhogy máshoz. Alkatilag önfejű vagyok, de az a fajta önfejű, aki közel engedi magához a kételyt: igazam az igazság-e? Egyik kedves szerzőm, Végel László sorait szívesen idézem: „Könnyű azoknak következeteseknek maradni, akik vakon hisznek igazságukban. De nehéz azoknak, akik kételkednek benne, akik elviselik a szkepszis és a viszonylagosság kockázatait, de mégis következetesek.”
Én, óriási szerencsémre, olvasmányaim hatására nagyon korán eldöntöttem, mi dolgom e világon, s tőlem telhetően igyekeztem felismert feladatomat szívósan elvégezni. Ebben az igyekezetemben akadályokba ütköztem, sorjázó konfliktusaimat ezek az ütközések okozták. Kezdettől fogva tisztában voltam, hogy helyzetemért, folytatásos csatározásaimért együtt vagyunk hibásak: én és a világ, a világ és én. Triviálisan leegyszerűsítve ez úgy nyilvánult meg, hogy kihallgatásaimon szememre vetették, nem tartom be a törvényeket, erre azt válaszoltam, én a saját törvényeim szerint akarok élni, s vannak esetek, amikor ezek a törvények felülírják az ország törvényeit. Harcmodorom, a mégoly viszonylagos őszinteség meglepte kihallgatóimat, olykor kajánul figyeltem, hogyan igyekeztek alkalmazkodni. Ők is őszinték voltak, nyilván viszonylagosan.
Az első tizenhárom évről nincsenek írásos támpontjaim, a Szekuritátéval való kapcsolatom őstörténetéből hiányoznak a lehallgatási, kihallgatási és megfigyelési jegyzőkönyvek. Pedig meg kell lenniük valahol, ezt nemcsak kutyaösztönömmel érzem, hanem tapasztalatból tudom. A kolozsvári és temesvári kihallgatásom jegyzőkönyvét 1961-ben láttam, alá is írtam. Az írásos támpontok hiányában kizárólag a memóriámra vagyok utalva, márpedig emlékezetem, hallásommal együtt, rohamosan gyengül. Sietnem kell az elszámolással.
Hogyan is kezdődött?
1961 őszén, egy előadás szünetében a Nyelvészeti Katedrával szemben lévő 12-es terembe bekiáltott kolléganőm, Mihály Bertalan Olga (Murvai Olga néven lett kiváló nyelvtudós és egyetemi tanár. Két évvel ezelőtt temettük el, barátok voltunk, nagyon szerettem): – Gálfalvi, keres édesapád! Meglepődve léptem ki az ajtón, nem tudtam arról, hogy apám Kolozsváron volna. A folyosón idős férfi várt, s bemutatkozás nélkül közölte: a Szekuritátétól vagyok, velem kell jönnie. Nem döbbentem meg, tulajdonképpen számítottam erre a találkozásra. Megpróbálom dióhéjban összefoglalni, miért.
Első feleségemet, Kapusi Xéniát 1958-ban, az egyetemen zajló letartóztatási hullám keretében napokig vallatták. Bizalmas barátnője volt Péterfy Irénkének, Páll Lajos menyasszonyának. Irénkét, a papleányt tíz évre ítélték, Xéniát alapos testi és lelki dögönyözés után, egészséges származására való tekintettel, elengedték, de időről időre találkozóra hívták, s elbeszélgettek vele arról, mi történik az egyetemen. A vallomásán kívül nem írattak alá vele semmilyen kötelezvényt, de nyomatékosan figyelmeztették, hogy ezekre a találkozókra el kell mennie, mert bármikor elővehetik az ügyét. Jelen volt 1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben, megtalálták nála az ő kézírásával Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének másolatát és Páll Lajos verseit – ennél kevesebbért is zártak el embereket. Amikor 1960. november 12-én összegurultunk – ő ötödéves volt, én akkor kerültem fel az egyetemre –, Xéni az első hajnalon elmondta nekem ezt a kötelezettségét. Ott álltam – pontosabban feküdtem – 18 évesen, vállamon egy lány fejével, aki megosztotta velem legféltettebb titkát, s bocsáttassék meg nekem, hogy a pillanat nagyszerűségét átérezve, elszorult torokkal közöltem: márpedig ennek véget vetünk. Szentnek mondott együgyűségemben halvány fogalmam sem volt arról, mire vállalkoztam, haditervem még éppen nem lehetett, de hajtott a hepcia és a beavatkozási viszketegség, amely életem során annyi bonyodalmat okozott. A legközelebbi találkozón – a Filológia egyébként kedves, segítőkész titkárnője volt a valószínűleg kényszerűen bejáratott üzenetközvetítő – én is megjelentem a Református Teológia sarkán, és parázs féltékenységi jelenetet rendeztem. A lódenkabátos, középkorú, köpcös „csábító” meghökkenve hallgatta ordítozásomat: „ne zaklassa a menyasszonyomat, mert szétverem a pofáját”. Tanácstalanul nézett Xénire, mintha tőle várt volna segítséget, magyarázza már meg a félreértést. A következő meghívó két nap múlva érkezett, azzal a nyomatékos felszólítással, hogy Xéni egyedül jelenjen meg az Egyetem titkárságán. A dékánátus előtti ablakmélyedésben húzódtam meg, s amikor a köpcös feltűnt a folyosón, népes közönség előtt megismételtem monológomat, ha lehetséges, még nagyobb hangerővel. Az utcasarkit még talán, de ezt az előadást már nem lehetett volna mentegetni. Délutánra az éppen üresen maradt tantermekben húzódtunk meg, éjszakára Herz Sanyihoz (írói nevén Szíves Sándorhoz) kérezkedtünk be. Napokig bujkáltunk, alkalmi szállásokon éjszakáztunk és nappaloztunk. Annak, hogy nem találtak meg, egyetlen oka lehetett: nem is kerestek. Valahol valakik valamiért így döntöttek. Jó lenne tudni, miért? A titkárnő nem hozott több üzenetet, Xénit békén hagyták, tudtommal a kinevezése után sem zaklatták. Mások számára talán hihetetlen, számomra inkább érthetetlen, ami történt. Nem olyannak ismertem még később a hivatalt és apparátusát, hogy valakit kieresszen a karmai közül. Gyanakodhatnék, hogy Xéni valamit elhallgatott előlem, de nem gyanakszom. Annak idején pokolian büszkék voltunk arra, hogy úgy, mint mi, még senki sem szeretett, és érzelmi fellobbanásunk időtállónak bizonyult, öt évet töltöttünk együtt. Egyenes embernek ismertem meg, mindvégig őszinték maradtunk egymáshoz. Lehet, túlságosan is azok. Vannak kapcsolatok, amelyek nem a hazugságon, hanem az őszinteségen futnak zátonyra.
A dióhéjban elmondottak után talán érthető, miért számítottam rá, hogy egyszer valaki elém áll, és azt mondja: a Szekuritátétól vagyok, velem kell jönnie. Most tehát benyújtják a számlát, villant át rajtam. Közöltem, be kell jelentenem az évfolyamvezető tanárnak, hogy hiányozni fogok. A férfi bólintott, elkísért Szigeti József professzori szobájáig, de nem jött be velem. Szigeti szó nélkül hallgatta végig helyzetjelentésemet. Első év elején kitüntetően barátságos volt, jelesre vizsgáztam nála, de a Xénivel való, botrányosnak mondott kapcsolatom miatt megorrolt rám, mert nem szerette a bonyodalmakat. Most az esedékes lelkifröccs mellőzésével karon fogott, és átvezetett a dékáni irodába, ahol Szabó György szokásos faarcával csak annyit mondott: – Akkor hát menjen. (Szabó Györgyöt tanáromként is kedveltem, Antal Árpád és Balogh Edgár mellett ő volt az az előadó, akit szívesen hallgattam. Láng Gusztáv akkor még tanársegéd volt, az öt év alatt egyszer jött be helyettesíteni, a Levél a hitveshezt elemezte feledhetetlenül. Évekkel később, az Igaz Szó szerkesztőjeként munkatársi kapcsolatba kerültem Szabó Györggyel, s közvetlenül tapasztalhattam, hogy faarca milyen fanyar humort takar. Nyolcvanéves korában levélben búcsúzott el tőlem, elnézést kérve, hogy munkára alkalmatlannak ítélte magát.) Szigeti még mindig karonfogva visszavezetett a szobája elé, és átadott az ott strázsáló férfinak. Szótlanul gyalogoltunk végig a Horea úton, befordultunk az Árpád (akkor már Traian) utcába, először léptem át a Szekuritáté küszöbét, kísérőm leltárba adott két férfinak, akik azonnal románra fordították a szót. Felvették adataimat, közben én arra vártam, mikor kerül elő köpcös ismerősöm, de ő nem jelentkezett. Kihallgatóim megkérdezték, ismerem-e Moyses Mártont és Szokoly Eleket. Természetesen igennel válaszoltam, hiszen Moyses Marci iskolatársam, majd évfolyamtársam volt az egyetemen, de a másik csoportba osztották be, nem voltam ott, amikor 1960 novemberében az egyetemről elvitték. Szokoly Elek magántanuló volt a Bolyaiban, de vasárnaponként együtt jártunk a Salamon Ernő Irodalmi Körbe. Jobb íráskészsége volt, mint a kör tagjai többségének, egy felolvasott írása meg is jelent az Ifjúmunkásban, ma is emlékszem a címére (Vajon néznek?). Rokonszenves, csendes fiúnak ismertem meg, a vitákban higgadtan érvelt. Tűzkeresztségem, első kihallgatásom váratlanul rövidre sikeredett. Miután felvették az adataimat, tisztázták, hogy önmagammal vagyok azonos, és bevallottam, az általuk emlegetetteket ismerem, közölték velem, hogy még aznap Temesvárra kell utaznom további kihallgatásra. Megjegyeztem, hogy nincs pénzem az utazásra, de megnyugtattak, hogy oda-vissza szabadjegyet kapok. Bejelentettem, hogy el kell hoznom a bentlakásból a fogkefémet és a pizsamámat, erre azt a választ kaptam, hogy egy-két éjszakát nélkülük is kibírok. Rövid jegyzőkönyvet írtak az elhangzottakról, szó nélkül aláírtam, hiszen minden igaz volt benne. Kiállítottak egy küldőcédulát, behívtak egy nálam alig idősebb, lenyalt hajú fiatalembert, kezébe nyomták a papírokat, és a gondjaira bíztak. Lóhalálában vágtattunk az állomásra, lepecsételtük a szabadjegyeket, s éppen csak elértük a Kolozsvár–Temesvár személyvonatot.
Abból az útból legélesebben az alföldi táj maradt meg bennem. Húszéves koromig nem jutottam túl Kolozsváron (kivéve az 1944 és 1946 közötti portyámat, ahol az utazásokat zsenge korom okán jórészt átaludtam). Most nem tudtam betelni a síkság látványával. Kísérőmhöz egy szót sem szóltam, ő sem hozzám. Sohasem szerettem a piperkőcöket, első látásra ellenszenves volt, és az is maradt. Váradig azzal szórakoztattam magam, hogy felidéztem a Svejkből azokat a jeleneteket, amikor éppen kísérik, s ő társalogni próbál kísérőivel. Időnként valószínűleg el is mosolyodtam, a Svejk mindmáig egyik kedvenc példatáram. Arra, hogy mi vár rám Temesváron, kíváncsian és némi aggodalommal gondoltam. Moyses Mártonról Benkő Levente írt egy jó, mert pontos könyvet (Bűn volt a szó, Charta Kiadó, 2002). Adatgyűjtéskor engem is megkérdezett, és bőven idézte emlékeimet. Ezúttal arra térnék ki, hogy Marcival egyetértéseink mellett rengeteg vitánk volt, nem tudhattam, hogy e vitákból mit fogok másnap esedékes kihallgatásomon visszahallani. Nem kellett eldöntenem, mert előre tudtam: őszinte leszek, elmondom, hogy Marci alapjában a szocializmus híve – valóban az volt –: kívülről fújta Lenin műveit, kifogásai az „érted haragszom, nem ellened” szellemében fogantak. Késő este érkeztünk Temesvárra, kísérőm kiadós gyaloglás után a papírokkal együtt átadott a Szekuritátén a szolgálatos tisztnek, aki röviden közölte, hogy reggel 7-kor jelenjek meg a kapunál. Szállásomként egy közeli címet adott meg, elmagyarázta, hogyan jutok oda. A kiérdemesült garniszálló padlásszobájában (mosdó a folyosó végén) a plafonon nyüzsögtek a poloskák, de szerencsémre az én véremet a poloskák – a szúnyogokkal ellentétben – nem kedvelik, ennek később, terepjáró újságíróként gyakran láttam hasznát. Nem tudom felidézni, mit ettem a két nap alatt, s egyáltalán ettem-e valamit Temesváron és a vonaton.
Erről a kihallgatásról Benkő Levente könyvében részletesen beszámoltam. A könyvből tudtam meg, Moysest akkor már első fokon elítélték, Szokoly ellen még folyt a vizsgálat. Szokoly a Zsombolya melletti Facsádon élt, ezért kellett engem Temesvárra vinni. Azért kerültem a képbe, mert Moyses és Szokoly levelezésükben többször hivatkoztak azokra a vitákra, amelyeket Marosvásárhelyen folytattunk 1957-ben és 1958-ban, tehát tizenhat éves koromban. Ezekben a mindnyájunk által nagy horderejűnek tartott vitákban én megengedhetetlen liberalizmusról és elvi engedékenységről tettem tanúbizonyságot, ezért szapultak kétfelől, bár megítélésemben árnyalatnyi eltérés volt közöttük, amit több folytatásban fejtettek ki. Nem ironizálok, hiszen vérre ment a játék (Moyses fiatalon belehalt, Szokoly éveken át raboskodott) már akkor is, amikor alig nőttünk ki a kamaszkorból, s még nem tanultuk meg, hogy az embernek, ha értelmiségiként akar a világban körülnézni, bizonyos távolságot kell tartania saját, mégoly őszinte elkötelezettségben fogant nézeteitől is. Kihallgatóim terhelő adatokat szerettek volna gyűjteni Moyses másodfokon való elítéléséhez és Szokoly Elek tárgyalásához, nem akartak belenyugodni, hogy én ilyennel nem szolgálhattam. Nem velem leveleztek, hanem rólam, Szokolyval négy éve nem találkoztam, Moysesszel is elszakadtunk egymástól, miután engem érettségi előtt kicsaptak, ő pedig érettségi után kihagyott egy évet. Kezdő kihallgatott voltam, nehezen értettem meg, mi dolgom ebben a minőségemben, egy idő után nekibátorodtam, kezdtem kiigazítani a kérdéseket, ellentmondtam, sőt kiselőadásra is vetemedtem. Kihallgatóimat mérhetetlenül felbőszítette, hogy fölöslegesen töltik velem az időt, kilátásba helyezték, hogy fenéken rúgnak és megpofoznak. Ezt a hangot én kikértem magamnak, mert nem akartam belátni, hogy ennél rosszabb is megtörténhet egy kihallgatáson, s még csak nem is kell ehhez olyan izgágának és önérzetesnek lenni, mint amilyen voltam. Végül aláírtam a többoldalas jegyzőkönyvet, mert nem volt benne semmi, amit ne írhattam volna alá – tudtommal sem Moyses, sem Szokoly tárgyalásán nem hangzott el a nevem –, meghallgattam a tanácsot, miszerint nagyon vigyázzak magamra, mert tiszteletlen és ingerlékeny vagyok. Ezt a szót nagyon megjegyeztem: akkor már (még) tűrhetően beszéltem és írtam románul, de azt, hogy „irascibil”, akkor hallottam először, szótárban kellett utánanéznem, mit jelent. Furcsa egybeesés, hogy utolsó kihallgatásomon, 1989. december 10-én Măries parancsnok ugyanezzel a jelzővel illetett: irascibil.
Alkonyatkor eresztettek útnak – immár kísérő nélkül – a második napon, az este maradék használható részét eltébláboltam Temesváron, mindenekelőtt megkerestem Xéni szülőházát az Írisz utcában – ez volt a háztűznézőm –, de akkor még nem mentem be a szüleihez, mert kapcsolatunk papíron való törvényesítése szüleim akadékoskodása miatt némi késleltetést szenvedett.
Abból a kihallgatásból sok tanulságot levonhattam volna, de én kevéssel is beértem. Abban a korban voltam, amikor a fiatal azért nem hallgat a tapasztaltabbra, mert nem olyan tapasztalatokat akar szerezni, és saját tapasztalatai között is kényesen válogat, csak azt kívánja megtanulni, ami ínyére van. Én a történtekből arra következtettem, hogy nem olyan fekete az ördög, amilyenre festik, hiszen íme, elmondtam véleményemet, és meghallgattak, meg akartak pofozni, de nem tették, hurrá, győzött az igazság, élhetek tovább a magam törvényei szerint. Két évig viszonylag zavartalanul és gondtalanul múlattam az időt az egyetemen: az órákra ugyan ritkásan jártam, de a vizsgákat letettem, péntek este elmentem a Gaál Gábor Körbe, szombaton leutaztam Xénihez, hét közben ültem az Akváriumban (nemzedékem Pilvax kávéháza ma bankfiók), beszélgettem barátaimmal, közben olvastam, olvastam, olvastam, néha írtam is. Tudtam róla, hogy egyik-másik társamat „behívták”, azt is suttogták, hogy ott ülnek körülöttünk, sőt, közöttünk is a besúgók, de azzal áltattam magam: engem már bevittek, kihallgattak, megforgattak, láthatták, nem tudnak velem semmit sem kezdeni, tehát nem érdemes velem foglalkozni.
1964. november kilencedikén nagyon megvertek. Végre leírtam ezt a mondatot, megittam egy pohár vizet, s most várom, hogy enyhüljön a gyomromból a mellembe kúszó szorítás. Nincsenek illúzióim: tudom, hogy ezt a görcsöt a kibeszélés terápiája sem tudja feloldani. Negyvenkilenc éven át hallgattam róla, mindössze két embernek mondtam el, mi történt velem: Xéninek, mert ő látta el a sebeimet, s egy barátomnak, mert meg kellett neki valamit magyaráznom, amit enélkül nem érthetett volna meg. Az aforizma szerint, akinek nincsenek titkai, ahhoz bizalmatlanok az emberek. Ez volt az egyik legmélyebbre elásott titkom, most kimondtam. Még maradt néhány, s valószínűleg lesz közöttük olyan is, amit magammal viszek. Nem akarom a történteket dramatizálni. Ami számomra drámai volt, az más számára esetleg groteszknek tűnhetett. Az előzményekről azt kell itt elmondanom, hogy a Gaál Gábor Kör egyik ülésén vitába kevertem magam Nagy Istvánnal, Szilágyi István egyik novellája kapcsán. Ő azt állította, Szilágyi István nem ismeri a mai munkások életét, én bátorkodtam megjegyezni, hogy Szilágyi István nemrég vasúti fűtő volt, Nagy István utoljára a harmincas években dolgozott munkások között Galacon, mielőtt a politikában elmerült volna. Nagy István megsértődött, az első gyűlésen elpanaszolta, hogy a Gaál Gábor Körben a fiatalok tiszteletlenek. Biztos vagyok benne, hogy nem akart feljelenteni, csak a keserűség fakadt ki belőle, de valakinél gellert kapott a megjegyzése, utánanéztek, ki volt tiszteletlen Nagy Istvánnal. Ezúttal nem jöttek el a tanterem ajtajáig, már az egyetem előtt megszólítottak. Amikor közöltem velük, hogy szólnom kell a csoportvezető tanárnak, megnyugtattak, hogy ők már szóltak. Nem kellett gyalogolnom, autóval repítettek a Traian utcába, s bekísértek ugyanabba a szobába, ahol három éve már vendégszerepeltem Temesvárra indulásom előtt. Emlékezetem szerint félóránál hosszabb ideig volt alkalmam elgondolkozni azon, mi következhet. Számítottam arra, hogy Gaál Gábor köri felszólalásaim szóba kerülnek, s az is felsejlett bennem, hogy számon kérik a Nagy Istvánnal való incidensemet. Elhatároztam, hogy mentségemre hozom fel, nemrég szemináriumi dolgozatot írtam Nagy István egyik novellájáról, s bár korlátolt embernek, de olyan írónak tartom, akinek vannak emlékezetes írásai is. Éppen a címeket szedtem gondolatban ujjbegyre, amikor kihallgatóim beléptek. Elöl egy magas, erősen kopaszodó, sasorrú, elegáns férfi jött, a másikban felismertem köpcös ismerősömet, aki 1960 óta takonyfogó bajuszt növesztett. Temesvári kihallgatóimhoz hasonlóan ők sem mutatkoztak be. (Szigorúan személyes tapasztalataim szerint a bemutatkozás csak a hetvenes években jött divatba az intézménynél, bár 1983-as házkutatásomkor a biztosítótiszt ezt mellőzte.) A sasorrú velem szemben foglalt helyet – én eleve a kihallgatószékbe ültem, ennyit már megtanultam Temesváron –, a köpcös a hátam mögé állt, bár volt még szék s egy kanapé is a szobában. Személyi adataim felvétele után – a kihallgatás románul folyt, bár a köpcösről tudtam, hogy magyar, annak idején monológomat is magyarul intéztem hozzá – a sasorrú valóban a Gaál Gábor Körről kezdett érdeklődni. Készséggel, mondhatnám lelkesen kezdtem ecsetelni, mi is az a kör, mihez akarunk vele kezdeni, s elébe menve az esedékes további kérdéseknek, előadtam az őszinte beszéd imperatívuszáról vallott nézeteimet. A nyugodtnak indult párbeszéd akkor fajult el, amikor kihallgatóm emelt hangon fejemre olvasta, hogy az őszinteség ürügyén mi az idősebb nemzedékek megvalósításait vonjuk kétségbe, a külföldi irodalom kultuszával idegen érdekeket szolgálunk. Van egy hangfekvés, ami nálam kamaszkorom óta mindmáig kiüti a biztosítékot, önkéntelenül én is megemelem a hangom. Most is ez történt. Felháborodva közöltem, hogy a gyanúsításokat és egyáltalán ezt a hangot kikérem magamnak. A sasorrú arcán „mint félelem, sápadt el a harag” (Arany János), pattogva felordított: – Drepţi! (Vigyázz!) Akkor már katonaviselt ember voltam, harmadév után Aradon kaptunk másfél hónapig alaki kiképzést (ezt ötödév után Lippán még négy hónapon át megfejelték), a civil iménti felháborodása a mundérban történt beidomítottsággal az ösztönök szintjén viaskodott bennem, a vetélkedés eredményeképpen felemelkedtem, de félúton, laza bicskatartásban megálltam. A köpcös, akinek addig szavát sem lehetett hallani, kihúzta alólam a félig felszabadult széket – az én időmben sem Temesváron, sem Kolozsváron, sem Marosvásárhelyen nem voltak a kihallgatószékek rögzítve –, és számomra teljesen váratlanul fenéken rúgott. Derült égből a seggbe rúgás – vontam le magam számára jóval később a tanulságot, amikor már megtanultam, hogy az embernek állandóan résen kell lennie, s ez a szállóigévé vált mondatom nem csak, sőt, nem elsősorban a fizikai konfliktusokra vonatkozott. Ahhoz, hogy esetleg érthető legyen, mi következett, rövid kitérőt kell tennem. Én végigverekedtem gyerekkoromat és a kamaszéveket. Az iskolában, az utcán, a grundon, a strandon ki kellett verekednem magamnak a helyemet. Sándor Zoltán osztálytársam mondta mosolyogva egy érettségi találkozón: mindig úgy emlékszem rád, hogy éppen verekszel. Sokszor alulmaradtam, de közben megtanultam, hogy ezek az összecsapások nem az angol úriemberek erkölcsei szerint zajlanak, itt mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy az ember ne hagyja magát, attól függetlenül, hogy kivel áll szemben. Genetikai hiányosság lehet: nem alakult ki bennem az erősebb tisztelete. Ezt magyaráztam elszántan a tanári konferencián, amikor kicsaptak, mert összecsaptam a tanárommal, s ezért éreztem elégtételt, amikor összetűztem soros szerelmem apjával, aki előzőleg mindkettőnket megpofozott, mert csókolózáson kapott a kapuban. Megvert, de én nem a vér, hanem a csók ízével a számban fütyörészve mentem haza.
Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban az egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt, és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembeálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve, zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számon kérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt, választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagy ritkán Gálfalvi úrnak szólítottak, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe –, olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart, és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be –, a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőim karonfogva átvezettek egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre, huszonegy kilométert gyalogoltam Mezőbándig, ahol Xéni tanított. Bergenyénél átvágtam a hegyen, a Nagytelep alatt érkeztem be a faluba. Valaki megláthatott, mert híre ment: a tanár urat – a címet megelőlegezték – megpotyolták a cigánysoron.
Ez tehát megveretésem története, amelyről 49 éven át hallgattam. Nem azért hallgattam róla, mert kihallgatóm ezt parancsolta, hanem azért, mert szégyelltem, hogy megtörténhetett velem, szégyelltem, hogy együtt tudtam élni ezzel az emlékkel. Hogy lazítsak rajta, megpróbáltam humorba oldva, máskor racionálisan feldolgozni a történteket, magyarázatot találni, miért úsztam meg ezt is – mint annyi mást – viszonylag ép bőrrel, de csak odáig jutottam, hogy megveretésem valószínűleg nem volt benne az eredeti forgatókönyvben, szakmai műhibaként került rá sor, ezért akartak tőlem rövid úton megszabadulni, amikor a hátsó kapun kivezettek. Nincs írásos bizonyíték rá, de sejtésem szerint a kolozsvári Szekuritátén arra a következtetésre jutottak, hogy nem vagyok teljesen normális. Igazán kár, hogy ezt a diagnózist nem közölték időben marosvásárhelyi kortársaikkal. Később, a 15 év alatt, amíg vizsgálat alatt álltam, soha nem nyúltak hozzám, az egyetlen fenyegető mondat Băţagă ezredes szájából hangzott el: – Vannak nekünk más módszereink is. – Tudom – válaszoltam a kolozsvári közjátékra emlékezve, s reflexből tettem hozzá. – Nekem is vannak más módszereim. – Tudjuk, hogy maga nagylegény, de itt ne legyen az – zárta le Băţagă az épületes eszmecserét, nem tudhatom, ő is arra gondolt-e, amire én.
Nincsenek illúzióim – írtam –, vannak görcsök, amelyeket a kibeszélés terápiája sem old fel. Nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Az én sebeim évtizedek után is pontosan úgy sajognak, mint amikor kaptam őket. Maradnak tehát a rémálmok, melyek végigkísértek az életemen, melyeknek „az a része, mely túlnyomónak mondható” (Heltai), a Szekuritátéhoz kötődik. Ezekben a rémálmokban rendszerint szekusokkal viaskodom, úgy akarnak valakik megfojtani, hogy ne kiálthassak, ezért szörnyű torokhangon üvöltözöm, féléber állapotban magam is hallom saját üvöltésemet. Ilyenkor Irma – immár negyvenhat éve – igyekszik felébreszteni, de a rémálmokból nehéz az ébredés. Akit egyszer megvertek, az tudat alatt örökre megvert ember marad, hiába áltatja magát azzal, hogy aki visszaütött, az nem megvert, hanem verekedő.
Csendes Lászlót, a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Tanács elnökét – akinek ezúton is köszönetet mondok segítségéért – 2008 áprilisában megkérdeztem, valóban nincsenek kolozsvári és bukaresti éveimről jelentések? Azt válaszolta, lehet, hogy vannak, de nem hozzájuk kerültek. Akkor hova?
Dali Sándort, szépemlékű első főszerkesztőmet, aki annak idején csaknem egyéves munkával rendbe tette (rendbe tetette) káderlapomat, hogy felvehessen az Ifjúmunkáshoz, a hetvenes években, amikor már egyikünk sem dolgozott a lapnál, poharazgatás közben faggatni próbáltam arról, miért tartott olyan sokáig az a nagytakarítás, mit kellett eltakarítani, mit közöltek vele kolozsvári éveimről. Dali kópésan hunyorgott, karomra tette a kezét, s csak annyit mondott: – Marha voltál, de ezért szeretünk! Dali Sanyit immár nem tudom faggatni marhaságom történetéről, Csendes László lemondott az elnökségről, nem jelezheti, előkerült-e a lappangó kolozsvári dosszié. Egyelőre az sem derült ki – legalábbis én nem tudok róla –, hogy Szilágyi Domokoson kívül ki tartotta számon, miről beszélgettünk 1966 és 1971 között a bukaresti Kisseleff vendéglő törzsasztalánál. Marad tehát a Marosvásárhelyen összegyűjtött 6000 oldal, amelyből mutatványként közlök néhány részletet.
Belügyminisztérium
Maros Megyei Felügyelőség
Belügyi Információs Szolgálat
CNSAS pecsét.
Szigorúan titkos
Példányszám ...
(Kézzel:) 02.10.1974.
Iosif Banc első titkár elvtárs jóváhagyta, hogy dolgozzunk ezen az ügyön, és jelentsük neki az eredményt. A munkálatot én irányítom. Aláírás kiolvashatatlan. (Máshol, gépelt szövegből, azonosítottam: Ristea Gheorghe paracsnokról van szó. – G. Gy.)
Jelentés
1974.10.24.
Gálfalvi György, született 1942. április 28-án, Marosvásárhelyen, György és Marghit (sic!) gyermeke, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, egyetemi tanulmányok, jelenleg szerkesztő minőségben a marosvásárhelyi IGAZ SZÓ folyóirat szerkesztőségének alkalmazottja, az RKP tagja, lakhelye Marosvásárhely, Moldovei u. 28. sz., 16. lakrész.
A szóban forgó személyről jelezték, hogy nacionalista–ellenséges álláspontot képvisel. Értesítettük az illetékes pártszerveket, és 1973.12.11-én jóváhagyták, hogy információkat szerezhessünk be róla.
A rendelkezésünkre álló információk azt bizonyítják, hogy nevezett GÁLFALVI GYÖRGY azt állítja: országunkban elrománosítás folyik. A szóban forgó személy véleménye szerint jelenleg Erdélyben IORGA elméletét alkalmazzák, aki a következő elmélet híve volt „... egy nemzet felvirágoztatásához nem kell feltétlenül a leghumánusabb módszerekhez nyúlni”. Azt állítja, hogy a szerkesztőségben minden magyarnak passzív elenállást kell kifejteniük. Ne tegyenek semmit, ami a magyar szellem kárára lenne.
1973 folyamán a fent nevezettet felkereste Marosvásárhelyen KOVÁCS SÁNDOR-IVÁN magyar állampolgár, a budapesti KARTARS (sic!) folyóirat főszerkesztője, akinek a valóságnak nem megfelelő módon mutatta be országunk együtt élő nemzetiségeinek helyzetét. KOVÁCS SÁNDOR-IVÁN magyar állampolgár kijelentette ez alkalommal, hogy a Magyar Népköztársaságban tudják, hogyan bánnak Romániában a magyar nemzetiséggel, és hogy ezt a problémát meg fogják vitatni a Magyar Munkáspárt KB-i ülésén.
A nevezett GÁLFALVI GYÖRGY jó barátja a kolozsvári BALOGH EDGÁR írónak – ismert, nacionalista–ellenséges megnyilvánulású elem, akire odafigyel a Kolozs Megyei Felügyelőség, és akitől ő tanácsot kér, hallgat a tanácsaira, követendő példának tartja.
Nevezett BALOGH EDGÁR egy találkozásuk alkalmával GÁLFALVI GYÖRGGYEL 1973 folyamán azt javasolta utóbbinak, hogy „minél gyümölcsözőbb tevékenységet fejtsen ki” a marosvásárhelyi irodalmi körökön, melyeknek minél kevesebb taggal kellene rendelkezniük, mivel, állítja ő, a történelm
