[2010. december]

panninak

Itt ahogy vagyok, a csendben.
Kérdéses az, hogy jár-e magától
még a szív. Ha igen, vajon ketten.
Mert itt mindenki félve ápol
valamit, pokolba, mennybe menjen.

Hogy hánytól hányig hit.
Hogyan kell neked lennem,
az embert visszakérdezik,
sok kertek, városok, ikonzatok.
Ezek veszélyes életek és veszélyes sorok.

Nem kérdés, valami halad.
Hogyan, hová, milyen erőtlen néha,
vagy milyen paranoiás filmszalag,
ahogy az is lehet, hogy csúnya,
az is lehet, hogy kirúgott valag.

Ahogy képződnek a reggeli törtek.
Eléggé tompa, másnapos eléggé,
rohadtul éber, fél rohadtul.
Melyik nap mennyire szeresselek.
Mit hogyan fog a cigi és a kávé,
ha van spirál, ha áthajol.

(Hogy minden kiüthet kibaszott balul.)

(Hogy tudod, lehetne az egészet jól.)

És mégse el nem mondhatod.
(Ki tervezte meg így, az embert,
efféle néma harcra?)
  De talán tudhatod.

S úgy kezdenéd mindig, hogy mert...
mégsem tudsz semmit első szóra.
(Mert élsz? Mert a szív, úgy ahogy, dobog?)

*
(egy hang)
Mondd, rád írhatnám a haragom,
mondd, csak hogy titok maradjon,
elviselsz, ha már tudod, milyen vadállatok
laknak olykor bennem, és történetem,
mondd, ha mind tudod már, lapról lapra,
mind, ki voltam, felhős hála, kurva?
Mondd, ha elmennék most nagyon messze,
hosszú évekig, ha minden tönkremenne,
hogyha élni kéne, élni egyedül,
várni csak, zarándokolni folyton
nyughatatlan, és ha a félelem megéletül,
táncot járnék messzi bolygón otthon,
bordélyokban pletykálnám, ki vagy,
szégyent hoznék rád, e tépett testre,
innám egyre lejjebb életem,
pénztelen, ha meghalnál te is,
mint régen én is minden este,
mondd, ha egyik éjjelen
erőszakkal lyuggatnálak össze,
belédélveznék, elhagynálak egy utcán,
és nem érzed majd, hogy szívmeleg,
hogy gondolok mindennap rád,
nem szólnék, jelt nem adnék,
ha engednék minden nőnek,
úgy ahogy vagy, kiröhögnélek,
ha ölnék csak, hazudnék, nem látnál,
ha csúnyának mondanálak,
ha elfelejtené a szív s a szem magát,
s a fej s a perceink, a rengeteg,
a tűz és jég, a madarak, szemérem,
elpocsékolnám olyan sok évem,
de visszajönnék, szívem, érted,
mondd, eljönnél velem?
Mondanád, hogy itt vagyok, használj ki,
dugj meg, altass, élj velem?
Hogy szégyenült az értelem?

*
(egy hang)
Van úgy, kételkedem nagyon,
haragszom is kicsit talán reád,
bennem ami nő, szétnyíló test, atom,
mikor a te arcod nem mutatja bennem magát,
van úgy, hogy sírok, befélek máshová,
véres lepedő valami városon át,
a gyomor ahogy egyedül korog,
van úgy. És ha eladnám magam?
Ha fülbevalóm mindig más ágyban hagynám,
másnak sírnék, mindennek mondanálak,
a férfit benned leköpném egy utcán,
osztogatnám a bugyimról a gombokat,
titkaid elszórnám. Hagynám, írják csak szét
a muffom erős kezek, farkak,
engedném, engedném szélnek a szoknyám,
fűnek-fának. Hadd szedjék szét
bárminek, amit akarnak, a rendjét,
szítanék mindenféle összeesküvést
ellened legjobb barátaiddal. Nem rád,
nem vágynék. Az illatod is elfelejteném,
a bőrt, a fürdést, minden felkelést,
el a nyarat, az ondódat a köldökömben,
el a tavaszt, őszt, telet, hagynám,
hogy félve, őrülten magadra döbbenj,
vihar legyen. Mást szólítanék úgy,
ahogy téged. Elpazarolnám, elpazarolnám
minden szépségem. Mondd, akkor
eljönnél, szívem, értem?
Elmondanád, hogy itt vagyok, használj,
begyűröm életed, s aludj nekem?
Hogy szégyenült az értelem?

*

(két hang)
Mert nincsenek csodák a régiekben.
Az ember őszbe, télbe visszaretten,
néha szépen Hesse, néha kissé Sartre,
féli nagyon azt, ahol járt,
féli az utat, a maradást,
csikkvillan, számolja egyre fel magát
és győz, veszít, nevet talál, dobot,
stanzákat, boldogabb hasonlatot
és utat, közöset, lenn a mélyben,
csak választ és csak beszarik.
Elharcol véresen, kihajnallik.
Mert vannak tán csodák a régiekben.

*
Ha te ezt még érted.
Fájdalom, rengeteg lövések.
Az ember el se kezdi, máris félek.
(Riadt állat. Tollatlan csigák.)

Én rajzolom meg az utcám.
Én mondok le egy falról, tartok meg
egy ablakot. Én engedlek be,
hagyom, rajzolj szét mindent,
tökmindegy, hogy lehetne akár más.
És vice versa.

Az emberekben vannak és gyűlnek a
tetovált helyek. Sok űr is, és óra,
felmászunk egyre egy valótlan hajóra,
fényre is kiléphetünk, ez meg van adva
(talán a vakoknak nem. De ki tudja,
hogy ők hogyan látnak. Csak ők).

Maradok a reggeleknél mindig és szeretlek.
Marad a világ még, maradnak a nők,
marad a káosz, marad a rend,
maradunk egy városban valahol egynek,
maradok dohányos, ülök itt csendben.