[2019. január - AdyLátó]
A MINDENSÉG-KERESÉS ÉS A LÉDA-SZERELEM
FORDULÓPONTJAI 1908–1909-BEN
„Áldjon meg az Isten, akiben hinni kezdek (bár neki nem lehet ebben nagy öröme). Idegeidre vigyázz, de ha kedvelsz egy nőt, add oda az utolsó szálat is. Ez az egyetlen, ami az életért kárpótol, s legrokonibb a Halállal s az Istennel, kik valószínűleg – egy személy." A fentebbi sorokat érmindszenti magányában, elkeseredésében a világ és immáron barátai elől is elmenekülő Ady Endre írta 1908 decemberében, Hatvany Lajosnak.1 A duk-duk affér hullámverései után bő másfél hónapra Érmindszentre visszavonult költő egy meglehetősen sűrű és vitáktól zajos, részben nagyon sikeres, részben kudarcokat és meghasonlásokat hozó, így szükségszerűen önelemző időszakban, bizonytalanságban, helykeresésben, környezetével és önmagával is megbékülni képtelen állapotban írja. Mégis, valami alapvető bizonyosság sugárzik e sorokból, mely Ady Mindenség-vágyának erős kifejeződéseként értelmezhető, s ezt a vágyat leginkább az örök nő és a szerelem révén gondolta elérhetőnek. Az alábbiakban nyilvánvalóan nem lehet szándékom Ady és Léda viszonya kapcsán egy fergeteges szerelemnek a szépségeiről és gyötrelmes vívódásairól, harcairól, megakadásairól és újrakezdéseiről a teljesség igényével írni. Leginkább a 110 évvel ezelőtti helyzetükre, 1908–1909 fordulójára fókuszálok, mely időszak nem csupán a modernitás-történetben jól ismert, irodalomtörténeti jelentőségű folyamatokat és ekkor születő fórumokat tekintve kiemelt jelentőségű, de a Léda-szerelem fejlődésrajza felől is annak mondható. Kettejük esetében a viszony – mint azt mára könyvtárnyi szakirodalma mutatja – valóban vonzó és ugyanakkor fájdalmas, tökéletesen ellentmondásos volt egyszerre: férfi és nő, animus és anima, ellentétek és hasonlóságok kiütközésének a terepe maradt, mely szabadság és korlátozás, szenvedély és szenvedés közti vékonyka mezsgyén formálódott, miközben a Mindenséget kívánta megragadni. E szerelem Ady számára ugyanakkor több is volt, mint életét s költészetét formáló tényező: olyan önismereti tükör, mely az egyénben magában létező két (női és férfiúi) minőség együttállására, megoszlására ébresztette rá, aminek egyensúlya vagy éppen kínzó és megnyilatkozásaiban fölényeskedő egyensúly-eltolódásai is leginkább az említett évektől mutatkoztak meg.
Az Ady-filológiában és általában a századelő magyar irodalmának e kimagasló lírikusi életművére fókuszáló értekező prózában többé-kevésbé konszenzus övezte, elfogadott ténynek számít, hogy Lédával való kapcsolatuk delelője az 1908-as év második felére, legfőképp a szeptemberi A Holnap matinéra tehető, amikor – több párizsi és európai közös út után – végre „itthon" is együtt állhatnak a színpadon, méghozzá reflektorfényben. Tudjuk, hogy Ady Érmindszentre is elviszi ekkor Lédát, hogy bemutassa az édesanyjáéknak. Ezen időszakot követően azonban törés, változás, kiábrándulás, végső lejtmenet következik kapcsolatukban, s tulajdonképpen 1909-től több éven át húzódik az általános veszekedésekkel tarkított szakítási hullám. Amennyiben ehhez akarunk kissé közelebb férkőzni, érdemes lehet az alábbiakban az előzményekre, illetve a külső eseményekre és tényezőkre, s ezen túlmenően a belső egyéni fejlődéstörténetre részletesebben is rávilágítani.
A világi, valóban nagyvárosi, már férjezett Adél művelt, érzékeny, büszke, szeszélyes és feltűnő jelenség volt. 1903-ban, megismerkedésükkor harmincegy éves, a nagyváradi újságíró Ady Endre mindössze huszonhat. Mint 1909-es ismert önéletrajzában visszatekintve maga Ady írta ezen évei kapcsán: „Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig."2 Az első párizsi kinttartózkodás egy teljes évre szólt, ami a férfi életében és művészi pályáján is totális fordulópontot jelent: célt ad vágyainak.3 Nem csoda, hogy Ady az Új verseket Lédának, pontosabban egyedül neki ajánlotta. Az Ady által később oly tudatosan és akkurátusan megkonstruált költőelőd Petőfi (és annak Júliája) analógiájára a fiatal poéta is felnézett a hozzá képest világot látott, tanult úri nőre, vonzalma egyszerre egy magasabb (legalábbis az Adynak örök gondot jelentő anyagiak tekintetében mindenképp tehetősebb, s így nagyobb mozgástérrel és szabadsággal bíró) társadalmi rétegbe való feljutást is implikált, ennek minden belső – az egyénisége megszabta – ellenálló formáival, kételyeivel, visszásságaival. Az elvágyódás, a kiszakadás nemcsak hazája aktuális viszonyaiból, hanem a szűkebb környezetéből is messzemenően meghatározta, de a nyugalmat ideig-óráig találó egyén ettől kezdve folyton „úton van", s ez a szerelmi viszonyokban is megmutatkozik: itt is el- és visszavágyó, tehetetlenségi erőinél fogva kényszerűen visszahulló, „föl-földobott kő"-lét jellemzi.
A mindkettejüket formáló, sorsszerű, ám nagyon is komplikált szerelem lehetőségeit, törésvonalait (és ennek költészettörténeti implikációit) tekintve kiemelendő, hogy az első éveket követően elmaradt a várt beteljesülés, s 1907-ben egy óriási traumán estek át: Léda augusztus végén halott lánygyermeket szült, s mindezt megelőzte édesanyja korai elvesztése is.4 A várandós asszony elől családja először igyekezett eltitkolni édesanyja betegségét, de amikor annak állapota válságosra fordult, táviratban értesítették, s hívták haza Párizsból. Ady Budapestről elébe utazott Bécsbe, s Medve Miklósékkal együtt várta a Westbahnhofon. Még ott, Bécsben érte őket a hír, hogy az édesanya meghalt, így Ady elkísérte összetört szerelmét, s együtt utaztak Nagyváradra, immáron a temetésre. Ady 1906 júniusától 1907 nyaráig, tehát a szülést megelőző időszakban, amikor csak tehette, eleve együtt volt Lédával: Párizsban, illetve egy Földközi-tengeri úton és a Riviérán. Léda várandóságának örömhírét már igen korán ő maga közölte Itókával és Bölöni Györggyel. Ezt követően pedig – ahogyan Péter I. Zoltán fogalmazott – „Ady az aggódó »szülőapa« féltő izgalmával kíséri végig Léda nehéz hónapjait"5. Az asszony az utolsó napon sürgönnyel s telefonon őt – s nem férjét – hívta magához Váradra.6 A késő nyári és az őszi hónapokban Ady élete tehát Budapest és Nagyvárad között zajlik. Egyrészt megrendülten osztozik Léda gyászában, apátiájában, igyekszik mellette állni, másfelől vele együtt, kettejük tragédiájának tekinti, átokként éli meg leánygyermekük 1907. augusztus 26-i halálát.7 1907 ősze–tele ezt a hangulatot, ezt a fájdalmat és félt átkot, kétségbeesést vetíti ki ekkor születő verseiben is. „Isten, kétség, bor, nő, betegség / Testem, lelkem összesebezték" – írja az év szeptemberében a Sötét vizek partján soraiban. Ady Isten-képének első feltűnése ebből a csüggedésből, elfáradásból, valamint intellektus-válságból is ered, de ez az isten már megszületése pillanatában is más, mint a vallásos misztikusok istene: a „magányosan küzdő, meggyötört, beteg Ady Endre istene volt".8 Vezér Erzsébet szavaiból leginkább a magányos jelzőt érdemes kiemelni ekkortól. 1907 karácsonyának közeledtével megkezdett istenes verseinek a sorát 1908-ban is folytatja, az új esztendőt pedig egy erős vers nyitja (amely később Az Illés szekerén kötet nyitóciklusának címéül is szolgál): A Sion-hegy alatt.
1908 nem indul tehát túlságosan biztatóan egyikük számára sem. Ady mindeközben a Budapesti Naplónál állását is elveszti. Igaz, az év elején megjelenik a Nyugat (melynek első számában éppen A Sion-hegy alatt is olvasható lesz), de egzisztenciát ez messze nem tud biztosítani számára. Közben Nagyvárad is újfent „keblére öleli",9 de tavasszal még nem tudni, nem is sejteni semmit a később berobbanó A Holnap-antológia sikeréről, ahogyan arról sem, hogy a Nyugat, mely alig pár hónapja létezik csak, megmarad-e, konszolidálódik-e, vagy a mából ismert úgynevezett előzménylapjai sorsára jut, s tiszavirág-életű lesz. Ady számára egyelőre a biztos menedék Érmindszent marad, s ott a fullasztó magány. Egyik levele tanúsága szerint Pesttel végképp leszámolt. Maradt Párizs, mint egyre inkább elérhetetlen vágy, s maradt egykori szeretett városa, Nagyvárad, a „fiók-Párizs" – ahogyan Márai nevezte még évtizedekkel később is a várost –, ahol viszont hívei mindig örömmel fogadják. Legbelül azonban Ady végképp a nagy álmok és tervek összedőlését, csalódások, megalkuvások sorát éli ekkor át, a kényszerű lemondások időszaka ez minden, még csak gyöngén érzékelhető, biztató jel ellenére is.
Állapota 1908 áprilisának második felében – leveleinek tanúsága szerint – súlyosan leromlott. Diósy Ödönéknek küldött április végi soraiból az is kiderül, hogy tervezett, vágyott újabb párizsi útját idegállapota miatt el kellett halasztania: „Sajnos olyan félelmetesen rosszul vagyok (heteket nem alszom, fantáziálok, rohamaim vannak), hogy megint elmaradt az utam."10 Az Adyra oly nagyon jellemző önmarcangolás gesztusa minden korábbinál erőteljesebb lesz ekkor, az önkritika odáig fajul, hogy a lírai én már a környezetét is óvja önmagától. Átokszerű magányáért nem a külvilágot ostorozza ugyanis, hanem önnön lelkének romlottságával, pusztító erejével magyarázza azt. (Így az Akit én csókolok soraiban.) De ugyanebben az évben születik jól ismert soraival Az Úr érkezése is: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten." Az ismert költemény az Ádám, hol vagy? párdarabjának tekinthető, vagy ahogyan Benedek Marcell állította: a párvers egyes sorainak ez amolyan „mélyebb parafrázisa".11 Ott még „nagy, fehér fényben" jött az Isten, itt már fényesként, nagyszerűként szerepel. Ott a költő a szívében „megtalálta és átölelte" Istent, itt az Isten ölelte át őt, s mindezt csöndesen és váratlanul, „nem tüzes nappalon, de háborús éjjel" történt. Ott a halálban – tehát az öröklétben vagy az időtlenségben – váltak eggyé, itt úgy fogalmaz Ady, hogy abból arra következtethetünk, belső vívódásai, álmatlanságai vagy rövidke alvásai közt, de mindenképpen éjjeli egyedüllétében történik mindez, ami révén immár mindörökre látja. Belső látással tehát, s e ’meglátás’ ontológiai ereje a krisztusi megváltás már eleve-adott-voltán, elvégzettségén, befejezettségén túl a mindörökre megtalált, remélt belső békének az erőteljes szimbóluma, bizonyossága. E belső béke ugyanakkor Adynál csak rövid ideig megtapasztalt, átmeneti állapotokat jelentett.
Mindeközben Léda folyamatos vádaskodásaival, féltékenykedéseivel kínozta. 1908. április 21-i levelében írja Ady Lédának: „Életem, drágám, Jóm, vagyok, élek, de csak azért, hogy téged még egyszer lássalak. […] Nem kellett s nem kell más, mint Te, mióta ismerlek. Mindenben, amit még hajszoltam, téged láttalak és kerestelek. Soha méltatlanabb vádat nem hangoztattál, mint hogy hazudok. Az egész lényem egy szomorú, kényszerű, folytonos önleleplezés. Nagyon rosszakat várok, de legalább látni foglak még egyszer, látni akarlak mindenáron. Akarom, hogy csókolj, beismerd, hogy szeretsz. […] Nagyon rossz a mi istenünk, nagyon kell nekünk szenvednünk minden ok nélkül. Borzasztó az, hogy még egymásnak is több fájdalmat okozunk, mint boldogságot. Addig is, amíg eléd állok: higgyél. Senkim sincs, senki se kell, csak te vagy, s azt is akartam, hogy Te légy és maradj a Minden. Nem tudok levélben beszámolni az életemről s dolgokról. Majd személyesen, hiszen annyi időnk ugy-e lesz rá? Azután – így is érzem – jöjjön, ami elrendeltetett. Lássalak, csókoljalak, s legyen vége az életkomédiának, ami egyre jobban rángat és zaklat."12
Ha figyelembe vesszük az egzisztenciális nyomorúságtól szorongatott, sőt haláltudattal élő költő ezen hónapjainak alakulását, kora nyári újabb kiutazását, szó szerinti Párizsba menekülését, akkor abban egyszerre az enyhülés reményét, ugyanakkor már az esetleges szakítás lehetőségével is számot vető ambivalens férfiúi attitűdöt is megfigyelhetjük. Nem csoda, hogy a Párizsban töltött idő első egy-két hetének jobb közérzete után Adyra újra rátört a nyugtalanság, a csüggedés. Az éjszakai isten sorai is ezt igazolják: „Jön néha-néha egy jó napom, / Mikor egész valóját látom, / De soha-soha napvilágon. / Velem van s mindig éjszakán." Ahogyan N. Pál József írta, a pár héttel „korábbi megbékélés emléke, de az asszonyokhoz való hasonlítás (»Olyan ő, mint az asszonyok: / Imádtatja nagyszerű lényét, / De elszalad, nehogy megértsék.«) már azt sugallta, hogy a korábbi ambivalens lelkiállapot s vele a gyötrelem és a bizonytalanság napjai újultak meg."13
Isten és Asszony párhuzama, vagy a földi és földön túli létben megtapasztalni vágyott Mindenség, szerelem és halál egysége több ekkori versében is megjelenik már. A Nyugatban 1908. június elsején megjelent Léda ajkai között soraiban is visszatér a motívum: „Szomorú, zöld, nagy szemeidben / Dőzsölnek az én cimboráim […] A Mámor, a Halál s az Isten." Léda ajkai itt még egyfajta menedékként jelennek meg Ady saját belső rémei, félelmei és gyöngeségei ellenében is, ezért kéri: „Csókolj, Lédám, semmivé csókolj, / Hogy hiába jöttenek légyen." Az életet valójában az örök Asszony, a szerelem jelenti, mely ugyanakkor halállal, önként vállalt megsemmisüléssel, később pedig elmúlással is szükségszerűen átitatott. Az, hogy a Léda-versek állandó kísérője lett a halál, tulajdonképpen visszatérő motívuma ezen időszaknak, de túl is mutat magukon a Léda-verseken. A totális feloldódás-vágy lesz tudniillik az, ami a későbbiekben átível a halál motívumába is. Ahogyan Gintli Tibor is kifejtette: „A halál nem elsősorban biológiai változásként értendő, hanem az én feladásával elnyerhető tökéletes teljességet jelöli. Olyan beteljesületlen vágyat jelent, amelyet a mámor, illetve a szerelem eksztázisával szemben éppen el nem ért volta miatt nem követ a Minden-élményből való visszazuhanás s az ennek következtében beálló csömör."14
Ady „hajszás élete" – ahogyan Bölöni fogalmazott –15 s benne az ehhez szükséges pénz állandó hiánya, a Nyugat körüli bizonytalanságok, a Lédával egyre gyakoribb konfliktusok, a meg nem lelt Mindenség az év nyarán kikezdték egészségét és idegrendszerét, bizonyos hetekben szó szerint rettegett, hogy munkaképességét is elveszítheti. Közben hosszú levelekben vitázott Párizsból Osváttal és Fenyőékkel, s rendre a neki járó pénzeket sürgette.16 A folyóirat megjelenésének átmeneti bizonytalansága miatt július elsején összevont szám jelent meg. A júliusban publikált, de keletkezését tekintve még 1908. júniusi vers, A szív komédiája tulajdonképpen szintén hiány-vers, melyben az elérhetetlen női szerelem révén a Mindenség-keresés motívuma is megjelenik. Az ekkor születő versekben talán emiatt is sorra bukkannak majd fel a régi szerelmek emlékei vagy az új nők utáni vágyakozás. (Az elsőre példák az Egy régi szinész-leány és Az első asszony, az utóbbiakra a még Érmindszenten írt Várom a másikat, s az otthoni napok emlékéből fakadt Májusi zápor után.) A harc azonban itt nem a nőért, nem is a férfi és a nő, hanem a lírai én emlékeiben élő kétféle asszony-csapat között zajlott. Az Adyért bomló, epekedő s a költő által el nem ért, el nem hódított asszonyok szívben zajló képletes küzdelmét a piros és hófehér, a csókos és a csókolatlan ellentét motívuma jeleníti meg. S a múltat, a maradandót Adynál – fájó beismerés – a „mindig győző hófehér vértűek", vagyis a csókolatlan „igaziak" uralják, akiket a költő hasztalan, elérhetetlenül, csupán vágyakozva s nem valóságosan szeretett. A csók és a komédia közös motívuma a néhány hónappal később született Híven sohase szerettem című versben is megjelenik,17 illetve az év végén írt, de kötetbe majd csak 1909 végétől került (ott viszont cikluscímet is kapó) A Hágár oltárában is felbukkant, erősítve azt a sejtelmet, hogy a megkapott nő szerelme „hiábavalóságként, önáltatásként, értékvesztett állapotként, a teljes élet birtokbavételének lehetetlenségeként élt ekkor Ady tudatában".18
1908 augusztusában három teljes hétig Adynak egyetlen verse sem jelent meg.19 Elek Artúrnak azt írta augusztus 17-én, hogy tíz napja nem tud íróasztalhoz sem ülni, s hogy keserűséggel, neuraszténiás kínokkal van tele.20 A nyár végére, Párizs és főképp egy rövidebb, ám meghitt velencei út után azonban Nagyvárad következett, ahol A Holnap sikeres bemutatkozó matinéján a költőt harsány ünneplés fogadja, hívei, barátai s nem utolsósorban Léda jelenlétében. Az antológia, a tavasszal indult szervezkedések után, végül 1908 szeptemberének első napjaiban jelent csak meg. Ennek alkalmából rendeztek a hónap végén (szeptember 27-én) nyilvános ünnepséget a nagyváradi városháza dísztermében, Vajda János emlékére, akinek az új versantológiát is ajánlották. A telt házas esten az Egy néhai költő (később ez lett a Néhai Vajda János) című Ady-verset a Holnap Irodalmi Társaság legifjabb tagja, Emőd Tamás olvasta fel Ady és Léda jelenlétében. Az ő visszaemlékezéséből is tudjuk, hogy eredetileg: „Ady azt kívánta, hogy a Vajda-ünnepség bevezetőjéül én adjam elő a Találkozás Gina költőjével című verset. Én ezt nem éreztem irodalmi programversnek [...] Őszintén: valami harcosabbat szerettem volna megnyitó prológusnak előadni. Kérlelni kezdtem őt, privát szorgalomból, a társaság tudtán kívül, hogy írjon egy újat – olyat, ami program, harckiáltás. Ady eleinte bosszankodott. Aztán – a Káptalan-soron sétáltunk – hirtelen odafordult hozzám. – Jó, megírom neked, de csak úgy, ha benne lehet ez a szó: frász!
Előbb nevettem, aztán – látva, hogy makacsul ragaszkodik a bizarr ötlethez – nagyon meghökkentem. Ismertem: tudtam, hogy nem fog engedni. Így – gondoltam – még nagyobb baj lesz. Versben még nem olvastam addig, hogy frász. És a közönség? A program? Az ünnepélyesség? Megbocsátható volt az izgalmam: húszéves voltam. Másnap délután Léda asszonyékhoz hívott. Ott folytattam a rimánkodást: hagyja ki a frászt. [...] Ady hajthatatlan maradt. – Ha nincs frász, nincs vers!"21 Ady a valóban programversnek beillő, szeptember legvégén született költeményt Érmindszentről küldi Emődnek. Érmindszentről, ahová ezúttal Lédát is magával viszi. Nagyjából ez az a pont, amikortól kezdve a már korábban is baljóslatú, sokáig meghittnek és a Mindenséget ígérő kapcsolatuk, remélt közös életük leginkább már csak visszafelé pillantva, a múlt ködébe merülő emlékképként, kultikusságában s nem életszerűségében, vagyis nem valós vitalitásban képződik meg. A Csókokban élő csóktalanok – 1908 októberében – még hasonlóképpen zár, mint a következő év nyarán publikált önéletrajz vonatkozó mondatai („A Végtelent hogy szeretjük: / Sírunk, csókolunk s újra kezdjük", illetve „írok, vívok, elalélok s újrakezdem"), vagyis az örök küzdelem abbahagyhatatlanságában hisz, de központi motívuma, a Minden, egyúttal az elérhetetlennek lesz fájó szimbóluma. „Túl vánkoson, leplen, ingen / Sírva láttuk meg: ez se Minden."
Ady nemcsak a szerelemben s a mámorban, hanem az Isten után való vágyában is a teljességet akarta megélni. A bizonyosság, a kétely és a lemondás attitűdje ezért hullámzott végig Istent kereső versein. A még 1907 végén született Álmom: az Isten bejelentett teljességvágyától 1908 folyamán A Sion-hegy alatt gyermekkori képzetén és a Krisztus-kereszt az erdőn, illetve az Egy régi Kálvin-templomban rátalálás-, megbékélés-vágyán át az Uram ostorozz meg önvádjáig vezetett az út az 1908-as esztendő első felében, amíg az Ádám, hol vagy? és Az Úr érkezése című költeményekben a rövid életű bizonyosságé lett a fő szólam. Ez a nyugalmasabb állapot hetek alatt szertefoszlott azután. Október első heteiben Lédával való kapcsolata még némileg kiegyensúlyozottabbnak mondható, rövid ideig nem jellemzi a később végképp állandósuló vádaskodás és egymást bántás. Az, hogy ebben szerepet játszott-e a nagyváradi nyilvános felléptük, vagy Léda ezt követő kétnapos érmindszenti látogatása a költő szüleinél az újonnan felépült házban, pontosan nem tudható. Tudható azonban, hogy az Ady-szülők 1908. november elején Léda értelmi fogyatékos húgát, Brüll Margitot is magukhoz vették, s hogy az októberben született versek nagyobb része mégiscsak harmonikusabb világképről, vagy legalábbis harmóniavágyról, a megtisztulás egyértelmű vágyáról is tanúskodott (Az én testamentumom; Lenni kell, lenni; Szeress engem, Istenem; Az első asszony; Seregély és galamb).
Az év utolsó két hónapja más téren is komoly harcokat és ebből fakadóan önvizsgálatot tartogatott Adynak. Egyre dagadt szeptembertől karácsonyig a külső, társadalmi-politikai botrány a váradi hetesfogat antológiája kapcsán, ami némiképp meghasonlásokhoz vezetett a poétikai újításért, a megrekedt, XIX. századi költészeti eszményektől tudatosan távolodó, modern költészeti hangért, valamint az autoriter irodalmi társaságok béklyóitól szabadulni igyekvő egyéniségek érvényesüléséért elviekben egy platformról küzdők soraiban is. Az antológiáról megjelenő, nem túl számos, ám érdemi kritika mellett (többek közt Hatvany, Lukács György, Schöpflin vagy akár Kosztolányi tollából) valódi „hadi készülődések"-nek lehettek tanúi a kortársak, amint az úgynevezett konzervatív irodalmi körök kikezdték, s valóságosan is kiátkozták az antológiában szereplő hét poétát, elsődlegesen persze Adyt.22 Konzervatívok és modernek, nemzetiek és „külföldöt majmolók", öregek és fiatalok országos polémiája kezdődött ekkor, melynek botrányköve természetesen Ady lett. Rákosi Jenő odáig ment, hogy december 20-i hosszú cikkében őrültek gyülekezetének nevezte az új, véleménye szerint „beteges" irodalom e karakteres kezdeményezését, s mint emlékezetes, Adynak A Tisza parton című verse révén igyekezett bizonyítani, hogy Ady maga a legfőbb magyargyalázó. A kialakult, valóban háborús állapotok (a cikkre Hatvany, Fenyő, Ignotus s mások is feleltek) állandósultak, a harcok áthúzódtak 1909 tavaszára is,23 miközben a konzervatív hivatalosságon túl 1909 januárjától már a szociáldemokrata Népszavában is tiltakoztak egyesek (így például Csizmadia Sándor) az Ady-féle „tébolydaköltészet" ellen, mely a munkásosztályra is veszélyes lehet…
Fontosabb szempontunkból, hogy mindezek előtt már, 1908 október-novemberében felütötte fejét a belső széthúzás is. Egyrészt a Nyugat ambivalens, részben számító hozzáállása miatt,24 másrészt Ady belső meghasonlása okán, mindmáig talányos, sokakat megdöbbentő, az ellenfél lapjában közölt cikkével, A duk-duk afférral.25 A november közepén kirobbant affér válságos lelkiállapotba hozta a költőt. Mindenki megsértődött, s mindenki magára vette ugyanis a cikket, mely „ravasz, kicsi" belékapaszkodókról írt: a Nyugat szerkesztői is, A Holnap is.26 Azoknak az embereknek – Osvátnak, Fenyőnek,27 de elsősorban Hatvany Lajosnak – a haragját is kiváltotta Ady, akiktől úgy érezhette, egzisztenciális helyzete is függött. „Az Uj Idők cikke miatt az egész világ becsapta az ajtót (remélem: pár hétre, ha én kibírom) előttem. Rémes levelek jöttek s jönnek; se aludni, se dolgozni nem tudok" – írta öccsének, Ady Lajosnak november 26-án.28 S valóban: az Érmindszenten töltött télvég gyötrődéses napjaiban egy hónapon át magyarázkodni kényszerül. „Hülye cikk volt" – írta később Lédáéknak.29 Ugyanezt erősíti egy Rozsnyay Kálmánnak szóló dedikáció A Holnap első antológiájába, mely „őszinte, de egyelőre diszkrét megbánás"-ról tanúskodik.30 Schöpflin Aladár, akitől Ady a felzúdulást látva, kétségbeesésében tanácsot kér, szintén keményen fogalmaz: „írjon verseket ihletből, írjon novellákat pénzért, írjon czikket arról, amiről akar – de irodalomról ne írjon!"31
Mindeközben – a szeptember végi szép napok s október első heteinek nyugalmasabb magánéleti időszakához képest – Lédával való viszonya is újfent ambivalenssé válik az év végére. A távolság s a hírek hiánya, illetve szorongatott helyzetében Léda részéről a levelek elmaradása is aggodalommal tölti el. Verseiben sorra jelennek meg azok a gondolatok, melyek a szerelemről és csókról mint rontó méregről beszélnek, vagy amelyek a jelen állapottal szembeni régi, még tisztának érzett kötődések emlékeit idézik fel.32 Egyes értekezők szerint az életébe elsőként belépő egykori nő, az „első asszony" otthoni, érmindszenti felidézésére is azért volt szüksége, mert a megtapasztalt, felnőttkori szerelmek nem azt hozták, amit annak idején még remélni lehetett. Adyban öt év elteltével a Léda-szerelem lazulása (egyéniségükből, habitusukból is adódó vitáik, az áthidalhatatlannak tűnő távolság, a folyamatos úton levés és az örök meg-nem-érkezés érzése, gyermekük halálának évfordulója, kilátástalan helyzetük végérvényessége) megrendítette a teljesség, a Minden szerelemben való megélésének költői és emberi bizalmát.
1908. december 29-i, Lédának küldött levele elesettségről, kiszolgáltatottságról, betegségről tanúskodik. Ugyanekkor küldi dedikálva új könyvének (Az Illés szekerén) egy-egy példányát „Magának s Dodónak", hozzátéve, hogy „az összes nekem eddig juttatott példány ez a kettő…" A Lédának szóló dedikáció meglehetősen visszafogott: „Diósyné Brüll Adélnak küldi ó s új illúzióiért, melyek ha halottak és tehetetlenek is, fölérnek sok aktuális illúzióval és boldogsággal –, hálásan, meghatottan, sírva."33 A halott illúziók sokat sejtető sora ellenére, a Nőről, az Asszonyiságról mint olyanról ekkor, ezekben a napokban írja le a bevezetőben már idézett gondolatokat Hatvanynak, miszerint mégis ez az egyedüli lényeg, ami bármilyen földi mulandóság helyett kárpótlást nyújthat. Nő és Élet, Isten és Halál: négy fő princípium, melyek egy nagy egésznek az „örök" mivoltát hivatottak Adynál megmutatni, annak körforgásában is egységét, szétválaszthatatlanságát, a mindenséget és a mániákusan vágyott, hajszolt Minden-élményt.
N. Pál József mutatott rá találóan, hogy ezen túlzsúfolt, változatos és minden téren vitákat hozó év végére „ami gyötörte őt, az a felismert és átélt – a mellette álló szellemi társaival szemben is átélt – magány volt valójában. Innen nézvést 1908 számára az elbizonytalanodás, a környezetével s önmagával is megbékülni képtelen ember »helykeresésének« az esztendeje lett",34 s mindezt – tegyük hozzá – a szerelemben is belső magányként élte át! Lédának szóló levelei egy elvágyódó, sóvárgó, olykor fennhéjázó, máskor egy hálás, reménykedő, nyíltan alávetett, magyarázkodó, de alapvetően magányos és boldogtalan állapotról tanúskodnak. Ady pár nappal később, 1909. január 5-én már Párizsba készülve írja: „Mindenem, vágyom utánad, ha akármi lesz, ha belehalok, látni akarlak, s megyek hozzád. […] nem tud visszatartani semmi most már a halálon kívül. Rosszakat érzek, sejtek, halálosakat, mindegy. Az a fő, hogy még egyszer hadd lássalak, csókoljalak. Csókoljam édes mindenedet, testedet, lelkedet, múltadat s holnapodat. És a szádat, te drága, édes, egyetlen minden. […] Ezerszer, végtelenszer, halálig csókol a te hűséges kóbor kutyád."35 Újabb öt nap múlva következő levelét így zárja: „Adyd, aki úgy szeret, ahogyan soha senki, még ő se szeretett, még Téged sem, mint most."36
1909. január közepén negyedszer utazik Párizsba. A fentebbi sorok ellenére, az első napok után Hatvanynak már csalódottan arról ír, hogy „Páristól nem kaptam több enyhülést, mint Érmindszenttől". Ez elsődlegesen vonatkozik ekkor a Léda-szerelemre, hiszen többek közt Bölöni György visszaemlékezése pontos leírását adja Ady ekkori közérzetének, aki a párkapcsolati viták közepette „elfogyni" akar ugyan az ölelésben, ám ekkorra már a francia főváros életforgása törvényei szerint létezik: „Pénzhajsza. Mámorok. Nők. Veronál. A férfi és az ember nagy krízise ez, viaskodnak benne egészség és betegség. Fáradt. Idegei tépettek. És Léda semmiképp sem az számára többé, aki volt."37
A szerelem az érzéki elemek ellenére Ady költészetében nem egyszerűen érzékiséget jelöl. „A szerelmi eksztázis nem csupán érzéki eksztázist jelent, hanem az érzékfeletti teljességnek az érzékiségen keresztül való megközelítését. Olyan mámorkeltő eszközként is felfogható, amilyennek A magyar Pimodán az alkoholt tekinti. Szerepe az, hogy általa az én elnyerje azt az érzésképességet, amely alkalmassá teszi arra, hogy »agyát és szívét befogja a mindenség«, hogy megértse a Minden megmutatkozó szándékát."38 Ez a totális feloldódás-vágy átível a halál motívumába is, mint szó volt róla. A halál nem elsősorban biológiai változásként értendő, hanem az én feladásával elnyerhető tökéletes teljességet jelöli. „Most én a Halál szárítóján lengek / Tele gondolatokkal. / Óh, talán testem sincs már. / De test nélkül is vágyok és esengek" – mondja már kilenc hónappal korábban, 1908 áprilisában Ady A lelkeddel hálni című versében. Földessy Gyula is rámutatott e sorok kapcsán az „érzéki élvezetek utáni törtetés s a lelki tisztaság utáni vágy egyforrásúságá"-ra.39 Az istentapasztalat utáni vágy és a csók vagy bárminemű mesterséges mámor így egymás mellé kerül. Mindkettő valahol önmaga át- vagy feladásával, halálközeli állapotot feltételez. A mesterséges mámorok hitető erejének megkopásával, csömörével, Ady vitalitásának gyengülésével, kiábrándulásaival azonban istenélménye is látszólag kioltódik. Az istenkeresés verseiben ugyanakkor az említett magány újszerű félelmével párosul. Ady, akárcsak az általa gyakran megidézett Jób, egyszerre bízik és elcsügged, hiszi és káromolja Istent, de 1909-re a kevélysége s korábbi gőgje miatti félelem az, ami leginkább riasztja (Ne sujts bénasággal). A korábban említett csömör, alkohol vagy testmámor után a kijózanodás, a Mindenség-érzet elmaradása, korábban kétségbeeséssel vegyes bűnbánattal járt, később inkább iróniát és rezignációt (utóbbit erősen pátoszmentes formában) szül. „Van-e tűrni másokért erőd, / Van-e nagy igazi hited? / Nincs, de meghajlok a Hit előtt" – írja A könnyek haszna című versében.
Akárcsak ez a vers, az 1908. év végén született A Hágár oltára is helyet kap 1909 tavaszán A Holnap második kötetében, de igazán hangsúlyos pozícióba majd csak a Szeretném, ha szeretnének kötetben kerül, kereken egy évvel keletkezése után. Ebben írja Ady: „Leköpöm és csókolom őket, / Ők: a semmiség és a világ / S nekik viszem az Élet-vásárból / A legszebb vásárfiát. […] // Úgy csókolok én, mint egy isten: / Friné és Genovéva rokon, / Mikor én csókolok. Nem a némbert, / Én magamat csókolom. // De szeretem őket mindegyig, / Magdalénát és szűz Máriát, / Szeretem e nemem-ölő tábort / S a csókos komédiát." A csókos komédiát s a nagybetűs Nők seregét egyszerre szerető s megvető Ady, a nemét-ölő táborban egy fenséges és ugyanekkor alantas női, asszonyi lényeget emel ki, mely „egyszerre Magdaléna és szűz Mária" jegyekkel bír. Együtt van itt minden, amitől bírálói közönségét már 1908 előtt is óvni igyekeztek: egotizmus, testkultusz, dekadencia, titánkodás. A vers viszont olyan egyéb költemények környezetében kerül majd kötetszerű publikálásra 1909 legvégén, mint az akkor frissen született Így szaladsz karjaimba, mely tulajdonképpen a hat éve tartó Léda-szerelem összegzésének is tekinthető, s amelyre még visszatérek. Míg a Léda-szerelem versei, értékfelfogása, sokakat meghökkentő, intim vagy éppen blaszfém s pogány motívumai (s egyáltalán Adynál a „szerelmes vers" műfajának végletes megújítása) a korábbi konvenciók szerinti világ felrúgását jelentették, addig a csók-motívumokban általánosított (s olykor saját magában is fellelt) kiemelt nő-princípium révén Ady egy Lédától akár függetleníthető, eksztatikus állapot-keresésben egy mélyebb, gondolatibb, ontológiai tartalomra, a Halál és az Isten egységét önmaga feladásában megtapasztaló sorskijelölésre jut végső soron. A Párizsból 1909 februárjában a Nyugatnak küldött Elfogyni az ölelésben sorai révén Ady azt sugallja, hogy a bűn nemcsak ellentéte az erénynek, hanem „a kettő törvényes életközösségben is áll egymással, amivel szemben mi, emberek tehetetlenek vagyunk".40
Mindeközben s mindezek ellenére, a Léda-kapcsolat a külvilág (és az irodalmi nyilvánosság) előtt látszólag változatlan: megmaradnak egymást támogató, szétválaszthatatlan, kultikus egységben. A hódolatteljes elismerés hangjai 1909 nyarán is megerősítést nyernek, akkor, amikor a kultuszt egyrészt Léda kapcsán nemcsak Ady építi immáron tudatosan, de az őt magához láncolni igyekvő, második évfolyamában járó Nyugat is: éppen Adyról. 1909 nyarán
