[2022. február]

Nézem, ahogy csomagolod könyörtelenül
az ajándékokat. Pontosan fogalmaztam,
tényleg nem teszel engedményeket.
Mi más lenne? Könyörtelenség! A biztos
ízléssel kiválasztott csomagolópapír
és a színében, stílusában hozzáillő
szalag, amellyel átkötöd. Leleményesen
megcsokrozod. Nagyon szép. Mintha
az örökkévalóságnak. Már-már nem
számít, mi van benne. Vagy legalábbis
ugyanolyan fontos a burok. A borítás.
Az öltözék. Pedig este még végig sem
égnek a csillagszórók, máris mohón
letépik a díszes csomagolást a fenyőfa
körül összegyűlt gyermekek. És mindenki.
Az érdekli őket, ami belül van. Közhely
persze ennek a sokat emlegetett változata,
bár nem teljesen ugyanaz, hogy mennyi
munka van az ételben, amelyet szinte
pillanatok alatt felfalnak a vendégek.
Akkor meg miért a tökély? Bennünk is
mi van? Mármint egy vonzó testben.
Jobb nem részletezni ezt sem. Egykor
a hitvitázó prédikátorok tudták igazán
érzékletesen leírni, hogy miből is van
az ember. Szarzsák. Ha szebben akarták
mondani, akkor is „por és hamu”. Szóval
nézem, ahogy csomagolsz. Gondosan
behajtod, töprengsz rajta, megigazítod.
Én összecsapnám. Arra a kis időre?
Egy nap nem ezer esztendő. Vajon?
Azt hiszem, mégis inkább asszonyi mű
a teremtés. Tudom, manapság könnyen
félreértik, amit mondok. De így gondolom.
Lám, a föld, az ég, az állat vagy az ember.
Milyen gyönyörű mind! És ennek nincs
köze ahhoz, hogy mi lesz majd belőlünk
holnap vagy holnapután. Csomagolsz
szenvedélyesen, én meg adogatom neked
a papírt, a ragasztót, az ollót. Amit kérsz.