[Látó, 2010. október]
A padlás elkorhadt fadeszkáinak nyílásából látom az utcán kálváriaként átvonuló tömeget.
Én is ott meneteltem közöttük, miközben ruhám szálain át, bőröm apróbb hibáiba furakodtak a háztömbök résein átférkőző, megszilárdult tekintetek. Társam, egy ötven körüli szőke férfi, copfba fogott hajjal, sápadt, vértelen arccal, fekete szemekkel. A monoton aszfaltot fürkészte ő is, magában mormolva mások felé irányzott önvádjait.
Tér felé közeledtünk. Lámpásként világítva kísértek a menet két szélén eloszló figyelmek, ösvényt szorítva lassuló tömegünknek. Az erkélyen ő áll. Háttal. Ugyanaz a copf, ugyanaz a szövetkabát. Elfordul egy kicsit jobbra, arcéle ránk mutat, majd visszalép lakásába.
Kifulladtam a kétórás gyaloglásban, valami menedéket kellene keresnem, ahol megpihenhetek, hogy aztán újra visszatérhessek. Emberek, akiket nagyon szeretek, ezért nem vagyok képes elviselni őrlődésüket. Csupán a két járdaszegély határvonala tűnik elérhetőnek. Egy bal, egy jobb oldalon. Nem emlékeztem másra. Amint rágondoltam, kifogyott örökké gondoskodó, imádott személye tudatom készletéből.
Leültem a szegélyre, és megpróbáltam erőltetni a semmit. Nem nehéz, és annál több marad majd meg később, ha mégse teszem meg. Segítek magamon ezzel? Máskor nem okoz ez a halvány üresjárat különösebb gondot, de pont most…
Felálltam, visszasoroltam a többiekhez. Végre elértük a teret. Itt az emberek hirtelen megtorpantak, majd sorban felléptek egy-egy zsámolyra. Nem tudom, honnan keríthettek ennyit, de mindenkinek jutott és mindenkinek ugyanolyan. Ha valaki most felülről tekintene le ránk, érdekes látványt nyújtanánk. Több ezer férfi és nő, egyszerű, fából faragott zsámolyokból tüskeként kimeredve, fél méterrel a föld felett. És elhallgatnak. A csend legalább annyi ideig tartott, mint a menetelés. Hosszú volt, megnyugtató és ijesztő. Talán azért volt ijesztő, mert ez az álmot, szorongást magába ömlesztő csend telített be mindent. Eddig legalább lábunk hajtott, szájunk hangokat rágott, mások lesték lépteinket; azt hihettük, hogy élünk. Most a csönd irányít, terhel, bár hatalmunkban állna megtörni.
A tanúként meghívott épületek elvesztették kontúrjukat: mozaikszerűen elporladó vakolatok, levegőben kavargó festékfoszlányok, szilánkossá repedezett ablaküvegek. A körülöttem lévő emberek arca homályos. Egyedül az ég megszokott fátyolos-kékje látszott élesebbnek. Érdekes. Sose láttam még ilyen élesnek az eget, ilyen valószínűtlen-élesnek.
Leléptem a földre. Nem bírom ezt tovább, én ezt nem fogom végigcsinálni. Olyan érzés volt, mint mikor a vágy félelemmel kergetőzik, majd egymásra találnak. Nem oltják ki egymást, csak többé nem érdekli az egyiket a másik. Futottam.
Nem messze laktunk onnan akkoriban, egy régi bérházban. A lépcsőház üres, húgom fogad. Kisírt szemeiben megfagy a fény, mikor kérdőleg rám néz.
– Csak arra emlékszem, hogy nem állhattam meg.
– Mit? Eszel?
Kisietek a szobából, ő átölelve próbál visszahúzni, de nem engedek. A padlás felé tartok. A keskeny nyíláson át még láthatom, amint épp elhaladnak házunk előtt. A copfos, szőke férfi mellett én lépkedtem. Arcom árván meredt a többiekére, keresve egy könnyekkel elkorhasztott padot, ahol megpihenhet.
Félóra múlva az utcán már csak feleslegessé taposott tárcák, igazolványok, fényképek: kis, jelentéktelen holmik maradtak szétszórva. A téren pedig fények gyúltak.
Az erkélyre szaladok, felülről nézek rá a magányos tömegre. Zsámolyokon álltak, és maguk elé bámultak. Csak két kis, jelentéktelen hézag tűnik fel a kitapétázott tér egységéből.
Azt hittem, talán hangosbemondó közli majd, amit már mindannyian tudunk.
Csend terjed továbbra is a fém- és porszagú városi levegőben, elhallgatva mindent és mindenkit.
A várakozók egyszerre kapták fel fejüket. Nem vagyok ura önmagamnak. Már régóta elhatároztam ezt, végképp megundorodva magamtól. Mégis félreállok.
Percnyi csönd után, visszanyerve öntudatom, feleszmélek. Valami történt velük. Most vádaskodás és gúny nélkül merülnek el lelkük tisztuló tartalmaiban. Készülnek arra, amire eddig még nem készülhettek.
Fehér-csipkés függönnyel elsötétített nappaliban találom húgomat. Keservesen sírni kezd, mintha csak jöttömre várna.
Szemében áltatás és elfojtott öröm. Vagy csak én látom ilyennek? Nem tudom. Ő maradt meg nekem. Egyedül ő.
Sosem szerettem.