[2017. november]
DÉDAPÁM HAJSZÁLAI
Szakállakat bodorított, frizurákat fodorított, fejeket formásított, borotvált, csupaszított, sebet varrt, fogat húzott. Apai nagyapám apja hajszálból, szőrből épített karriert: akárcsak a külsőjükre kényes egyiptomiaknál a fodrász, városkájában ő volt a legfontosabb szolga.
Ahogy borbélyüzletében a hajszálak, úgy sokasodtak otthon a gyermekek: Mariska Anna, Jóska, Anti, Juliska, Dezső (majdani nagyapám), Béla, Margit, később egy másik asszonytól Manci. S miközben a paraszti-kispolgári divat szerint csattogtatta ollóját, kezének finom mozdulataival szántva végig pofákat, tarkókat, bajuszt bosszantva, illatosítva pofaszakállat és halántékot, Szent Ferenc csendes, világi követőjeként újabb borzos, ápolatlan szakállú kuncsaftokért könyörgött, hogy ollóját, borotváját a rozsda meg ne egye, hogy gyermekeit az éhség ne kínozza.
Dédapám imáját meghallgathatta az Úr, mert annyi munkát küldött, hogy egyedül nem győzte. Hát fiainak megtanította a mesterséget, akik szintén jó szolgákként tovább szépítgették a városka lakóit, apjuk nem kis büszkeségére.
De rám pillantva, kései borzos utódjára, borbélyüzletét kulcsra zárta, ablakait beszegezte. Sír, zokog. Nem így képzelte. Nem ezt akarta.
És hullnak, hullnak a hajszálai.
Borsodi Géza
1871. július 10., Brassó – 1946. október 6., Csíkszereda
DÉDANYÁM HALLGAT
Apai nagyapám anyját úgy hívták, mint édesanyámat. Négy lányt szült és négy fiút. Közülük két lánya gyerekbetegségben halt meg, egy lánya és két fia gyerektelen maradt, egy fiának és egy lányának pedig lányutódai születtek.
Csak nagyapámnak született fia: egyedül ő vitte tovább a család nevét. A fiának is egy fia született: csak én vittem tovább a családnevet. Egy fiam született, és ő viszi tovább a családunk nevét.
És így tovább… És meddig?
Borsodi Julianna
szül. Szabó
1878. április 28., Csíkszereda – 1917. július 17., Csíkszereda
DÉDAPÁM BAKTER
1881. július 7-én, amikor Curt John Ducasse filozófus meglátta a világot a franciaországi Angoulême-ben, Sevillában pedig megszületett a Magas-Tátra szerelmese, Lavallé Márta, és a Wyoming nevű hajó több mint hétszáz utassal a fedélzetén megérkezett Liverpoolból New Yorkba, a mormonok földjére, Csíkajnádon, a család tizedik gyermekeként világra vergődött apai nagyanyám apja.
Dédapám nem meg-, hanem újjászületett: 1863-ban, másfél éves korában, feltehetően gyermekbetegségben elhunyt azonos nevű testvére reinkarnációja volt. Általa, helyette is élt, húsz évvel korábbi önmagát teljesíthette ki, saját maga volt, és a másik is, a vére, akit nem ismerhetett. Hálás lehetett hajdani másik önmagának korai haláláért, hiszen így felnőtté válva csodálhatta Isten teremtett világát, és átkozhatta szomorú-szegény paraszti sorsát, amelyben, ím, húsz évvel később is ugyanúgy része lett. Ezt még maga Curt John Ducasse, a parapszichológus, a reinkarnáció híve sem cáfolhatta volna meg, de hát egymásról mit sem tudtak, hiszen míg Ducasse mester a Washingtoni Egyetem tanáraként élet és halál összefüggéseit vizsgálta, dédapám meghalt, hogy éljen. Nyolc gyermeket nemzett és nevelt, és míg Lavallé Márta a hegyeket járta, hogy az Omladék-völgy legszebb csúcsán, kétezer-négyszázharminchárom méteren örökre ott hagyja nevét a világnak, ő Barackoson bakterkedett a fafeldolgozó üzemnél, és a mormonok zajától nem zavartatva csendben kérte Istenét, adjon neki elég munkát és pénzt, hogy népes családját eltarthassa.
Azóta nincs faüzem és erdő, meghalt Ducasse, Lavallé, és csendesek a mormonok. Másik önmagához megtért dédapám fejfája is elkorhadt, sírja jeltelen, de őrzi ő a barackosi földet. Őrzi őt a barackosi föld.
Gergely Mózes
1881. július 7., Ajnád – 1943. március 27., Barackospataka
DÉDANYÁM ŐSANYA
Megszületett, de nem tudni, mikor halt meg. Hol volt, hol nem, akárcsak két fia és hat lánya, köztük majdani nagyanyám.
A fiúk még kisgyerekek voltak, amikor elhagyták a Földet: nem kértek az első nagyháborúra készülő bűnös világból. Angyalok lettek. Dédanyám szüléssel harcolt az öldöklés ellen, később a lányai is asszonyok lettek, ők is szültek, ők is így tiltakoztak – immár a második nagyháború ellen. Tatarozták-őrizték a házat, miközben férjükre vártak, gyereket neveltek, áztak és fáztak, holnapra gyűjtögettek. Aztán ahogy beköszöntött a küzdelmes béke, hosszan, csendben éltek, majd sorban halni mentek. Valahol a mélyben, az égben, dédanyámmal találkoztak.
Ősanyám most már engem figyel, tekintetével óv. Tudja, nem ismerem, tudja, övé vagyok, hiszen belőle is lettem én. Őrzi bennem a múltat, az álmot, a vágyat. Olykor csendre int.
Halkan maga felé terelget.
Gergely Rozália
szül. Fénya
1890. augusztus 1., Ajnád – ?, Gyergyóditró/Gyimesközéplok (?)
DÉDAPÁM PÁLYAMUNKÁS
A babilóniai ősvasutasok után négyezer évvel és száz esztendővel később, hogy az első gőzmozdony végigfutott Európán, anyai nagyapám apja a gyimesi vasúthoz szegődött, amelyet még az Osztrák–Magyar Monarchia idején építettek, de amelyet az első nagyháború után mások vettek birtokba, akik még a síneket is háromszínűre festették volna, csak ne látszódjék, hogy lopott holmi.
S ha nem is érezhette magáénak, hogy gazdálkodni ne kelljen és kaszálni-szántani a dombos-szikes földet, krampácsolóként alázattal szolgálta a hivatalt, amely minden reggel kiküldte a vasúti töltésre, és napsütésben, esőben, szélben, hóviharban földet ásott, lapátolt, talpfákat fektetett, síneket szegelt, váltókat ellenőrzött, csavarokat olajozott, jelzőlámpákat tisztított, havat takarított, követ egyengetett, hogy a teher- és személyvonat, ez a pokolbéli fenevad ne késlekedjék, rossz útra ne tévedjen, hídról le ne térjen, alagútba ne vesszen.
Gyalogolt, egyensúlyozott, ütemes menésével négy évtized alatt a Földet is megkerülhette volna, de az ezeréves határtól fegyelmezetten mindig visszafordult, mert a sínek kattogásából megértette: nincs tovább, csak vissza, haza, ahol az asszony várta, két gyermek és a ház előtt a pad.
Azóta is ott pipázik, vállát, gerincét fájlalja, szájmozgásról olvas, néha elsírja magát. Távoli vonatok zakatolása nem zavarja.
Ambrus István (Tudora)
1901. augusztus 2., Gyimesfelsőlok – 1983. november 12., Gyimesfelsőlok
DÉDANYÁM RÁNCAI
Dédanyám arcán olyan mélyek a ráncok, a sáncok, mint az eső után szomjazó föld repedései. Bőre, mint a sok évszázados pergamen. Üveges, kék tekintetével messze néz, múltat lát. Anyját, apját, férjét siratja, jó szomszédjait, régi szeretőit emlegeti. Hol vannak már? Csontok ők, vagy csak tenyérnyi por.
Hej, ifjúság, ó, szerelem, be rég voltál, panaszkodik, de úgy még sose vót, hogy valahogy ne lett vóna, énekeli remény nélkül, mert itt felejtette az Úr, és megaszott már a rigmus is a száján, mint a kankós pálcán a keze. Görbült hátához nyúl: hogy fáj, mondja. Az égre sem tud felnézni, úgy meghajlította az idő, de indul: a fiától haza, a komaasszonyától haza, a piacról, a templomból is haza. A kertek alatt lassan lépked, meg-megáll, a szembejövő szekeresnek dicsértesséket köszön, vagy csak valamit odaszól, és ha végre kunyhójához ér, úgy örül.
Belép, tüzet gyújt, kis világot, mert hosszú lesz az ősz, és még hosszabb a tél, hát úgy vigasztalódik, ahogy tud. Virraszt. Árnyaival viaskodik.
Ambrus Rozália
szül. Bodor
1905. szeptember 4., Gyimesfelsőlok – 1995. július 15., Gyimesfelsőlok
DÉDAPÁM BETŰI
Talán egy osztályt járt, legtöbb kettőt, de amire beköszöntött a 20. század, dédapám már ismerte a betűket, amelyeket éles eszével türelmetlenül olvasott szavakká, mondatokká. Írni soha nem tanult meg, de mivel olvasni szeretett, érezte a betűk mágikus erejét, meg volt győződve, hogy sorsának alapformái, és ahogyan szavakká, mondatokká íródnak, semmit nem lehet tenni ellenük.
Hordozta is terhüket, amit rá rakott a század: szegénység, eke szarva, kasza, nagyháború, katonaság, vér, szántás, házasság, gyermekek, öreg szülők, kaszálás reggeltől estig, nagyháború, halál, trianon, kommunizmus, özvegység, Isten, Istenem. S közben megállíthatatlanul olvasott: nyáron az árnyékban, míg száradt a fű, két kaszálás, két szénarend megforgatása között, a hegyi kalibában, ha már elment szállására a nap. Olvasott hosszú esős napokon és két etetés között, ha nem hajthatta ki a marhákat a legelőre, és olvasott a végtelen téli napokon a lámpás és a kályha tüze mellett, míg kint fogukat vicsorgatták mindenféle farkasok.
Betűivel vigasztalódott: Nemo kapitányként Nautilusával a Földközi-tengerben bolyongott, Áts Feri volt és Nemecsek, koldusdiák, az a pogány Filcsik, Berend Iván, és Timár Mihállyal a Senki szigetére a szerelméhez, Noémihoz vágyakozott. Az egri várvédők hősiességétől kipirult az arca, rajongott Baradlay Jenőért és Szentirmay Rudolfért, de Rideghváry Bencét, Alfonsine-t és Abellinót megvetette, miközben titkon Violáért szorított, urak és nagyurak kalandjaira vágyakozott.
S ha el is olvasta, Balzac és Dosztojevszkij rideg realizmusát nem kedvelte. Inkább Ábellel felment a hegyre, majd elkísérte az országba és Amerikába, hogy aztán újra visszatérjen a völgyszorosba, a hegyek közé, ahol oly sok kaland után pontosan tudta, mi lehetett volna belőle, és mi nem lett, hogy meddig tart a képzelet, és mennyi az ő birtoka: havas hegy, nehezen termő föld, erdő, udvar, ház, család, ágy, temető, lélek, hol volt, hol nem…
Antal Gyula (Pisti)
1894, Gyimesfelsőlok – 1981, Gyimesfelsőlok
DÉDANYÁM HAGYATÉKA
Dédanyámnak nem volt könnyű élete, mert Dédapám minden olvasmányának a női szereplőjét hozzá hasonlította. Dédanyámnak könnyű volt, mert férje mégis őt szerette. Tudta, érezte: ő az igazi asszony, a többi csak akarat, vágy, képzelet.
Együtt szántottak, fejtek, kaszáltak, rakták a szénát, négy gyereket neveltek együtt: egy fiút és három leányt. Édesanyám volt a negyedik lányuk, nagyapám és nagyanyám szerelemgyereke. Maguk is még gyermekek, akiknek Dédapám nem mondott semmit, Dédanyám pedig megbocsátott. S hogy a falu előtti szégyenérzetüket és a fiatalok szegénységét enyhítsék, Édesanyámat sokáig ők nevelték.
Dédanyám mindenét neki adta: falat kenyerét, virrasztását, gyermekkori ruháját, megkímélt cipőjét, utolsó garasát, ükanyámtól örökölt gyűrűjét és hitét, szépbe öltözött lelkét, végül a hegyre kapaszkodó kertet, az udvart és a házát.
És neki adta, jaj, neki hagyta korai, örök csendjét.
Antal Terézia
szül. Tankó
1898, Gyimesfelsőlok – 1967, Gyimesfelsőlok
