[2022. március]

 

Menjünk a Hotel Mentolba! – karol belém Naómi, mondván, hogy szombatonként ez a legtutibb hely a városban, és neki nagyon nem akaródzik még a pasijához hazamenni, akivel amúgy is hajba kaptak. Megint és sokadszorra. Mondtam neki többször is, hogy engedje el a dolgot, és ne eről­tesse, hogy a pasas csak hülyének nézi és kihasználja, de mintha a falnak beszéltem volna. A céges bulira sem sok kedvem volt elmenni, de addig erős­ködött, hogy beadtam a derekam. A rossz előérzetemet az alkohol sem tudta legyűrni, amit az indulás előtt magamba erőltettem. Nem vagyok az a nagy ivó, és sok értelmét nem is láttam annak, hogy a tiszteletemet tegyem az újabb összejövetelen, aminek nem is értettem a lényegét és a mikéntjét. Gondoltam, majd az estén történtekről összehozok egy novellát, amit amúgy is rég írtam már, és ötletem sem volt nagyon, hogy miről és kiről és hogyan írjak. A Hotelbe gyalogosan mentünk. Naómimban bár benne volt nem egy pohár alkohol, és hiába erősködtem, hogy jobb lenne, ha hazamenne, hogy a taxi költségét természetesen én állom, ne is törődjön velem, nem engedett, és csak mondta és mondta, miközben hol hányni kísértem el, hol pisilni. Alig állt a lábán. Rossz volt ilyen állapotban látnom, és mások miatt is szarul éreztem magam, nem is értettem, hogy kerültem megint ide, hogy mit keresek én itt.

A Hotelben rögtön mutatta, melyik a törzshelye, hogy azt mindig fenntartják neki, hogy ide szokott általában járni Ladislavval. Alig ültünk le, már vad hadonászásba kezdett, eltorzult mosollyal az arcán, hogy ott a munkatársa, a Mattatiás, hogy menjünk oda. Mit is mondhattam volna? Előbb persze rendbe próbálta szedni magát, miközben a zsebtükrében nézegette magát, mondván, hogy olyan csúnya az arca meg az orra, hogy azt is meg kell majd műttetnie, ahogy a melleit is, mert így nem érzi magát jól, és hogy ő sem lesz már fiatalabb. Magamban csak nevetni tudtam, vagy inkább sírni. Vagy a fene tudja. Nem vagyok az az ismerkedős típus, de mi történhet. Legalább megismerem ezt a Mattatiás srácot, akiről amúgy már annyit hallottam Naómitól, hogy egy idő után csömöröm is lett tőle, miközben persze valahol irigyeltem a srácot, hogy sikerült ilyen közel kerülnie a lányhoz, aki iránt mindig is többet éreztem, mint holmi barátságot, amit persze féltem elmondani neki. A félénkségem és a kettőnk közötti korkülönbség miatt is. Biztos a képembe röhögne, hogy ő soha nem gondolt többnek, mint egy barátnak, akire támaszkodhat.

Mi történhet? Tettem fel magamban és magamnak újra a költői kérdést. Legfeljebb megismerem a srácot, akihez még nem volt szerencsém, és ahogy Naómi is mondta, mindig izgalmas dolog megismerkedni idegenekkel. A ma esti kísérőm, mutat be Naómi, amin nem kissé lepődöm meg, ami után nem is tudom eldönteni, hogy köpjek-e vagy nyeljek. Mi az, hogy a kísérő­je, meg hogy a mai? Tovább nem is nagyon akarom ragozni és gondolni a dolgokat, mert a vége csak az lenne, hogy szó nélkül otthagyom a francba, még ha ez nem is egy úriemberre valló cselekedet. Még kapóra is jött volna a sértődöttségem, mert az alkohol is a fejembe szállt már, s az álmosság és kimerültség jelei is kezdtek kiütközni. A fejem, hála istennek!, még nem kezdett el hasogatni, de tudtam, ha így folytatom, csúnya másnaposság lesz a dolog vége. Amit a részemről Naómi mellett gondoltam eltölteni, de úgy látszik, ez az álmom is kútba esik.

Nem láttad múltkor a tévében? Kérdezi tőlem, miközben oldalazva be­préseljük magunkat a rögzített asztal mellett. Mondom, hogy nem, hiszen mint mondtam, nincs tévém. Ja, igen. Most már emlékezem. Na, mindegy. Író az én Mattatiásom. Én meglepődve bámulok hol Naómira, hol a költő srácra, aki kaján vigyorral bámul a képembe.

Ha nem lettem volna olyan zaklatott ideg- és lelkiállapotban, nagy va­lószínűséggel ott helyben lekeverek neki egy istenest, ahogy korábban, a céges partin a két vezetőnek, akik megint túllépték azt a határt, amit még csak meg sem kellett volna közelítsenek. Naómit szó szerint a karjaik közül kellett kiszabadítanom, és nem sok hiányzott hozzá, hogy ne a két barom előtt osszam ki, képeljem fel. Mintha a történet ismételte volna önmagát.

Mintha ezt már egyszer átéltem vagy már megírtam volna egy novellámban. Mert hogy én is írok ám, csak erről az én drága Naómimnak eddig még nem beszéltem. Hogy az ellenszenvemet kinyilvánítsam, csak megvonom a vállam, hogy lássa ez a segg, csöppet sem örvendek a híres társaságának. De már olyan mindegy. Az estém, ahogy a másnapom is, el van cseszve. Hibáztatni csak magam hibáztathatom, hogy belementem megint ebbe a hülye játékba. Hogy mennyire hiányoznék neki, hogy nélkülem nem is menne el, hogy csak otthon sírna, nem is tudva, hogy mit csináljon magával. Hagynom kellett volna, hadd főjön a saját levében. Mert mi a franc közöm van tulajdonképpen hozzá és az életéhez? Miért kellett nekem az ő kislányos bajait is a nyakamba vennem? Mintha nem lett volna elég bajom addig is.

Aznap még egy temetésre is mennem kellett, ami után részemről lezártnak tekintettem volna a péntek estét, de persze hogy a temetőkapuban megcsörrent a telefon, hogy annyira hiányzom neki, hogy úgy imád és szeret, hogy ne tegyem ezt vele, hogy számít rám, és hogy találkozzunk. Mindezt éppen vécézés közben tudatta velem… De már ez is mindegy. Nekem már minden.

Ahogy elhelyezkedtünk, lehunytam a szemem, laposan pislogva jeleztem, hogy nagyon nem muszáj velem beszélgetniük, ha nincs hozzá hangulatuk. Ha egyáltalán beszélgetésnek lehet nevezni, amikor egy ittas lányt fűz egy srác, aki a fiam is lehetne. Jön a pincér, aki egyedül Naómira köszön, nem is kérdez semmit, csak nyugtázza, hogy akkor hozza is a krigli söröket meg a fél Unicumot.

Mit csináltatok ti együtt? Kérdezi a srác, amitől rögtön felmegy bennem a pumpa. Mármint hol, mit csináltunk? Adja a hülyét az én drága Naómim. Hát úgy egyébként. Úgy egyébként semmit. Egy céges bulin voltunk, aztán idejöttünk, hogy tovább piáljunk, ha nem látnád. A srác erre édesdeden elkacagja magát, hogy lássa az ő Naómija, milyen fasza és belevaló fickó. A kezem vad remegésbe, vagy inkább rángatózásba kezd az asztallap alatt, amit úgy, ahogy van, ráborítanék erre a nyálas szájú művészkére, de hála istennek!, megjön közben az ital. Naómi kegyesen megengedi, hogy kifizessem a rundót, miközben tudja, alig van nálam, és hogy így már a taxira sem futja majd. Közben beszéltetni kezdi ezt a Mattatiást, akire egy idő után már nem is tudok figyelni, ahogy csak jártatja a száját, próbálja elhitetni az én Naómimmal, hogy milyen különleges, kivételes képességű nagy művész. Aki előtt, ha lenne hely, az én könnyen kapható barátnőm vagy mim, rögtön hasra is esne.

A srác éppen valami újságíróval történt afférról beszél, aki becsmérelni próbálta az egyik dalszövegét. Engem, tudod, fordul hozzám, mintha érdekelne, hogy mit mond, az alkotás, az alkotás öröme éltet, számomra ez mozgatja a világot, no meg persze a szex, a szex, ahogyan Moravia is mondotta volt, a szex nem csupán a gyönyör előidézője, de becsvágyunk, és az életfelfogásunk legfőbb alakítója is… Erre a Naómi úgy kacag fel, hogy félek, magára önti megint az italát, ahogy a céges rendezvényen is, ahol sikerült magából és belőlem is hülyét csinálnia.

De ott legalább ingyen volt a kaja és a pia, itt meg, merőn meredve az asztalra, a rogyásig üres korsókkal, feles poharakkal, nemrég bontott cigarettás csomagokkal, csak azon jár a fejem, hogyan fogom én ezt kifizetni, mert lassan világossá vált számomra, hogy ezek ketten az én kontómra ittak. Kurvára baleknak akartak nézni. De engem biztos nem vesznek palira. Mindenki fizesse ki a maga szarját, ordítom magamban, aztán persze kifizetek mindent, nem tudva, hogy a hónap végéig így hogy húzom ki.

Már éjfél is elmúlt, mire a parkba értem a temetés után, ahol próbáltam továbbgondolni a történetet, ami aznap reggel megfogalmazódott és körvonalazódni látszott a fejemben. Tudtam, hogy nem engedhetem el a történetet és Naómi kezét, akiről a történet szólt volna. Nem terveztem egy komoly és ütős darabnak, még csak tanulságosnak sem, de tudtam, hogy meg kell írnom.

Mi lenne, gondoltam, ha a hotelbeli találkozás után elkódorogna valamerre a Mattatiással? És mi lenne, ha az én költői énem, habár tudná, hogy tanácsos lenne kiszolgáltatottnak és védtelennek éreznie magát, mégsem érezne semmi ilyesmit? Konokul hinni akartam az újabb komédiám győ­zelmében, hogy kivívom vele az olvasóim megbecsülését, magam már a Csepeli Művelődési Ház színpadán látva, ahogy a történetem lehengerlő elő­adása után a szépszámú közönségből csak az elismerést váltom ki.

Mi lenne, ha a költői énem, akinek még csak nevet sem adtam, elszánná magát a merész tettre, és odaszökkenne ehhez a művész gyerekhez, és ráverne egyet a vállára? Hogy aztán egy állkapcsot törő jobbhoroggal a földre terítse, közvetlenül az öreg és kiszáradt Szent Imre téri szökőkút mellett?

Mi lenne, ha a költői énembe, ebben a történetben, végre felszínre törne a szikrázó harag és a mély undor? A parkos jelenethez pár embert is írhatnék, akik a jelenetre fölélénkülnének, mint akik nem is vágynak másra, csak egy kis csontzenére és egy kis vér látványára?

Nem akartam nagy jelenetet kerekíteni a dologból. Egy kis gyepálást gondoltam csak, hogy ennek a Mattatiásnak kicsit elcsúfítsam az arcát. Aztán persze a történet magát írná tovább, és egy meg sem írt alak tűnne fel, az én költői énemhez lépve, hogy faszikám, te meg mit csinálsz, és hogy ne szórakozz már, hogy mi a francot akarsz a sráctól. Hogy rendes gyerek ez.

Nem tudom, hogy kerültem haza és az ágyba, csak azt hallom, hogy valami reccsen, hogy eltörik, hogy egy másik világban ébredek. Hogy tovább nem lehetek az, aki voltam, hogy a cégnél kiverekedett és küzdött nimbuszomnak annyi, vége és fuccs. Be kellett látnom, hogy egy megvénült nyúlbéla lettem. De hol van, és hová tűnt az én drága és egyetlen múzsám, a Naómi? Szerencsére éppen a szemeim előtt.

Szeretlek, mondom ki végre. Még ha nem is büszke annyira rám, és nem is rajong annyira értem, mint azért a Mattatiásért, akinek, mint egy titkár­nő tartja számon a karrierjét, hogy aztán mindenkinek, így nekem is, teli szívvel áradozzon róla. Magam előtt látom őket megint a történetemben, amelyet, fogalmam sincs, hová akarok kifuttatni, hogy hogyan és mikor lesz vége. Próbálok lépést tartani velük, és a nyomukba szegődni, próbálom kivenni a dallamot, amit teljesen összehangoltan dúdolnak. Egy Piramis-szám lesz az.

Elvarázsolom a szíved is.

A tested könnyűvé teszem.

Ölelj át, és élvezd, hogy repülsz,

s a sötétségbe zuhansz velem.

Közben a telefonom is megcsörren. A főnök az, hogy miféle tempóban dolgozom én, hogy hogy lehetek ennyire hálátlan. Hogy hogy az ördögbe képzelem én a világ folyását. Elmondva mindenfajta szarházinak, aki még csak őt sem képes tisztelni ebben a rohadt életben. Aztán leteszi. Én pedig meg sem lepődöm. Eddig is rosszul állt a szénám a kiadónál. Mondtam volna ugyan, hogy éppen egy új darabon dolgozom, aminek lassan a végére is érek, hogy most ez nem fikció, és tényleg a valódi életből merítettem a témát és az alakokat is hozzá, de már mindegy. Közben a szám tovább folytatódik bennem.

Engedd, hogy odabújjak melléd,

engedd, hogy megkísértselek.

Engedd, hogy feloldódjak benned,

mert holnap már nem leszek veled.

Ami alig fejeződik be, máris egy Mustang áll meg a történetem szerep­lői mellett, amelynek a sötétített ablakán át egy srác hajol ki, lehet, hogy éppen a Ladislav, aki Naómit szólítja és inti magához. A költői énemre közben a hirtelen fáradság tör rá, szörnyen unni kezdve az egészet. Akit az útjára is engedhetnék, hogy menjen, amerre lát, mint akire itt már nincs semmi szükség, ahogy talán soha nem is volt.

Aztán ahogy az már csak lenni szokott nálam, szemkápráztató gyorsasággal elevenedik meg minden. Még időm sincs reagálni és közbeavatkozni. Nézem, hogy a lelki szemeim előtt hogyan pattan fel a Mustang ajtaja, hogy kiugorjon belőle az én drága Naómimnak a partnere, hogy egyenesen a költői énemnek rontson, hogy elkapja a grabancát, maga felé rántsa, és hogy a térdével gyomron rúgja. De hála istennek!, nem sikerül neki. Naómi közben visít és tiltakozik, hogy ne bántsák, mire a Mattatiás gyerek földbe gyökeredzett lábakkal áll csak, átnedvesedett nadrággal.

Tudom, hogy valamit tennem kellene. Mert hogy ezt Jack London biztos nem tűrné el. Magam elé képzelem, ahogy a költői énem, kivetkőzve magából, ide-oda dobálva püfölni kezdi ezt a Ladislavot, akár egy transzparens rongybábut. Még a vére sós ízét is érezni vélem a számban.

Látom, ahogy Ladislav tökéletesen megfélemlítve odaoldalog Naómihez, aki egy vigyort erőltetve magára öleli, mondván, hogy most már tényleg haza akar menni. A költői énem közben józanabbá válik, mint egy absztinens éjjeliőr, akinek bár ingere támad szemrehányást tenni az ő Naómijének, inkább csak a költői kérdéseket ismételi magában, miközben a Mustang elhajt a csepeli éjszakában, hogy miért csattan el egyáltalán a pofon, hogy egyáltalán volt-e valami. Aztán belátva, hogy az égadta világon semmi se történt, belevizel az öreg és kiszáradt szökőkútba.