[Látó, 2005. december] 

Színét vesztette az ég és a föld,
lemosta róluk egy kaján ecset,
fakóra vált a friss tavaszi zöld,
sáros felhők lepnek rostás eget.

De volt valaha szép is a világ?
Hűsen hunyorgó csillagok alatt

szálltak szerelmes, szép melódiák?
Szépségből és örömből nem maradt,

csupán a sápadt emlék, semmi más,
és nem is volt talán soha igaz,
csak káprázat, hazugság, öncsalás,

a végső romlásban hamis vigasz –
mert roggyan a láb, és remeg a kéz,
s az agyban egyre gyűl, mind gyűl a mész.