Csődöröm voltál, kakasom, amikor a csűrben döngettük a hídlást,
Folyt le a lé, istállógőzt engedett szénán át a pókhálós nyílás,
Párás lett a disznók szeme az ólban, röfögtek széttúrva a trágyát,
Liba volt a bőr a tyúkok hátán, prüszkölt a ló, szuszogott az ágyás.

Holdfényben domborult a káposzta, kádban halkan mocorgott a kovász,
Ostora puhán a földre hullott, horkant s lovat alkudozt a lovász,
Polyva zizzent kasban sásan nyarat, padláson bőrzött puhabőr egér,
Szú percegett szúlányoknak neszet, fenyőnászra sóhajszagú levél.

Szénát forgatott a szürke villa, barna földbe túrt a pléhlábú ás,
Pittyegett parasztjérce a lécen, kakas nem volt, de kúrta ám más,
Setétbe fordult a pinceajtó, nevetgélt véresen a borjúbőr,
Folyt a tej, fejőst elönté a pír, horkolt lovak közt a komorbús őr.

Reggelre széna ragadt seggemre, bőrömre száradt kenyérszínű Nap,
Kissé barmos voltam mi tagadás, de bús lelkem a melledre hasadt,
Mint búza, műhely mélyén hűvösen, kiomlott, ó, bánatomban a mag,
És fű nőtt melledből, fáradt virág, arcomra tavaszos, hamvas damaszt.