[2022. március]

Kopott asztal,
a kövön szertefutó szürkült erezet,
ráncokat számolgatsz a mélyben,
mint régen, nagyanyánk
kisírt, napszéltől rojtos arcán –
ha elég bátrak lennénk, leltárt
készíthetnénk néhány érintésről,
testrészeinkben a kihajtott félelemről,
elhallgatott szavakról –
amikor felnyitjuk a mondatokat,
láthatóvá válik majd az igaz,
metszett inak között az eltakart szándék –
születésem előtt diótörő voltam, ezt tudod,
de én boncmesteri praxisokból tudom,
egy művészi módon ejtett metszésnek
teremtő ereje van –
dédapánk mindig festeni akart,
eltakarni a rétegeket, hajszolni a tökéletest,
szebbé színezni az őszülő napot –
ecsettel kezében aludt el végül, a padlón
aszalt virágok maradtak utána.