[Látó, 2009. június]

A TEMETŐEMBER

Danilónak egy kis sírhant nőtt ki a bal mellbimbója fölött.
Aprócska fejfával, friss koszorúkkal.
Igen, Danilónak titka volt.
– Ekcéma – mondta az egyik barátja.
– Egzéma – konstatálta a másik.
– Kiütés – diagnosztizálta az orvos. Majd halkan megkérdezte: nő van a dologban?
Daniló legszívesebben bólintott volna, de félt, hogy akkor megszűnik a titok, és elveszíti a pici sírhantot.
Hazudni sem mert, dicsekedni is szeretett volna, világgá kürtölni, és vallomást tenni – de mivel valamikor réges-rég elveszítette sokszorozódási képességét, hát újabb sírhantocskát növelt a másik mellé.
Aztán még egyet.
Majd egy újabbat.
Nemsokára különbnél különb sírhantok, kripták, márvány műemlékek, faragott kopjafák, giccses szobrok és gyalulatlan fakeresztek lepték el.
És Daniló megmenekült.
Mert többet soha senki nem érhette el.
Mert sohase lehetett tudni, kinek a hantja mellé telepedett le egy kis gyertyagyújtásra.

HASONLAT

Olyan ez, mint amikor a szemed láttára esik be a mellkas, sárgul el a test, s az izmokat már nem az álom nyújtja.
Úgy érzed, nem kizökkent az idő. Egyszerűen nincs.
Mégis sietve kell borotválni a csontra aszott arcot, még mielőtt egyetlen hideg, merev maszkká rögzül.
Reszket a kezed, mert nem feszül a bőr a penge ellen: akarat nélkül löttyen szerte, s ha belehasít a fém, nem vér buggyan ki a nyomán.
A világ immár csak benned folyik tovább.
Mosdatsz, öltöztetsz, rendezgeted a gyolcsot, felkötöd az állat, aprópénzre váltasz – mindegy, milyen címlet, csak kerüljön már végre kettő, egyforma, jó nehéz –, és egy pillanatra egy tüdőszakító hüppögésre beléd száll a válasz. De csak egy villanásra, mert a sóhajjal már ott is hagyott.
Szóval olyan ez.
– Végérvényes – mondtam.
Daniló mosolyogva ingatta fejét.
– Elkerülhetetlen – találgattam tovább.
Daniló megsimogatta fejem.
Még várt néhány szívdobbanásnyit, majd elment.
Azóta keresem.

IDŐ

– Nézd, mit hoztam! – mutatott Daniló egy hatalmas csokor orgonát.
– Fölöslegesen kidobott pénz – toltam le kedvesen, mert azért jólesett, hogy együtt vagyunk, és gondol rám.
– Pénz? Most szedtem! – mutatott körül Daniló.
Úristen! Szegénynek elment az esze!
Odakinn hatalmas havakat hordott a szél a karvastagságú jégcsapok között.
Nem telt el egy pillanat, és Daniló most tulipánokkal lepett meg.
– Hát nem csodálatosak?
Igen, mintha lett volna néhány ibolya a fakadó japánbirs alatt...
És akkor megláttam: szanaszét pitypang virágzott, hatalmas szirmokat hullajtott a cseresznye, mintha havazott volna!
– Istenem, valóban csodálatosak! – fakadt ki belőlem a sóhaj a rózsák, a klemátiszok, a gladióluszok sűrűjében. És olyan boldog voltam Danilóval! Alig bírtam elviselni ennyi reményt, úgyhogy a perzselő nap elől be akartam húzódni – épp csak egy röpke szünet erejéig – a diófa árnyékába. De, mintha az ég dobálta volna őket, súlyos robajjal hulltak alá a túlérett diók. A zöld burok pedig már a fagyos rögön koppant, a magasból ismét pilinkélt a hó...
– Mit csinálsz? – kapaszkodtam, mint egy rémült kolonc Danilóba.
Ő meg földöntúli boldogsággal mutatta az első, zsenge epreket.
– Tavasz van, csodálatos jövő!
És szívem zokogva esett térdre.
Éreztem, amint a bal pitvar nekicsapódik a bordakosárnak.
– Ó, jaj! – szakadt fel döbbent dobbantása. – Az idő nálam másként telik!
Kezem ráfagyott a kilincsre, de még láttam Danilót, amint vidáman szökell a harangvirágok és nárciszok mezején.
És elengedtem.
Mi mást tehettem volna?

JUTALOMKIRÁNDULÁS

Lennie kell valahol egy sebnek.
Másképp miként lehetséges Danilónak zavartalanul ennyit jönni-menni?
Megálltam a tükör előtt, szokásomtól eltérően tüzetesen megvizsgáltam magam.
Rusnya – állapítottam meg. Az egyszer-valaha-hejdemilyenvolt még nyomaiban sem sejlik fel.
És sebnek nyoma sincs.
Akkor mégis hol szökik meg Daniló? És hol száll vissza fészkére?
A szavaim, suttogtam rémülten. És máris éreztem, amint fedezékükben kisiklik Daniló. És füleim csengeni-bongani kezdtek: a hangok rejtekében máris viszszaröppent.
Többet soha nem szóltam.
És füleim sem hallottak semmit.
Mégis: Daniló vígan, mintha mi sem történt volna, jött-ment, randalírozott – én meg fogyni kezdtem, epedni.
Megvan! A szemeim!
És valóban: tetten értem Danilót, amint akkor is a retinámon lüktetett, amikor aludtam, ettem vagy csak úgy elvoltam, mint a befőtt.
Behunytam a szemem. Vakítani azért mégsem mertem magam. Nem akkora a bűn, hogy ilyesmire vetemednék – áltattam magam.
Fatálisan tévedtem.
Daniló korlátlan szabadsággal létezett tovább, mindig ott volt, ahol én, ahol a gondolataim, ahol a reményem – és akkor éreztem, amint agyonver a sorsszerűség: Úristen! Daniló én vagyok!
– Kései felismerés! – nevetett, és ismét kacéran faképnél hagyott.
– Lőjetek le! – üvöltöttem, nyüszítettem. – Végezzetek ki! Ha seb kell, akkor legyen ezer, ezeken keresztül távozzunk egyszer s mindenkorra!
És mint mindig, ez is megtörtént.
Ismét kegyetlenül összenyilaztak.
Nem először, és nem is utoljára.
Tudom, hiszen most már felismerem azt a régi érzést.
És azt is látom, amint Daniló begyógyítja külső-belső sérüléseim.
Megnyugvást ad. Enyhülést.
Megvigasztal.
Megsimogat. Megölel.
És magával ragad ismét az éterbe.

SZAPPANOPERA

– Jesszusom, én ártok neked! – kapott a fejéhez Daniló. – Te szenvedsz miattam!
Mi tagadás, jó néhány éjszakám lett oda.
– Ennek itt és most kell véget vetni – mondta határozottan, és összepakolta azt a néhány szót, amit csak mi jelentettünk egymásnak.
Amikor ismét találkoztunk, megdöbbentem:
– Úristen, hogy nézel ki? Ezt folytatni: bűn!
És attól fogva kikapcsoltam a telefont, elköltöztem, majd lecseréltem a zárat, és sötét szemüveget hordtam, keménykalapot és sálat.
Aztán ő sem bírta tovább, és kitépte magát belőlem:
– Bocsáss meg, de én most azonnal abbahagyom! Isten veled!
És minden alkalommal elbúcsúztunk még aznap hajnalig.
Ez egyszer: végérvényesen.
Megmásíthatatlanul.
– Utazz el! – mondtam neki. – Dániába. Vagy Finnországba.
– Vonulj kolostorba! – mondta nekem.
Aztán a tegnapi sorozatban egyetlen jól irányzott huszárvágással döntöttünk:
– Vége! Ennek végleg vége! Ágyő!
És mikor már könnyek se voltak, csak elfogadás, beletörődés, Daniló ment jobbra, én balra, konokul távolodva, mint akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a díszlet kerek.
Megkerülhetetlen.
Mindörökké.

VKO

(Mottó vagy Ajánlás avagy Tizenhármaskám)

Daniló azt hitte, hogy a szavakkal együtt a megkönnyebbülés jön. Hiszen ha kimondjuk, máris a miénk!
Szakállas filozófia – nevették ki tettei, görcsei, elkeseredett harca, hogy ne sírjon.
Daniló hátat fordított. Mert azt hitte, ezek a dolgok kívül vannak. Hogy láthatók, hallhatók, leolvashatók...
Ugyan! – fumigálta a tapasztalat. Majd, ha kialszik! Majd, ha beheged! Majd, ha megfullad!
Daniló már nem tudta, mivé legyen? Őszintén fohászkodott, minden erejét megfeszítve alávetette magát az elvonási tünetek buldózereinek, mígnem Daniló rájött, hogy ebben az életben csak ennyire futotta.
Ez még csak a kezdet.