Az alább következő kifejezések nyilvános használata nem ajánlott, sőt, veszélyes is lehet. A használat során esetleg bekövetkező enyhébb vagy súlyosabb egészség-károsodásért, ill. anyagi kárért semmiféle felelősséget nem vállalok (szerk. és ford.).

A bécsi aranyszív I.

A nagy bécsi aranyszívbe / szédületes örvény szív be!
Nem áll ellen, aki okos: / legyél velünk te is tokos!
(bécsi magyar iskolai versike a XX. sz. 70-es éveiből)

1. Tahók általában

Teschek ’hülye’ (vidéki): a nyilván sokszor elhangzott tessék? szóból származik, de magyar eredete mára elhomályosult.
Gscherter (Geschorener, megnyírt): ’birkanyíróollóval készült frizurájú’, ’kopasz jobbágy’
Waschl ’tuskó, furkó, bunkó’ (vidéki szerencsétlen)

2. Sültparasztok

Heanzn: ’burgenlandi’ (őrvidéki, őrségi): magyarul hienc (vö. Bedi Rezső: A soproni hienc-nyelvjárás hangtana, 1912)
Erdöpfeschädl (= Kartoffelkopf): ’krumplifejű’ (alsó-ausztriai)
Mostschädel ’must- ill. almaborfejű’ (felső-ausztriai)
Sterzwedel ’kásafejű’ (stájer)
Kärtner Lei-Lei ’kótyagos fejű’ (karintiai, a farsangtól)
Stierwoscher ’bikamosdató’ (salzburgi)
Sturschädl ’keményfejű, kockafejű’ (tiroli)
Gsiberger  (gsi = gewesen sein) ’faragatlan beszédű’ (vorarlbergi)
és a sültparasztok bosszúja:
Wiener Bazi ’felfuvalkodott hólyag’ ’hivalkodó, nagypofájú’ (bécsi)

3. Külföldiek

Paprika-Janschi, Speckmichl ’paprikás Jancsi, szalonnás Miska’ (magyar)
Piefke, Piefkineser, Marmeladinger ’birodalmi’ (német)
Tschusch ’idegen’ (orosz), ill. ’hallasz, értesz?’ (délszláv) – e két jelentés népetimológiai egymásba ékelődése
Saubüttelbehm, Ziegelbehm ’rohadt zsaru’ ill. ’téglagyári munkás’ (cseh)
Polack ’polyák’ (lengyel)
Zwiefökrowod (=Zwiebel-Kroate) ’hagymás’ (horvát)
Katzlmacher ’fakanál-vájó’ (olasz) – mivel az alapszó mára kihalt, a népetimológia ’macskazabáló olasz’-ként értelmezi
Karpathenschlurf ’kárpáti zsivány’ (szlovák, román, ukrán, bolgár)
Hendlfanger ’tyúktolvaj, csirkefogó’ (cigány)
Kimmltiak (=Kümmel-Türke) ’köménymagos’ (török)
Kamötreiber (=Kameltreiber) ’tevehajcsár’ (arab)
Schlitziger, Schlitzaug ’metszett, vágott szemű’ (ázsiai)
Japsl ’kicsi ferde szemű’ (japán)
Kanak ’sötét bőrű’ (de nem fekete)
Brikett ’bokszos’ vagy Murl ’mór’ vagy Bimbo ’feka’ (fekete)

(Források: Richard Weihs: Wiener Wut [Bécsi düh] Wien: Uhudla, 2000; Alfred Schierer – Thomas Zauner: Sprechen Sie Österreichisch? [Beszél Ön osztrákul?] Wien: Ueberreuter, 2002)

A bécsi aranyszív II.: www.fraubock.at

Ha az ember megnyitja ezt a honlapot, őszes hajú, nagyszájú, nem különösebben divatos frizurájú, mosolygó idős hölgy képe tűnik a szemébe: ő a Frau Bock. Neve bakkecskét jelent, ezért is mulatságos hangzású a Bakkecske Asszony, továbbá a baksör képzettársítását hívja elő, valamint összetételként azt, hogy az embernek kedve van valamihez (ich habe Bock auf ein Bier ’meginnék egy sört’). Bock asszonynak nem valószínű, hogy már mindig is kedve lett volna ahhoz, amit most csinál: ő az ország legtöbb menekültet (menedékjog-igénylőt) – főleg fekete-afrikaiakat és afgánokat – befogadó magánszemélye. Inkább úgy került bele a sodrásba, hogy nem bírta nézni, amint a belügyminiszter által az utcára szórt szerencsétlenek megfagynak vagy felfordulnak, és hazavitt néhányat. Persze, nagyon hamar kicsinek bizonyult a lakása, úgyhogy bérelt még egyet, és azt a lakást is telerakta menekülttel, majd támogatók után nézett, és amint új pénzt hajtott fel, azonnal új meg új lakást bérelt és bérel mind a mai napig. A hatóságok megpróbáltak kellemetlenkedni, perbe fogták, elítélték, nyakára küldték a végrehajtót, de becsukni már nem tudták és merték ezt a halk szavú, szelíd, ám kérlelhetetlen nőt, mert közben egyre többen érezték úgy, mintha az édesanyjukról lenne szó (köztük sok olyan is, aki egyébként nemigen törődik a sajátjával – mondjuk úgy: nem családcentrikus).

Ute Bock 1942-ben született Linzben. Érettségi után elhatározta, hogy szociális munkás lesz. 1969-ben kezdett el dolgozni a Bécs Város tulajdonában levő zohmanngassei legényotthonban, először alkalmazottként, majd 1976-ban kinevezik az otthon vezetőnőjévé. Hamarosan kiderült, hogy különös képessége van az ún. nehezen kezelhető fiatalok gondozására. Az Ausztriában élő problémás vendégmunkás-gyerekek nevelésében szerzett tapasztalatait – a városi önkormányzat megbízásából – a 90-es évek elejétől kezdte el alkalmazni olyan külföldi fiatalok integrálására, akik vagy a korábbi balkáni, iraki, afganisztáni, vagy a későbbi afrikai háborúkban, illetve a menekülés során vesztették el a szüleiket. Hosszú évekig Ute Bock és a Zohmanngasse volt az egész országban az utolsó cím, az utolsó menedék minden olyan fiatal számára, aki senkinek sem kellett. Ha ő nem tudott valakin segíteni, akkor senki. Érdeklődésének középpontjába a 90-es évek közepétől kerültek az Ausztriában különösen nehéz helyzetben lévő fekete fiatalok. 1999 szeptemberében 30 fiatal afrikait tartóztatott le a rendőrség a legényotthonban kábítószerrel való visszaélés és kereskedés vádjával. Ute Bockot is beperelték, és a városi tanács a per idejére felfüggesztette az állásából. A tárgyaláson egyetlen ellene emelt vádat sem lehetett bizonyítani, úgyhogy azzal a feltétellel visszahelyezték az állásába, hogy afrikaiakat nem fogadhat az otthonba többé. Már ekkor, még városi alkalmazottként hozzálátott olyan lakóközösségek szervezéséhez az afrikaiak számára, amelyeknek a költségeit ő állta. 2000 augusztusában ment nyugdíjba, és mára az általa alapított egyesület nagyjából ötven bécsi lakásban mintegy 180, az állami gondozásból kihullott menedékes számára (akik nem rendelkeznek munkavállalási engedéllyel) biztosít ingyen fedelet, élelmet, jogsegélyt, orvosi ellátást, nyelv- és számítógéptanfolyamokat és más életfontosságú szolgáltatást. Magától értetődő, hogy ezt az infrastruktúrát csak számtalan önkéntes segítője közreműködésével tudja fenntartani: kereskedők, ügyvédek, orvosok, tolmácsok, nyelvtanárok, sofőrök stb. segítségével.

Munkájáért számtalan díjjal tüntették ki: az UNHCR nagydíjával (2000), a Bruno Kreisky-díjjal az Emberi Jogok Védelméért (2002), a Karl Renner-díjjal (2003), és a Spin the Globe Award húszezer eurós fődíjával (2004 tavaszán). Ekkor már a bécsi aranyifjúságnak meg az idősebb Jóembereknek (Gutmenschen) is kezdett feltűnni az, hogy rendkívüli ember él és dolgozik a városban, és a közakarat elhatározta, hogy kitünteti. Ma már nem deríthető ki az ötletgazda személye, mert túl sokan vallják magukénak az Igyunk Ute Bockért-mozgalom kezdeményezői szerepét. Miután számtalan kocsmáros hozzájárulását sikerült megnyerni a nemes cél érdekében, most már csak szorgalmasan kell inni a söröket, minden megivott korsó árából tíz cent a nagyszerű asszony számlájára folyik. Abba is hagyom a gépelést, és indulok a sarki kocsmába adakozni. Egészségére, Frau Bock!