[2020. október]
De nekem nem kell a jóság…
„Azt hittem jó szóval gyengéd simítással/meg tudom váltani a világot” - írta Kassák Lajos, nagyjából akkoriban, amikor a Föld másik felén Gregory Corso, mintha csak párbeszédet folytattak volna, így süvöltött az Üvöltők nemzedékének tagjaként: De nekem nem kell a jóság.
Anyám, éppen azoknak az éveknek valamelyikében, egyik este, mielőtt elsétáltak volna az utcánk végén működő moziba apámmal, kezembe nyomta Móricz Légy jó mindhalálig című könyvét. (Nyilvánvalóan abban bizakodva, hogy nem ismétlődik meg az előző eset, amikor pizsamában, mezítláb elrohantam a moziba utánuk, és kihívattam őket a jegyszedővel.) A könyvből nem tanultam meg, hogyan legyek jó ember, de akár a címével le-szoktathatott volna a frissen elsajátított olvasásról. (Felnőttként még egyszer elolvastam, nem kedveltem meg, Nyilas Misit sem sikerült megszeretnem.)
Dehát kell-e nekem a jóság? Kell-e nekünk ma a jóság, amikor sötét jóslatokkal soroznak a közeljövőről társa-dalom- és jövőkutatók, többek közt a világszerte egyre sűrűsödően kiszámítható, és kiszámíthatatlan konfliktusok miatt? Kell-e, amikor naponként jönnek hírek régi és újonnan összeállt, türelmetlen profitéhségtől toporzékoló fegyverkezési társulásokról, hadifegyverekre fordított összegek nagyságáról, arról, hogy a közeljövőben a világűrben is valószínűsíthetőek háborúk? Kell-e a jóság, amikor kilépünk az utcára, és rögtön nekünk robbanhat bármilyen agresszió? Játszik-e szerepet a jelenlegi és jövőbeli konfliktusokban, az agresszió növekedésében a jóság esetleges hiánya? „A golyókat nem állítják meg a könnyek. A golyókat a golyók állítják meg, és néha a szavak.” – idézem egy ismeretlen, hirtelen idekeveredett, egyszerre optimista és pesszimista állítását.
Amosz Oz a Hogyan gyógyítsuk meg a fanatikust című könyvében kijelenti, hogy nem a háború a legnagyobb gonosz, hanem az agresszió.
Az agresszió intenzív jelenlétét követve az őskortól napjainkig, bólinthatunk-e arra az ókori filozófusi meg-állapításra, hogy minden ember jónak születik? /Fel-felbukkanó kételyeim egyikét ismételgetem, a harkály-kopácsolás monotonságával./
Anne Tyler egyik könyvének kórházban várakozó szereplője azt képzelte el, mit szólnának más bolygóbeliek, ha csupán egy kórház sürgősségi gyermek-osztályának segítőit, mentőseit, ápolóit, orvosait látnák munka közben a Földön, egyedüli történésként? Kialakulhatna-e más véleményük, mint az, hogy mennyire segítőkészek, jók a földi emberek?
Nem bukkantam rá a jóság pontos definíciójára sehol. A meghatározások között olyanok szerepelnek, hogy a jóság nem bánt senkit, a jóság ad, a jóság nem vesz el, a jóság nem veszekszik senkivel, a jóság beleugrik az áradó folyóba, fuldoklót megmenteni, a jóság önfeláldozó, a jóság úgy lépked az emberek között, hogy a szembejövőkben nővéreit és bátyjait látja. Saint-Exupéry fiatal pilótaként lezuhant a sivatagban, és már szinte a halál küszöbén megmentették. Így ír erről: „Te pedig, aki megmentettél, líbiai beduin, te mindörökre elhomályosulsz az emlékezetemben. Soha nem fogok pontosan visszaemlékezni az arcodra. Te vagy az Ember, s arcod minden ember arca. Soha nem láttál még, és mégis fölismertél. Te vagy a szeretett testvér. És ha arra kerülne a sor: fölismerlek az emberek között. Minden barátom, minden ellenségem felém jön benned, - és már egyetlen ellenségem sincs a világon.”
Affinity Konar főhősnője, egy tizenhárom éves kislány, a koncentrációs táborban egy hullahegy mellett elhaladva lát egy abból könyörgően kinyújtott, merev kezet, és megáll, hogy elénekelje neki egyik kedvenc dalát. „Szánalmas próbálkozás volt, de mindig hittem benne, hogy a világ pusztán egy kedves gesztus által megjavul.”
A jóságról, mint tehetetlen, magát megvédeni képtelen, kizsákmányolható szelídségről is beszélnek/ha beszélnek még jóságról bárhol, bárkik, folytatnám, ha nem éppen most hallottam volna, hogy a nepáli iskolákban tan-tárgyként tanítják, hogyan váljanak jó emberekké a gyerekek. Most gyötörhet a kíváncsiság, hogyan tanítanak jó embernek lenni/.
A jóság kétféle megközelítéséről /egyik régi dilemmámról/ folytat James Joyce Ifjúkori önarcképében két öreg barát beszélgetést. Egyikük azt mondja: „Adassék hála Istennek, Johnny, hogy ilyen soká éltünk, és olyan kevés rosszat cselekedtünk. - Sőt, hogy ilyen sok jót, Simon, - mondta a kis öregember méltósággal. – Adassék hála Istennek, hogy ilyen soká éltünk, és ilyen sok jót cselekedtünk.”
Bálint György, aki a róla szóló visszaemlékezések szerint a jó emberek közé tartozott, a következőket írta mégis:”Csak egy bizonyos: támadásból és védekezésből áll az élet, akár tetszik, akár nem. És aki nem akar sem támadni, sem védekezni, az jár a legrosszabbul. Talán helyes ez így, senki se próbálja kivonni magát az életből.”
Pedagógusok, olvasáskutatók, szülők állapítják meg már minden csodálkozás nélkül, hogy a mai kor gyermekei unalmasnak találják az irodalom pozitív alakjait, a negatív alakokat tartják érdekesnek. /A mítoszok, nép-mesék próbákat kiálló, küzdelmes kalandokban részt vevő pozitív alakjai ugyan nem érdektelenek, nem unalmasak, de mintha kevesen figyeltek volna fel erre, ahogyan a katarzis fokozódó mellőzöttsége is észrevétlen marad./ Színészek vallanak egyre-másra arról, miért érdekesebb gonoszokat játszani, mint jókat. Filmek, könyvek, színdarabok mutatnak fel negatív alakokat sorra, vetélkedőkbe iktatnak be rendezők aljas kis húzásokat, amelyekkel hátráltathatják egymást a versenyzők, játékok készülnek a rombolás, az öldöklés szerfelett érdekes tevékenységeinek gyakorlására. /Jó vagy? Na, és? Unlak./
Akadnak, akiket viszont alkalmi vagy állandósult bűntudat gyötör amiatt, mert nem elég jók. Pár hete hallottam a rádióból valakit arról keseregni, hogy egy tüdőbeteg, ápolatlan hajléktalantól, aki hálából valami adományért meg akarta ölelni, visszahőkölt, és emiatt nem érzi magát jónak. Dosztojevszkij félkegyelműnek titulált Miskin hercege, vagy Aljosa Karamazov jók voltak-e? Móra Ferenc valóságos „csaló” Péterében, aki a kishúgával itatta meg naponta az iskolában neki juttatott tejet, mekkora volt a jóság? Mekkora Steinbeck Érik a gyümölcs című regényének fiatal nő alakjában, amikor az éhségtől elgyengült férfit a saját anyatejével menti meg? Abban az erdélyi parasztfiúban mekkora, akinek a történetét Esterházy Péter hallotta és írta le, és akinek az volt a dolga a háború egyik büntetőtáborában, hogy halottakat szedjen össze, és talicskával szállítsa őket el. Csak az volt a dolga, mégis, ha elkeveredett, vagy leesett valakinek a karja vagy a lába, visszament érte, meg-kereste, hogy együtt legyen, ami egy emberhez tartozik.
„…milyen jó volna, - vágyakozik Tamási Áron Ábele, - ha az ember legalább két személyből állana. Mert akkor az egyik mindig csinálhatná a jót, a másik pedig tehetne egyebet.” Lengyel József így morfondírozik naplójában: „Jóra törekszik-e a jóra törekvő? Igen. A jóra törekvésből sok minden fakadhat, jó is, rossz is. A rosszra törekvésből csak rossz.”
Anna Funder mondata talán az egyik legpontosabb megfogalmazás a jó emberekről: ”Vannak emberek, akikre elég rágondolni, és máris jobban viselkedünk.” Török Sándor az Egy kis kertet szerettem volna című könyvében, Gheorghe Fenesről ír így, akivel felejthetetlenül találkozott, kamaszkorában, az erdélyi havasokban.
Páratlan szerencse, ha sorsfordító emberekkel találkozhatunk, vagy olyanokkal, akik, ha kilenc rétegből állnak, abból nyolc színtiszta jóság. Nem adatik meg mindannyiunknak.
Ámosz Oz jóról és rosszról írta: „Olykor talán nehéz definiálni a Jót, de a Rossznak félreismerhetetlen a bűze: minden gyerek tudja, mi a fájdalom. Ezért akárhányszor fájdalmat okozunk valakinek, tudjuk, mit cselekszünk. Rosszat cselekszünk.”
A huszonegyedik század első negyedének vége felé, naponta tízezer ember hal meg amiatt, mert nem jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz, közel egymilliárd a száma azoknak, az ENSZ jelentése szerint, akik két dollárnál kevesebből élnek, miközben ekkora vagyonnal még nem rendelkeztek a leggazdagabbak soha, mint napjainkban. Mit kezdenek az emberek az életükkel, az energiájukkal, a pénzükkel? A jóságukkal? „Miért nincsenek többen, akik csakazért is jók?” – kérdezi Elias Canetti.
Miféle sorsparancsok kellenének ahhoz, hogy valaki az emberiség részének érezze magát, egynek a sok közül, ne különbnek a tömeg felett, aki vitathatatlanul megérdemli mindazon javakat, amelyek felemelik, kiemelik?
Mi szükséges ahhoz, hogy egy segítségre szorulóra felfigyeljen másvalaki, akinek módjában áll segíteni, mint a tizenéves, utcai lámpa fénye alatt tanuló perui kisfiú fotójára bukkanó, magát támogatásra rászánó milliomos esetében? Mi vesz rá egy minimálbérből élő, több gyerekes családapát, hogy egy nála is szegényebben rögtön segítsen? Különböző jótékonysági célokra emberek ezrei mozdulnak rögtön, még ha sokan attól a vágytól vezérelve is, hogy egy csoda részeseivé válhassanak, és (lassan-lassan) sokasodik azoknak a száma, akik a náluk el-esettebbek segítését egyik életfeladatuknak tekintik.
Mi változtatja át a nehéz körülmények közül felemelkedőket, hogy jobb sorba kerülve elfeledkezzenek egykori sorstársaikról, egykori eszméikről? Aung Szan Szu Kji, mianmari elnök, aki 1991-ben Nobel-Békedíjat kapott az emberi jogokért folytatott munkásságáért, hosszú évek múlva eltűri, hogy országában gyilkos hadjáratot folytassanak az egyik nemzetiség ellen.
A Nobel Béke-díjasok 1901-ben kezdődő névsorából vajon kiket ismernek, hányra emlékeznek közülük a maiak? Tudják-e, hogy Knut Hamsun író, akit a szegények és elesettek iránti együttérzés avatott nagy íróvá, hogyan vált náci szimpatizánssá, és Carl von Ossietzkyt, a Nobel-bizottság díjra javasolt jelöltjét, akit éppen náci koncentrációs táborban tartottak fogva, hatásvadászattal vádolta, és ellenezte a jelölését?
Cormac McCarthy könyvében az apjától kérdezi, menekülés közben, az aggódó kisfiú, hogy még mindig ők-e a jók, és hogy ez mindig így marad-e? Az apja meg-nyugtatja, hogy mindig jók maradnak. Ilyen egyszerű ez? Jók vagyunk-e, ha jónak érezzük magunkat, és garantálhatja-e bármi, bárki, hogy megmaradunk jónak? Daniel Pennac írja:”De jó lenne a Nagy Össznépi Lélekhez tartozni, amelyik kőkeményen hisz a példastatuálás erejében, amelyik tudja; hol állnak a jók és hol a rosszak, de jó lenne egy mélységes meggyőződés boldog tulajdonosának lenni, a rohadt életbe!”
Én kimondottan tartok attól, hogy valahai jó emberekkel ismét találkozzam. Kerülöm a visszatérést hozzájuk, mert önző okokból nem szeretném, ha a véleményem esetleg módosulna róluk. Ha kiderülne, hogy nem is voltak olyan jó emberek, vagy mostanra már nem azok. Sajnálnám, ha nem állíthatnám azt többé, hogy milyen sok jó emberrel találkoztam.
Régebbi szépségkirálynő választások bugyuta faggatózásaiból hátra maradt kérdés lehetne, hogy mit kívánhat bárki a világnak? Békét? Jóságot? Szeretetet? Mit kezd-hetünk az ezekre irányuló, emberfeletti vágyainkkal, vívódó önmagunkkal, a kerge világgal? Mahatma Gandhi azt javasolta: „Légy magad a változás, amit a világban látni akarsz.” Tanácsolj ennél nehezebbet.
Összefügg-e a jóság, a békére törekvés, és az a fajta szeretet, amely nem egy-két emberre, hanem általában a világra irányul, vagy mesterkélt csinálmány a kapcsolat ezek között a fogalmak között? Komolyan minden-hatóságukban talán a hippimozgalmak résztvevői hittek utoljára, akik ma is meghatónak tűnő, naiv igyekezettel tűztek puskacsövekbe virágokat, miközben azt skandálták: Szeretkezz, ne háborúzz!
Albert Schweitzer szerint a világbéke akkor valósul meg, ha mindenki létrehozza a saját békéjét. Aki csak próbát tett ezzel bármikor, megtapasztalhatta a saját béke létrehozásának felmérhetetlen nehézségeit, a belsejében zajló, meg nem szűnő harcok csillapíthatatlanságának erejét. Erich Maria Remarque főhőse, a Szerelem és halál órája című könyvéből: „…hirtelen ráérzett arra a reménytelenségre, melyre az igazság és a részvét mind-örökre ítéltetett: hiszen mindig hajótörést szenved az önzésen, a közönyön és a félelmen.”
Évszázadok óta folynak viták arról, nevén kell-e nevezni, meg kell-e nevezni a gonoszt? Viták folynak arról is, hogyha gonoszról beszélünk, valami körülöttünk ólálkodó, miazmás rossz szellemet képzeljünk-e el, vagy kifejezetten talpuk közepétől fejük búbjáig gonosz embereket, esetleg a jóságra törekvéssel folyamatosan viaskodó, sötét oldalunkat önmagunkban?
Kurt Vonnegut egyik írásának szereplője így vélekedik erről:„A világban egyetlenegy olyan dolog van, oszt nincs is több, amitől az emberek rosszak. Az, hogy né-melyikükbe az ördög belebújik, utána meg nem akar kigyünni onnét.”
A huszadik század második felében számos pszichológiai kísérlet zajlott, azt kiderítendő, átlagos emberek mesterséges szituációkban hogyan viselkednek alárendelt szerepekben, illetve hatalomhoz jutva. Kísérleti alanyok hasonlottak meg önmagukkal, kísérletvezetők és a kísérletek eredményeinek olvasói, hallgatói, nézői sokkolódtak, emberek átváltozásait tapasztalva. Mark Twain gondolata tolakodik ide: A legrosszabb tanács, amit bár-kinek adhatunk az, hogy légy önmagad!
Richard Flanagan hadifogoly főhőse gondolkodik a következőképpen, a Keskeny az út északra című könyvből, miután szemtanúja volt egy gyilkosságnak: „Egy pillanatig úgy rémlett, megértette egy rémisztő világ igazságtalanságát, amelyben nincs menekvés a borzalom elől, amelyben az erőszak örök, a nagy és egyetlen bizonyosság, nagyobb a civilizációknál, amelyeket létrehozott, nagyobb bármely istennél, amelyet ember imád, mert ez maga az egyetlen igaz isten. Mintha az ember csak azért létezne, hogy továbbadja az erőszakot, s így biztosítsa annak örök hatalmát. Mert a világ nem változik, ez az erőszak mindig létezett, sohasem fog kitörlődni, emberek fognak meghalni más emberek csizmája, ökle, borzalma alatt az idők végezetéig, és a teljes emberi történelem az erőszak története.” Ezután a részlet után tényleg időszerű, hogy lehunyt szemmel többször eldúdoljuk az Over the Rainbow egyik részletét /még ha elítélhetően szentimentális kifejezést ölt is fel az arcunk/: A gonosz, mint a hópehely, olyan gyorsan olvad el, a fényben.
Fredrik Backman egyik könyvalakjának véleménye szerint, nem mindegy, valaki azért gonosz-e, mert muszáj gonosznak lennie, vagy azért, mert megteheti. Indokolható felmentése-e ez a muszájból gonosznak? A gonoszságot elszenvedő világnak fontos-e az ok, elfogad-e mentségeket?
Mielőtt vagy mialatt a gonoszságot szapuljuk, azért idézzük fel Brechtet, aki úgy vélte: „Az aljasságra vicsorgó gyűlölet/is eltorzítja az arcvonásokat.” Ödön von Horváth Istentelen ifjúság című könyvének főhőse viszont csodálatosan könnyűnek érzi magát, amikor egy gonosz ember nincs többé:
„Eggyel kevesebb!/ Vajon örülök neki?/Igen!/Igen, örülök! Mert bármennyire vétkes vagyok magam is, hiszen segítettem a gonosznak, mégis pompás és csodaszép, ha egy gonosz elpusztul.”
Mentségeket, felmentést keresőket, de elutasítókat sem hagyhatunk további muníció nélkül:„Nem tudni, mi a jó, mi a rossz, nagyobb gyarlóság, mintha valaki nem tudná a fehéret a feketétől megkülönböztetni”, - írta Marcus Aurelius. Popper Péter, pszichoanalitikusi, pszichoterápiás munkája közben azt tapasztalta, hogy „a bűnnek a lényege soha nem a cselekedet, amit az ember elkövet, hanem a választás, ami megelőzi a cselekvést, és amelynek következményeként rosszat, gonoszat tesz az ember.”
Megkönnyebbülés vagy elszörnyedés a reakciónk arra, hogy választhatunk, muszáj választanunk, és választunk is /kutatók szerint átlagosan napi ötszáz döntést hozunk meg, anélkül, hogy tudatában lennénk/ bárhogyan, akár mint Brecht tisztességtudó utcalánya:
Régi parancsotok/Hogy jó legyek és mégis éljek,/Kettőbe hasított, mint a villám! /Nem tudom/Mi történt: hogy jó legyek/Másokhoz és magamhoz is, együtt nem sikerült.
A tisztességtudó kifejezésen megakadok kicsit, és Popper Péter szövegében is sajnálatosan elavultnak tűnhet a morális szempontból kifejezés. Kit dicsérnek ma úgy, hogy tisztességes, tisztességtudó? Ki beszél ma morálról, ki töpreng ma azon, hogy morálisan helyesen vagy helytelenül választ? /Tisztesség? Morál? Mi az? Unalmas! Kinek kell?/
„Erkölcsösek akartok lenni, tudom. Aki moralizál, nagyot akar és közben kényelmet. De senki nem olyan nagy, ahogy moralizál, és az erkölcs nem kényelmes.” – olvassa a többiek fejére Bernhard Schlink egyik szere-lője.
Jónak lenni nem könnyű /Lautréamont Maldoror énekeiből úszik ide a mondat: Mutassatok egy embert, aki jó!/, akadnak helyzetek bőven, amikor hosszabb idő szükségeltetne a döntéshez, de gyakran másodpercek alatt kell dönteni. Fuldoklót látva akár, égő házban rekedtet, mások által bántalmazottakat. A döntés motivációja ilyenkor többnyire az ösztönösség, az alapja egyfajta erkölcsi hozzáállás a világhoz, következménye esetleg önmagunk feláldozása, az adódó kérdésre pedig, hogy ki ítéli meg, én vagyok-e értékesebb vagy az, akit megmenteni szeretnék, nincs idő mindig megvárni a választ.
Mítoszokból, legendákból, valóságos történésekből /különösen az utóbbiakból/ számtalan esetben nem azt a következtetést szűrhetjük-e le, hogy a tisztességre, a jóságra ráfizetünk? Jónak lenni nem mindig jó, vagy túlságosan jónak lenni nem az? Lehet-e túlzásba vinni a jóságot? Nick Hornby Hogyan legyünk jók? - című könyvében egy cinikus, világgal ellenséges férfi, férj, családapa változik át „szélsőségesen” jóvá, ezzel elérve családtagjainál, hogy visszasírják régi énjét. A könyv címével feltett kérdésre a válasz nem születhet meg könnyen.
Akiben jó és rossz iszapbirkózik néha, máskor ökölre megy, azzal baj talán nem lehet. A baj valószínűleg inkább azokkal van, akik eltökélték magukat valamelyik mellett e kettő közül, úgy, hogy annak megváltoztat-hatatlanságába kételyek nélkül hisznek. A gyerekek és felnőttek talán akkor unják a jó figurákat, a pozitív főhősöket a történetekben, ha nem szembesülnek a küzdelmeikkel, amíg eljutnak odáig, hogy jók legyenek, és jók is maradjanak. /„Apa, mindig mi maradunk a jók?”/
G. K. Chesterton mesékről, gyerekekről írta: „A mesékből a gyerekek nem azt tanulják meg, hogy vannak sárkányok, hiszen azt tudják.
A mesékből azt tanulják meg, hogy a sárkányokat le lehet győzni.”
