Tizenkettedik szín

Madách, Saint-Exupéry és Pilinszky nyomán

Egyre többen lépnek át a túlsó sávba, és nem néznek vissza ránk,

nem tudhatjuk, arcukon mosoly, vagy szemükben kétségbeesés.

Nem tudhatjuk meg soha. Csak azt láthatjuk, hogy itt, itt

egyre kevesebb az ember, és egyre hangosabban üvölt a kutyaólak

csöndje. És sejtjük – mert bármiféle biztos tudásról szó sem lehet –,

hogy az Órás nem hiányzik, csak alszik. Vagy tán egy sarokban sunyít,

lehet, amnéziás, ami persze kellemetlen, a nagyobb baj azonban az,

hogy örökkévaló. És így örökkévaló az alkatrészek össze nem illése,

esztelen zakatolása, ahogy a gépezet ide-oda és egymásnak lökdös,

gyomorszájon vág, kezünket, lábunkat törjük, fejünket beverjük.

És nem lehet érvelni, nem várható senkitől magyarázat, vigasz,

csak hallgatni lehet, eltűrni kell, tehetetlenül nézni, ahogy közeledik,

ahogy megtörténik velünk, hogy aztán tovább történjék nélkülünk,

ahogy távolodunk, száműzetve magunkból egy sáv felé, hol egyre többen.