(regényrészlet)

A nyár derekán, amikor még tűrhető volt a meleg, de már készült a hőség, hogy minden mérgét kiokádja, s azzal az őszbe ájuljon, Démenotar az apja kíséretében utazott a Mezőségre, aki alighogy letette a gyermeket, és szaladta körbe a testvéreket, az apját, vonatozott is haza. Ötven lejt nyomott a fia kezébe, s hagyta legkisebb testvérénél, aki alig palástolta a kellemetlen érzéseket, amit az őrzői szerep keltett benne. Démenotar szeme felcsillant az üveges verandás ház láttán. „Itt akarok aludni”, mondta, mert olvasmányai erős párlatai dolgoztak benne, „itt akarok aludni a verandán, egy tábori ágy biztosan akad a házban”, és nagybátyja nem hitt a fülének, bolond ez a gyermek, de ha akarja… és megkérdezte, „biztos vagy benne, fiacskám?”, és a gyermek boldogan intette, hogy igen, és Verne, J. F. Cooper, Karl May egyszerre ujjongott benne, milyen olcsón megúszta, anyja otthon egyszer hagyta, hogy a teraszon aludjon, megették a szúnyogok, ezért csak forgolódni tudott, fülgyulladást is összeszedett, hogy néhány nap múlva már ordított a fájdalomtól, és amikor orvoshoz vitték, csorgott a genny a füléből, hallását alig tudták megmenteni, de lám, milyen olcsón megúszta, nagybátyja hozott egy tábori ágyat, és vigyorgott, és Démenotar nem értette, miért vigyorog; vigyorgott, mert tudta, napközben az üvegezett veranda hőmérséklete elviselhetetlen, éjszakára pedig alaposan lehűl, de legalább a gyermek nem lesz láb alatt, de amit nem tudott a nagybácsi, hogy a gyermek ott legbelül érezte ezt, nemcsak olvasmányai hatására kérte a tábori ágyat, hanem a távolság tartására is, így nincs bent a házban, nem adósodik el; legszívesebben egy pohár vizet sem fogadott volna el, hiszen Monte-Cristo grófja is pontosan így cselekedett, ellenségei házában nem evett, nem ivott, keleti szokás, mondta, és amikor kivégezte első ellenségét, titokzatosan azt mondta, hogy egy, de kettőt, hármat már nem mondott, úgy tűnik, egy bosszú van, s annak tárgyai már lényegtelenek, egynek számítanak, akárhány darabból is tevődnek össze. Persze nem volt ez tudatos, mindössze érzékeny antennái jeleztek valami zavart, ezért öntudatlanul úgy döntött: nem lesz láb alatt. 

És nem volt láb alatt: a néhány ezres lakosú városka minden utcáját bejárta, főként a vasúti sínek mellett tartózkodott, ahol egyszer aztán kis kavicsot helyezett a sínre, ami a vonat rázkódásától egyszerűen leesett, hát nagyobb kavicsot tett, amit a vonat valósággal felrobbantott; jó órát is várnia kellett a következő szerelvényig, de megérte, mert ekkor már nagy kődarabot emelt a sínre, és amikor jött a vonat, a mozdonyvezető észrevette a követ, és Démenotar látta a szemében a rémületet, ahogy előrehajolt az ablakhoz, úgy nézte az akadályt, majd a fék után kapott, lassított a szerelvény, és sípolt, kétségbeesetten sípolt, fájó hangon szisszentek a kerekek, és belerohant a szerelvény az akadályba, és porrá zúzta, és nem történt semmi, és tovább ment a vonat, de – miként azt este a vasútnál dolgozó nagybátyjától megtudta – az állomáson tüstént megállt, gondosan végigkopogtatták minden kerekét, szerencsére nem történt semmi baj, „nem tudom, ki lehet ennyire hülye”, mondta a nagybácsi, s hogy a gyermek túl hamar kapta el tekintetét, és nézett a földre, elsápadt. „Te voltál? Az istenedet, ne is tagadd!” De a gyermek tagadott, bizonygatott, nem is volt ott, lám, sorsjegyet talált a piac mellett, hatlejes értékben, valaki eldobhatta, holnap beváltja, és nagybátyja hallgatott, nem mondta, hogy a sínpár a baromfipiac mellett vezet el, meg egyébként is minden mozdulatán látszik minden, és arra gondolt, felhívja az apját, vigye innen, de aztán nyelt egyet, sógornője vásznaira gondolt, a lisztre, olajra, amit ajándékba kapott a gyermek mellé, ezért hallgatott, bement a házba a feleségéhez, lányához, és megesküdött, több gyermeket nem csinál, s ha csinál is, hát ne legyen fiú, és Démenotar felfeküdt a tábori ágyra, és egy sárga könyvre gondolt, amit egy papírkereskedés kirakatában látott, és csak annyit tudott kisilabizálni, hogy Hauff legszebb meséi, alul nagy betűkkel Kriterion, mi lehet az a Kriterion, biztosan valami összevont könyv lehet, mesék és egy Kriterion című kisregény, akkoriban gyakori volt ez a megoldás, bosszantó is olykor, mert nem mindig jók azok a kisregények, és így apránként megnyugodott, és haza kívánkozott, bűntudata volt, hogy majdnem kisiklatta a szerelvényt, ha ugyan, de legfőképpen az anyja hiányzott, aki bár szigorú szavak kíséretében, de megbocsát, anyja, aki amikor belépett a házba, és el akarta titkolni rossz jegyét, csak ránézett, és azt mondta: „ne hazudj!”, és ő elvörösödött, és mondta, ismét négyest kapott románból, elégtelent, és ez majdnem megbocsáthatatlan, ki kap ötödikben négyest, csak Lázár, akinek szülei falun laknak, és Lázárral valami baj lehet, ezért Lázár ingázik, nem engedik a városban lakni, és amikor ő is felelt románból, Ion Creangă Gyermekkorom emlékei művéből, azt mondta, „Nicu face pu-pu-pu”, és ennyit bírt kinyögni, a pupăză, vagyis a búbos banka történetéből, és az egész osztály röhögött, estek ki a padból a gyerekek, még Istvána tanárnő is elmosolyodott, és leültette Lázárt, mert Lázár nem tudott románul, úgyis átengedték, a kommunizmusban tilos volt buktatni, és Démenotar következett, és hiába tanulta meg a leckét, valami erős izgalom megakadályozta, hogy feleljen, csak makogott, vörösödött, és Istvána tanárnő elkomorodott, „tőled többet várok el, fiam”, mondta, „addig nincs Tarzan-könyv, amíg ki nem javítod a jegyeidet”, és beírta a négyest, és a gyermek szíve dübörgött, majd nagyokat ugrált, ki-ki hagyott, de a könnyeit sikerült visszafojtania, aztán leült, babrált a töltőtollával, pandafejet formázott a kupakja, soha nem kedvelte, kicsi volt a kezének, de nehéz volt töltőtollat kapni, a golyóstollat pedig tiltották a tanárok, s azokkal is baj volt, állandóan beszáradtak, kis pacákat ejtettek, melyektől összeragadtak a lapok, nincs Tarzan-könyv, visszhangzott benne, Edgar Rice Burroughs teremtménye, ha nem is különösebben, de elvarázsolta, miként az a kitüntetés is, hogy beléphet Istvána tanárnő házába, nagy magánház volt, hűvös, díszes falakkal, tornáccal, sok-sok virággal, falakat beborító könyvtárral, kész csoda, hogy el nem kobozta a rendszer, küldte a tanárnőt, férjét, gyermekeit a Duna-deltába, hogy évekkel később megnyomorodva halássza elő onnan, küldje haza a rendszernek kellőképpen megtörve. Holnap megveszem azt a könyvet, gondolta Démenotar, amikor magához tért a kalandozó gondolatok özönéből, felfeküdt a tábori ágyra, és próbálta legyőzni egyre erősödő honvágyát, végül a kiállt izgalmak erős fáradtsággal lepték meg, s a késő délutáni melegben elaludt. Nagybátyja felesége ébresztette, a vidéken jellegzetesen édes ízű kenyerét és egy nagy pohár aludttejet tett eléje, „vacsorázz, te gyermek”, mondta, „egyél, és ne csinálj bolondot belőlünk, mi lesz, ha kisiklik a vonat, láttam a szemeden, a szemed mindent elárult, na ne félj, nem mondok semmit nagybátyádnak, de jegyezd meg, a nők sokkal finomabban reagálnak a hazugságra, hát ne hazudj, fiacskám, nekünk ne, soha”, és otthagyta Démenotart, aki alig bírta megenni a különös ízű kenyeret, melyet heti egyszer sütöttek a szomszédban, majd az udvarra ment, felmászott a fészer kis padlására, melyben felállni sem lehetett, és lapos elemről működő fényt kapcsolt, kis lámpa, melyet ő eszkábált össze, valamicskét értett a villamossághoz, gyakran elmosolyodott, hogy őt már hároméves korában megrázta a villany, nem emlékezett, de édesanyja sokszor mesélte, apja barátjának garzonjában jártak, melyet éppen alaposan átjavítottak, s mire a férfiak észrevették volna, szöget, csavarhúzót dugott a konnektorba, talán ott is hal meg, ha Sándor, apja barátja le nem rúgja kezét az érintkezőkről, mert ő már elvenni nem tudta a heves áramcsapás miatt. Feküdt a kis lámpa fényében, hányingert érzett a legyűrt kenyér, aludttej miatt, talán a közelben lévő disznó mellé kellene okádnia, gondolta, s mosolygott, és ismét elővette a honvágy, hát próbált a Hauff-könyvre gondolni, mikor nagybátyja kiáltásait meghallotta az udvarról, de nem ment le, nem akarta felfedni búvóhelye hollétét, megvárta, amíg nagybátyja finoman káromkodott, majd bement a házba, csak ekkor mászott le. „Holnap mégy dohányt szedni”, mondta a férfi, aki az üvegezett verandán idegesen cigarettázott. Démenotar meghökkent, még soha senki nem mondta, hogy megy dolgozni, ha tetszik neki, ha nem. „Csak szandálod van?”, kérdezte nagybátyja, s úgy beleszívott cigarettájába, hogy kétoldalt behorpadt az arca. A gyermek bólintott, mire a férfi elgondolkodott. „Majd húzz jó vastag zoknit. Jó éjszakát!”

És pirkadatkor felverték, és hideg puliszkát s aludttejet reggelizett, és egy csoporttal kigyalogolt a több kilométerre lévő mezőre, mire megérkezett, alaposan megszomjazott, a Nap is felkelt, meleg volt, verejték, por, a dohánymező mellett néhány percig megpihentek, és egy öregasszony megmutatta, milyen leveleket törjön, és hogyan, nagyok voltak a levelek, ragacsosak, szúrósak, szagosak, és tépte a leveleket, és rakta kupacokba, és amikor nem bírta tovább a karja, odament a csoportvezetőhöz, akire a nagybátyja bízta, és csöndesen azt mondta, ő most hazamegy, vakációzni jött, nem kényszermunkára. A csoportvezető megvakarta a fejét, legszívesebben pofon csapta volna a neveletlen, elkényeztetett kölyköt, lám, a többiek szó nélkül dolgoznak, nem tápos városiak, akik beszarnak a házba, de nem szólt semmit, úgyis mindjárt itt a déli pihenő ideje, akkor hazaküldi valakivel, egy vénemberrel, hogy aztán ebben a melegben hőgutát kapjon, de van elég kenyérpusztító, nem kár értük, „majd mindjárt pihenő, akkor hazamégy, addig is szedd le ezt a sort”, szólt, de Démenotar megrázta a fejét, hogy ő a kisujját sem mozdítja, egész testét beborítja az a ragacsos szar, és a csoportvezető keze már emelkedett volna, de eszébe jutott a gyermek apjának természete, ereje, mert elment innen ugyan, de a híre itthon maradt, hát csak annyit mondott, „akkor majd délben hazakísér az öreg Pali, az úgysem bírja már a munkát, de látod, itt van, nem lopja a napot, mint te”, ám a gyermek megvonta a vállát, hazatalál ő magától is, csak egy pohár vizet kér, a többi nem számít. 

És elindult. Néhány tagja a csoportnak bámulva nézett utána, amíg a csoportvezető rájuk nem förmedt, hogy ebédig még van húsz perc, ne lopják a napot. Kavicsokat rugdosott, nézte, ahogy kilövell a por a lábbelijéből, egy kődarab felsértette a lábát, sziszegve kapott oda. Az ültetvényen a dohány árnyékában nem érezte annyira a Nap erejét, amely most telibe kapta, hamarosan felforrósodott a feje, viszonylag fehér bőre égett, szája hamar kiszáradt. Ahogy a Cooper, May könyveiben olvasta, próbált a kisvárosra koncentrálni, nem gondolni a fájdalomra, a szomjúságra, a kerék- és állatnyomokat nézte a poros úton. Kezét a feje tetejére tette, érezte, tűzforró a haja. Tovább haladt, és lassan megszűnt időérzékelése, erős szomjúságot érzett, szíve egyre hevesebben vert, szédült, hányingere volt, le kell ülnie. Árnyék – sehol. 

„No, gyorsabban, gyermek”, tűnt fel mellette Bolond Rudi. „Ha már meglógtál a munka elől, legalább hazáig bírd ki”, folytatta a bolond, s megfogta Démenotar kezét. „Adj innom valamit”, hebegte a gyermek. „Vizet itt nem találsz, be kell érned a városba”, mondta Rudi, és rágyújtott. „Mit keresel te itt?”, kérdezte a gyermek, s maga is csodálkozott, hogy ki bírta mondani a kérdést. „Mit, hát mit, hát mit keressek, hát itt a legjobb a szivar, mindjárt az ültetvény mellett, töröd a szárított dohányt, sodrod a cigarettát, tömöd a pipát, pöfékelsz, mint a török basa, hát hogyne jönnék ide, te gyermek, de szedd a lábad, mert összeéget a Nap”, dobta el a csikket Rudi, és kapta el a tántorgó Démenotart. „Adj innom, Rudi, könyörgöm, legalább egy korty vizet adj, látod, pénzt énekeltem össze neked, anyám pedig fánkot, lisztet, cukrot, olajat adott neked, hát egy korty vizet adj, Rudi, az isten szerelmére!” „Nincs itt víz, gyermekem, de gyere, itt a város, ott egy ház, a ház udvarán kút, s a kútban víz és hűvösség, és iszol, és a kút hidege rád árad, és körülfog, lehűt, nem lüktet a fejed, nem sajog a bőröd, megnyugszol, gyermek, és minden rendben lesz.” „Nekem most kell víz, Rudi, én most halok szomjan, látod, már öklendezek, nem bírja a gyomrom az aludttejet, az édes kenyeret, mind jön fel, Rudi, hát adj egy korty vizet, és ígérem, mesélni fogok neked indiánokról, medvékről, vadászokról, mesélek a Holdról, a Holdanya leányáról, aki lemondott a halhatatlanságról, hogy megszülje azt a fajt, amely összekötött minden patakot, minden folyót, minden tavat, minden tengert, minden óceánt a földön, annyi itt a víz, Rudi, bár egy kortyot szerezz nekem.” „Nincs vizem, gyermekem, fél kortynyi se, pedig adnék, kőből, lelkemből, szívemből, dohányomból fakasztanék, tavak, patakok, folyók, tengerek, óceánok minden vizét adnám neked, a vizek királyává tennélek, cserébe csak annyit kérnék, hogy érj el addig a házig, a ház udvarán van egy kút, a kútban víz és hűvösség, és magához ölel a hűvösség, és felissza testedet a víz, és soha nem leszel szomjas, árva, bánatos, soha nem érzel fájdalmat, éhséget, csak a házig érj el, gyermekem, csak a ház kútjáig, ott vár rád az élet, gyermekem, ott várlak én.” „Bolondokat beszélsz, Rudi, mellettem vagy, kezem fogod, lábam húzod, bolondokat beszélsz, Rudi.” „Nem vagyok itt, Démenotar, a kút mellett vagyok, hát igyekezz hozzám, igyekezz, s én vigyázok, nehogy a kút magához öleljen, alja megnyíljon, magával hívjon az öreg bányász, elvigyen, a Holdanya drágaköve mellett őrizgessen.” „Bolondokat beszélsz, Rudi, nem vagyok én drágakő, nem vagyok... én öreg ... bolondokat … Rudi … nem vagyok … kútnál...”

Kórházban tért magához. Ágya mellett infúziós állvány, alig látszott az elsötétített szobában, feje hasogatott, tarkója fájdalmasan merev volt, bőre annyira fájt, hogy mozdulni is alig bírt, szája felhasadozott, szeme a kevés fényt is nehezen viselte el. Pánik környékezte, lemászott volna az ágyról, hogy elrohanjon, soha nem szúrtak még bele infúziót, nem fájt ennyire a feje, nem égett ennyire a bőre, lemászott volna, de nagybátyja felesége lépett a szobába, amitől megkönnyebbülten tette vissza fejét a párnára. „Napszúrást kaptál, gyermek”, mondta a fiatalasszony, karján ott volt a kétéves gyermeke, aki tüstént az infúzió csöve után kapott, szerencsére idejében elrántották. „A város széli néne házában talált rád este a nagybátyád, amikor kiderült, hogy önfejűen hazafelé indultál a mezőről”, mondta, majd felsóhajtott: „Kellett ez nekünk, már két napja fekszel itt, az orvosok Vásárhelyre akartak szállítani, csak az öreg belgyógyász erősködött, hogy maradjál itt, nem bírod ki az utat, fiatal vagy, legyőzöd ebben a kórházban is.” Démenotar az anyját akarta, de hallgatott. „Hogy aztán nagybátyád mit meg nem tett érted”, folytatta a nő, és közben a nyafogó gyermeket csitította, „azt el sem lehet mondani, csak úgy tömte az orvosokat százasokkal, mert nem volt se infúzió, se vitamin, se gyógyszer, de aztán – hát lett, gyermek vagy, nem érted még ezt”. Nagybátyja lépett a kis szobába, s azonnal a dolgok közepébe vágott. „Gyermek, az a vonat majdnem kisiklott; hát hogy neveljelek? Verjelek el, hogy üssön meg az apád? Küldjelek haza, hogy szomorítsam az anyádat, milyen rossz gyermek voltál? Az ültetvény jobb ötlet volt, legalább megtanulod, mi a munka, nem csak a könyvek között bóklászol, s megy el az eszed. Holnap nem, de holnapután kiengednek, akkor érted jön a nagyapád, hozzá mégy, ki a tanyára, egyedül van, jót tesz neki a társaság. És hallgass erről, gyermek, ne aggódjon az apád, anyád, hát mit érsz el vele, ha elmondod, csak bánatot szerzel nekik, elmondtam volna én, hogy valami meghűléssel a kórházba kerültél, de csak azért, hogy kivizsgáljanak, ám a hőségtől leszakadtak a telefonvonalak, minden telefon süket a városban, még a postai vonalak, a sürgönyök sem működnek, de minek is az, rövidesen kutya bajod.” A feleségére nézett. „Menjünk, esteledik, éhes a gyermek.”

„Állj!”, kiáltott Démenotar. Életében először érzett gyűlöletet, ami ki is csendült a hangjából, s az idegenség, amit a hangnak kölcsönzött, nem csupán rokonait, hanem őt is meglepte. „Hallgatok, ha megkapom a sárga könyvet a könyvkereskedés kirakatából. Hauff legszebb meséi és Kriterion a címe”, mondta. 

Nagybátyja vállat vont. „Holnap beküldetem, ha csak ennyi a bajod. Most jó éjszakát”, terelte ki feleségét, gyermekét a szobából, csukta be az ajtót, majd a folyosón jól hallhatóan odaszólt a nőnek: „Ez megbolondult.” Még hallott valami hangokat, majd kövér nővér lépett a szobába, gyenge levest hozott, s addig erősködött, amíg az étvágytalan gyermek valahogy magába erőszakolta. „Nem játék, fiacskám, meg is halhattál volna, szükséged van táplálékra”, szólt, majd kitapintotta a pulzusát. „Tökéletes”, csettintett a nyelvével, és megsimogatta a fiú homlokát. „Hozok a bőrödre borogatást, éjszakára altatót kapsz, különben a fájdalom nem engedne aludni.” „Két napot aludtam”, okvetetlenkedett Démenotar, de a nővér leintette. „Az kómaszerű állapot volt, nem alvás, ne ellenkezz!”

Ha másnapra nem is, de harmadnapra megérkezett a könyv, a nagyapjával együtt. „Nagybátyád a holmikat is küldi”, tette le a nagy hátizsákot az öreg az ajtó mellé, s törölte le a homlokát, vette elő zsebkendőjét, fújta ki az orrát. „Fene ezt az öregséget, az orromban folyton gyűl valamitől a víz”, mondta. Az ágyra ült. „Hogy van a bőröd? Nekem is volt napszúrásom. Elefántokat láttam átvonulni a vörös mezőn, trombitáltak veszettül, azt hittem, eltaposnak. Nagyanyád alig bírt árnyékba húzni, aztán a szomszéd segítségével megkötözött, mert el akartam szaladni, pedig estem össze, annyira gyenge voltam. De túléltem, mindent túlél az ember, túlélted a műtétet is, hogy van a kakas?”, kacsintott unokájára, s Démenotar tüstént visszaröpült a négy évvel ezelőtti műtőasztalra, ahol nem tettek vásznat eléje, nem altatták, s amikor felemelte a fejét, meglátta szétszabdalt péniszét. „Mit csinálnak velem?!”, kiáltotta, többször is, de az orvos csak hümmögött valamit, az asszisztens oda sem nézett, csak egy újabb szúrást érzett, „nővérke, több zsibbasztót”, sürgette az orvos, és újabb és újabb szúrás, de világosan érezte, ahogy felvágták a bőrt, ahogy visszavarrták, fitymaszűkületét orvosolták; és egyetlen autó nem volt azon a rohadt vasárnapon a városban, egyetlen taxi, egyetlen ismerős sem, aki hazahozta volna őket a kórházból, ahová ünneplőruhájában ment fel, előtte szigorú parancsot kapott, hogy alaposan mosakodjon le, és vasárnap reggel volt, tehát volt meleg víz, és mosta magát a kádban, és remegett, mert előző este az apja elmondta, hogy műtéte lesz, és elővette a nemi szervét, és megmutatta, miért kell műtéte legyen, és Démenotarnak hányingere támadt, napokig nem bírta elfeledni a látványt, akkor sem, amikor a műtét végeztével leszállt az asztalról, végignézett a mindenféle színben pompázó péniszén, melyen világosan látszottak a varratok, és bejött az anyja, és felhúzta a nadrágját, és az orvoshoz fordul: „Köszönöm, Darkó úr”, úr, mert az orvos nem tűrte, hogy elvtársazzák, és volt akkora orvosi hírneve, hitele, hogy ezt az elvtársak el is nézték neki, és egy borítékot csúsztatott az orvos zsebébe, aki a borítékból egy százast elvett, egy ötvenest a nővérnek adott, a többit visszaadta az asszonynak, „tegye el, ez a dolgom, kötelességem, emlékszem is magára, az egyik legjobb tanítványom volt a kurzuson”, mondta, és a gyermek anyja el sem hitte, hogy az orvos visszaemlékezett rá a hat hónapos egészségügyi kurzusról, melyet néhány évvel a fia születése előtt végzett el, s aminek már két ember köszönhette az életét, az egyik félrenyelt, Heimlich-fogás volt az ő gyógyszere, míg a másiknak agyvérzése volt a gyárban, csak tátogni tudott, folyt a nyál a szájából, s a nő azonnal hívta a mentőket; a férfi teljesen felépült, hű udvarlója lett az asszonynak, „istenemre, magának köszönhetem az életemet”, mondogatta, „tegye el azt a virágot, Laci, vigye a feleségének, na meg a férjem is agyonveri”, nevetett Démenotar édesanyja, „megölöm, ha magához nyúl”, mondta a férfi, mire a nő még jobban nevetett: „nem ver az, nem is akar, nem is mer”, és a férfi sajnálkozni kezdett. És a kórház kapujában kétségbeesve kereste az autót, aztán fordult a gyermekhez, „nincs mit tennünk, haza kell gyalogolnunk”. Démenotar óvatosan lépegetett, kihalt volt a város, nagy meleg uralkodott, a lyukas aszfalt okádta vissza a meleget, és mentek lefele a Kolcza-hegyen, ahogy a dombot hívják, melynek tetején a kórház van, és az a legenda járta, hogy a domb árkaiban öltek már embert, és annak a szelleme visszatér kísérteni, de ez néhány szerelmest nem zavart, oda jártak szeretkezni, a város közepén, de jól elrejtőzve a sok bokor és egy tűzfal mellett, mert nem zavarták őket a gyermekek, féltek a kísértettől, a felnőtteknek volt hol együtt lenniük, és ment le a dombon az anya és a gyerek, és Démenotar érezte, lassan múlik ágyékából a zsibbasztó hatása; mire tömbházuk közelébe értek, úgy érezte, felrobban a húgyhólyagja. „Anya, pisilni kell, mondta”, „hát nem bírod ki hazáig?”, kérdezte az, és a gyerek megrázta a fejét, és megálltak az egyik épület mellett, az utcán nem volt senki, és Démenotar pisilni próbált, és amikor megjelentek az első vizeletcseppek, akkorát üvöltött a fájdalomtól, hogy anyja rémülten kapott hozzá. „Bírd ki valahogy, gyermekem, bírd ki, otthon már nem fog annyira fájni.” Hazudott, mint minden anya, aki legszívesebben magára venné gyermeke fájdalmát, és általában veszi is, de ez a hazugság jótékony placebo volt, az első vizelés kínjai után a második már könnyebb volt, de ettől még a szomszédok is felébredtek a fájdalma hangjaira, már vizet sem ivott, hogy nem vécézzen, járni úgy bírt, ha nemi szervét két marokra fogta, lábait szétvetette, jóformán lábujjhegyen ment, és tréfával próbálta elütni nyomorúságos kinézetét: „úgy járok, mint Pókember”, mert ismerte Pókembert, becsempészett képregényekből, filmekből, igaz, nem gyújtotta fel túlságosan képzeletét a szuperhős, megvoltak már az ő hősei, melyek valószínűtlenségük ellenére sokkal valóságosabbak, élethűbbek voltak, mint Pókember és társai; két hét is elmúlt, mire jobban érezte magát, a varratok maguktól estek le a fürdőkádban. „Húzogassa”, mondta az utolsó ellenőrzéskor az orvos, elégedetten nézve a nem túlságosan jól sikerült műtétet, így a fiú orvosi tanácsra fedezte fel a maszturbációt. 

„Jól van”, mondta az unoka olyan hangon, hogy a nagyapja megértette, kár lenne a témát tovább feszegetni, és egyúttal meg is lepődött, mennyire akaratos a kis ember, mennyire öntudatos, ennek észrevétele jól is esett neki, nem lesz tubuk, nem lesz bolond, tudni fogja, mit akar, gondolta, és önkéntelenül rápaskolt a gyermek karjára, amitől Démenotar felkiáltott. „Még éget”, mondta, mire az öreg rámordult: „kibírod!”, de azért nem adta rá a nehéz hátizsákot, vászonzacskót nyomott a kezébe, benne Hauff legszebb meséivel, ezt a gyermek még nem tudta, hát cipelte a zacskót, benne a könyvvel, a könyv mellett friss orda, szalonna, sajt, paradicsom és kenyér. És mentek a tanyára, és Démenotar csodálkozva fedezte fel, hogy ott időközben minden összezsugorodott; lecsökkent a mezőváros és a tanya közötti távolság, az udvar, a gémes kút, a csűr, a ház, a gyümölcsös jóval kisebb volt, csak a köves út gödrei lettek nagyobbak, és az idő ette be mindenhová magát, a kerítés lécei korhadtak voltak, miként korhadni kezdett a terasz, a házban a bútorok, az ablakok, melyek szintén kisebbnek tűntek, és pakolt volna be az egyik szobába, de a nagyapja rászólt, hogy ne, majd együtt alszanak a konyhában, és Démenotar ideges lett, de nem mutatta, hanem elkezdte kipakolni a vászonzacskó tartalmát a szúette asztalra, és kezébe került a sárga könyv, melynek lapjai közül kiesett az ötven lej, szórakozottan nyúlt érte, vágta zsebre, kinyitotta a könyvet, s azzal megszűnt számára a világ. 

„Az apád is sokat olvasott, csak nem volt annyi könyv, mint mostanában”, jegyezte meg a nagyapja, s azzal magára hagyta az unokáját, a karámhoz ment, ahol néhány juhot tartott, megfejte az állatokat, hozta be a tejet, a gyermek még mindig az asztalnak dőlve olvasott, örömmel látta, hogy a Kriterion nem kisregény, hanem a könyv kiadója, és ekkor tudatosult benne, hogy minden könyvnek van kiadója, a könyvek nem maguktól születnek, hanem sok-sok ember munkáját hordozzák magukban, és egymásra támaszkodnak, és valójában egy nagy egységet alkotnak, és beleszédült ebbe a gondolatba, varázslatosnak találta, akár A gólyakalifa, A kis Mukk történetét, igazi kedvence A kőszív lett, beleszédült Munk Péter, az Üvegmanó és Hollandiás Miska történetébe, mint a könyvkészítés gondolatába. Nézte a nagyapja, miközben a tejet öntötte a sajtárból, hogy később a tejközpontba vigye, nézte, és egyre nehezebb lett a szíve: ő az elmúlás küszöbén, szeme már nem fogja a betűket, a Szabad Európa a mindene, a Kossuth Rádió, istenem, mennyit ette valamelyik nyáron a gyermek, hogy meghallgassák minden este Misi Mókus kalandjait, és most olvas, hogy kiesik a világból, vagy másikat teremt magának, és annak idején ette az apja is, hogy hozzon könyveket neki, de a kommunisták elől sokan eldobták az olvasnivalót, a városka könyvtárát kifosztották, falni való betű alig akadt, csak néhány ártatlan klasszikus; ez a gyermek nem tudja, mennyire szerencsés, mennyire könnyű neki az élet, gondolta, majd szólt, hogy elég, üljön asztalhoz, egyen, és Démenotar feleszmélt, rádöbbent, mennyire éhes, letette a könyvet, tömte magába a tejet, a paradicsomot, a kenyeret, az ordát, evés közben megpillantotta az öreg ágya mellett a botra rögzített szuronyt, és felugrott, a kezébe vette. „Teszed le azonnal!”, csattant fel nagyapja, „petróleumba van mártva, ha megszúrod magad, nézheted”, és a gyermek sajnálattal tette vissza az erős botra szorított szuronyt, és óvatosan visszaült az asztal mellé, mert még fájt a megégett bőre, és a hirtelen mozdulat nem tett jót neki, s a napi verejték is csípte. „A világháborúból van?”, kérdezte. „Még az elsőből”, válaszolta az öreg, „kell ide, egyedül vagyok a tanyán, de mit értesz ehhez, te gyermek, ne mondd el senkinek, baj lehet belőle”. „Öltek már vele?”, kerekedett ki Démenotar szeme, mire nagyapja rövid habozás nélkül elmondta, hogy a dédapja szúrt át embert vele, itt van elásva mélyen a ház mögött, többet ne kérdezzen, háború volt, zavaros idők jártak, többet ő sem tud, a pontos helyet sem, ahol nyugszik az idegen katona, idegent mondott, mert nem tudta, pontosan melyik hadsereg olvasztótégelyéhez tartozott az áldozat, aki részegen követelte magának a dédapja feleségét, indult volna az asszony, hogy le ne lője férjét, de az egy óvatlan pillanatban átdöfte a mellkasát, órákig tartott, amíg elvérzett, addig hol segítségért könyörgött, hol az anyját hívta, a legtöbb katona halálakor mindig az anyját hívta, érdekes, tűnődött el az öreg, állt meg a bicska a kezében, amivel a szalonnát faragta, mert tudta, nincs sok neki hátra, ha nem is szurony oltja ki az életét, hanem maga Isten, s bármennyire is egyedül volt már évek óta, porcikája sem kívánta a halált, főként azért, mert gyermekeire semmit sem hagyhatott, mert elvették a földjeit, ezért inkább ő szorult a segítségükre, a kollektívben nem keresett eleget, ereje a kerthez már nem volt, a juhok is keveset hoznak, hát járná át mellkasát az a szurony neki is, de a földjeit kapja vissza, hogy valamit hagyhasson gyermekeire, mind a kilencre, annak ellenére, hogy szakmát adott a kezükbe, mert ha föld nincs, akkor mesterségből kell élni, tudták ezt jól a zsidók, a nagysármási zsidók, semmijük sem volt, mégis lemészárolták őket. 

„Nagyapa”, ocsúdott fel unokája hangjára, hozta vissza az élők közé a fiatal generáció, mert olykor bizony halottnak érezte magát a számtalan egyedül eltöltött nappal és éjszaka után, és hirtelen szégyellni kezdte a kertben lévő pottyantós vécét, majdnem színültig telt, nem is akarta kimeretni, mert minek, ő már nem éri meg, amennyi bélmozgás, melléktermék maradt hátra neki… annyit már nem ér, annyiért már nem érdemes, és nem is viszik el olcsón a szart, nem úgy, mit régen, amikor néha még fizettek is érte, és mit szól most a gyermek, a gyermekek sokat pottyantanak, ráadásul ez városi, nem ismer kíméletet, kimondja, ami az agyában, a zsigereiben van, ebben rá hasonlít; „nagyapa”, mondta ismét a gyermek, „besötétedett, hol a villanykapcsoló?”. „Nincs itt semmiféle villanykapcsoló, te gyermek”, hökkent meg a nagyapja, „gázzal világítunk még mindig, mindjárt meggyújtom, csak tedd be az ajtót, mert bejönnek a bogarak, de talán a denevérek is a bogarak után”, és Démenotar betette az ajtót, és izgatottan várta, hogy nagyapja meggyújtsa a gázlámpát, mert felrémlett emlékei közül a mindent sárga fénybe borító láng izzása, és nagyapja gyufát vett elő, meggyújtotta, megengedte a gázt, hozzáérintette a lángot az elhamvadt, lyukacsos harisnyához, melyet a cső végére húztak, hogy szórja a gázt, de a a mozdulat túl erős volt, hozzáért a harisnyához, s az szétesett. „A kurva istenit!”, káromkodott az öreg, „sötétben fekszünk le, ez volt az utolsó, holnap veszek a városban, folyton elfelejtem, mert alig használom”. A konyha ablakában kotorászott, gyertyát gyújtott, elégedett hümmögéssel tette az asztalra, csak úgy az asztal lapjára csöppentette a megolvadt viaszt, úgy ragasztotta oda. „Nem vagyok álmos”, mondta Démenotar, „mosakodnék is”, mire az öreg meghúzta a vállát: „akkor a Hold fényében, fiam”. És vett egy vödröt, és a gémes kúthoz ment, elemlámpával világított, valamiért szégyellte kérni unokáját, hogy segítsen, és húzott az ihatatlan vízből, és a házban mosdótálat vett elő, tette ki a tornácra, adott házilag készített szappant a fiúnak, durva törölköző, és Démenotar az égitestek sziporkázó fényében mosakodott meg, kevés szappant használt, mert bőre még mindig érzékeny volt, de már hámlott, ami a fájás szűnését is jelentette egyben, és nézte, ahogy testén csurog a víz, és ezüstfényben ragyog a karja, a hasa, a combja, és amikor a durva törölközőre került sor, alig használta, alig érintette a bőréhez, inkább óvatosan felitatta a Hold és a csillagok fényét a bőréről, s a tisztaság érzetével megjött az álmosság is, nagyapja addig megvetette a konyhai ágyat, melyben – miként kiderült – szalmazsák volt, és a szalma úgy törte bőrét, hogy csak forgolódott, és zavarta a mellette hortyogó férfi is, annak nyugodt álma, testi közelsége; mikor hajnal felé végre elaludt, az öreg felkelt, nézte a nyugtalanul szuszogó unokáját, és pontosan tudta, ezek az utolsó napok, amikor láthatja, hát jól beitta a látványt, alaposan megnézte a kövérkés testet, a szorosan lehunyt szemeket, a kissé vékony, dacos fintorba merevedett ajkakat, az erős kezet, mely aligha fog szerszámokat forgatni, szerszámokat, melyek feltúrják a földet, s nem rejtett kincseit rabolják el, hanem benne teremtenek kincset, hogy az a kincs éltesse őket, családjukat, a népeket, legyenek azok idegenek, ismerősök, barátok, ellenségek, világosan látta, hogy a könyv felé fordul az unokája, erős gondolatai majd árkokat szántanak homlokán, megkeményítik arcvonásait, egy pillanatra a jövendő is bevillant, melytől megriadt, mert a pusztulást látta, és ez a pusztulás teljesen magatehetetlen volt, a magáéhoz hasonló, melyet szintén megérzett évekkel ezelőtt, mikor feleségét holtan találta az udvaron a méteres hóban. 

Felöltözött, megmosakodott, az asztalra aludttejt, kenyeret tett, paradicsomot, egy kevés szalonnát, a gyermek egy pillanatra felébredt, aztán vissza is süllyedt zavaros álmai közé, egész életében kész történeteket álmodott, ritkán vidámakat; majd vette a táskáját, s a város felé indult. Itt-ott a kertekre dohányleveleket látott felfűzve, jellegzetes szaguk az orrába költözött, és ha közelebb ment, tüsszentett is, annyira nem kedvelte, azokat is megszólította, akik termesztették, hogy halált szórnak az emberek közé, azok meg bámulva nézték, és nem igazán értették a cigaretta és a dohányfüst közti összefüggést, bolond a vén szabó, gondolták, agyára ment már a raktári állás a kollektívben, nem is csoda, ki bírja észben tartani a sok termést, lopást, kárt, szállítmányokat; már a városban járt, amikor az öreg belgyógyásszal találkozott, illően megbökte szalmakalapját, az orvos a kórházba igyekezett, behozták az öreg református papot, cirózis, pedig az istentiszteleteken kívül soha nem ivott, nem húzza soká, nem tehet érte semmit, innen a többi már az erős nyugtatók dolga, majd lerövidíti a szenvedést, ismeri a módját, hogy senki rá ne jöjjön; „hogy van a gyermek?”, kérdezte Démenotar nagyapját, „barna lett, mint a kenyér, hámlik a bőre, mintha elevenen nyúznák”, válaszolt az. „Ha a fejét nem fájtatja, nem émelyeg, akkor semmi baj”, bólintott az orvos, mire az öreg kissé csodálkozva nézett rá, hogy miért fájtatná? „Hát napszúrást kapott, majdnem az úton maradt, nem tudsz róla?”, csodálkozott vissza az öreg orvos, és innen szótlanul folytatták útjukat, csak a kórház előtt bökték meg kalapjukat, s a nagyapa nem a kollektív, hanem az állomás felé kanyarodott, belépett a jegyirodába, s a legfiatalabb fiának akkora pofont adott az apró helyiségben, hogy a másikat a fal adta, és orrából eleredt a vér. „Javították meg a vonalakat?”, kérdezte az öreg, mire a fia bólintott. „Akkor hívd az apját, anyját, s add a kagylót!” Fia zsebkendőbe fogta az orrát, noteszében lapozott, tárcsázott, átadta apjának a telefont, aki a rövid beszélgetés alatt elsápadt, majd el is vörösödött, aztán bontotta a recsegő vonalat. „Két nap múlva érte jönnek, hamarabb nem tudnak.” „Miért?”, kérdezte a fia, de az öreg szótlanul fordult ki az irodából, ment a munkahelyére. 

Késő október volt, de a nyár bőségesen hagyott meleget az ősznek, olyannyira, hogy ingujjban jártak az emberek, a diófa termése beérett már, de levelek határozatlanul hulltak, mintha a fa így fejezte volna ki álmélkodását a melegtől kínlódó ősz felett; Démenotar a bádogasztal mellett ült, kezében könyv, nagyanyja a házban tett-vett, aztán kihozta a kis fazék levest, az abroszra helyezte, pléhtányért, kanalat, kenyeret tett a fiú elé, mert a levesből, és szótlanul leült a zöld olajfestékkel bekent pad túlsó felére. 

„Egyél, te gyermek”, mondta, amikor látta, hogy kezébe sem veszi a kanalat, hanem egyre a könyvet nézi, de a szeme elárulta, nem olvas már, csak nem akar, nem tud felnézni, világosan érezte, nem tud mit kezdeni nagyapja halálával, éppen úgy, ahogy ő sem, pedig nem jött hirtelen ez a halál, már Szibériában megkezdődött, ahol nyers, rohadó krumplival, káposztával etették, túlélte a vérhast, hazajött, itthon gyomra jókora részét el kellett távolítani, egyik cigarettát a másik után gyújtotta, ivott is melléje, s mikor fia, lánya a városba költözött, még többet, mert remélte, hogy maradnak, itt építenek házat, csinálnak gyermeket, visszaszerzik a földeket, mert nem tarthat ez a rohadt rendszer míg a világ s két nap, hát megölte a kollektív elnökét is, úgy hírlett, de mondani nem mondták, csak tudták, mint annyi mindent tudtak falun az emberek, s olyan tudás volt ez, ami apró mozdulatokból, pillantásokból született, mára meghalt, örökre elveszett, ha csak a halottak vissza nem térnek, s járják a földet élőhalottként, borult elmével, húst szaggatva, vért szürcsölve, csak akkor támadna fel ez a tudás, csak akkor lenne szükség rá; hányszor borult rá a szekér, rúgta meg a ló, futott neki bika, dőlt melléje fa, fejszével ölt húsába kapó medvét, de túlélte, túl kellett élnie, hordozta magában a halált, ami végül rákká terebélyesedett, s magának követelte tüdejét, légcsövét, végbelét, de ő most sem adta könnyen magát, négy napot volt kórházban, éppen elegendő időt ahhoz, hogy visszakössék a telefondrótokat, hazaérjen az unoka a temetésre, megtapintsa holttestét a koporsóban, s érezze, ennek az anyagnak semmi köze már az élőkhöz, de a holtakhoz sem tartozik, egyszerűen van, közömbös mindennel szemben, éppen időre érkezett az unoka, hogy éjszakára egy pohár vizet tegyen az asztal egyik sarkára, s azt ő a másik sarokra tolja, így jelezve az elmúlás értelmetlenségét, tiszteletlenségét, hiábavalóságát. 

„Egyél, te gyermek”, mondta az öregasszony, de Démenotar éppen csak a tányérba merítette az alumíniumkanalat, titkos pillantást vetett nagyanyjára, aki néhány éve egy nyáron kiabálva rakta ki a házból, mert „nincs nekem időm a kölyködet pesztrálni, amikor nyakunkon a szénacsinálás, a nyári munkák”, „csak egy hétre, anyuka, mi is meszelünk otthon”, könyörgött az anyja, de a vénasszony bosszúsan intette a nemet, majd el sem búcsúzva, bement a házba, s akkor Démenotar nyomást érzett a gyomrában, hideglelést idegrendszerében, hogy nem akarják őt; és most haragot érzett, de csak egyetlen pillanatra, aztán már csak nézte az öregasszony hihetetlenül tiszta kék szemét, nincs olyan tengerszem, amely versenyezhetne ezzel a tisztasággal, és letette a kanalat, és eszébe jutott, hogy akkor az anyja elvitte a keresztanyjához, aki örömmel fogadta, aki férjének kis asztalosműhelye volt, és szabadon garázdálkodhatott a műhelyben, készített miniatűr fűrészbakokat az öreg útmutatásai alapján, kísérte el az öreget házat építeni, és el sem hitte, hogy két öregember mindössze egy hét alatt felépített egy egész istállót, igaz, alapok nélkül, csak úgy, gerendára és nagy kövekre, egy szobával, és abban az istállóban nem volt egyetlen szög sem, olyan fortélyosan rakták össze, és közben szidta egymást a két öreg, már-már úgy tűnt, össze is verekednek, de ilyenkor vagy rágyújtottak, vagy kértek egy pohár vizet Démenotartól, vagy meghozták az ebédet, és lecsendesedtek, mintha valami gondviselés vigyázott volna arra, hogy az a bizonyos húr pontosan addig feszüljön, ameddig. A keresztanya házában is szabadon garázdálkodhatott, hát mindent felkutatott, legnagyobb örömére könyveket is felfedezett, köztük a Sáska Sógort, Imreh Lajos tréfás történeteit, aki a faluban élt, és úgy fúrta magát a történetek közé, hogy már az öregnek is szemet szúrt, és mondta, nem egészséges, ha egy gyermek annyit olvas, inkább menjen, törje kezét, lábát, másszon fára, essen árokba, verekedjen, kapjon tüdőgyulladást a patak hideg vizétől, és Démenotar néhány napra ezt meg is fogadta, gátat épített a szomszédos gyermekekkel, absztrakt faalkotásokat hozott létre, nem volt ujja, melyet el ne vágott volna, tönkretette az öreg vasvágó fűrészét is, amiért szigorú, intő szavakat és egy szelíd nyaklevest kapott; az igazi botrány akkor tört ki, amikor kilopta a házból a beretvaéles kenyérvágó kést, mert pont jó lesz az deszkát hasítani, és amikor a bükkfa deszkára helyezte a pengét, és nagyot csapott rá a kalapáccsal, a kés eltörött. Megijedt. Nézte a deszkába alig milliméternyire hatoló pengét, kezében a nyelet, aztán kikapta a pengét, a fásszínbe szaladt, ott a hasogató tőkébe verte a fejsze fokával, a nyelet pedig a ganédombra dobta, s mint aki jól végezte dolgát, bement a házba ebédelni. „Elvitted a kenyérvágó kést?”, kérdezte az asszony, akinek gyomra képtelen volt megemészteni a húst, ezért tizenéves kora óta nem evett egyetlen vágásból sem, még tyúkhúst sem, halat sem, inkább puliszkát, tejet, kevés kenyeret, gyümölcsöt és zöldséget, ez volt minden tápláléka. „Elvetted a kést?”, kérdezte ismét, mikor látta, hogy a gyermek megrázta a fejét, „mert ha igen”, folytatta a különben nagyon szelíd nő felemelt hangon, „akkor lesz itt baj, az a kés nagybátyád anyjától maradt örökbe, ahhoz Imre nagyon ragaszkodik”. És Démenotaron végigfutott a remegés, és alig bírta enni a levest, és váltig tagadta, hogy ő lopta volna el a kést, és közben az asszony pakolt, Imre bácsi és fia az erdei tisztáson kaszáltak, Szartamásnak hívták a helyet, és nem volt ritka a medve sem a környéken, mert Szartamáson gyümölcsfák is voltak, és bepakolt az öregasszony, és kézen fogta a gyermeket, és majdnem futva vitte ki a kapun, közben mondogatva, hogy „te azt a kést eléadod, muszáj lesz, mert Imre szíjat hasít a hátadból, hát jól gondold meg”, aztán elhallgatott, a gyermek megkönnyebbült, azt hitte, nem árulja be az öregasszony, de az út felénél ismét kezdte, hogy „add elé a kést, mert ha nem, baj lesz, nagy baj”. És megérkeztek a tisztásra, és az öregasszony tálalt, a két férfi leheveredett az árnyékba, ettek, majd rágyújtottak, az öreg nyújtotta a vizeskorsót a gyermeknek, hogy „hozz vizet, ott a forrás a fák között”, mutatott kelet felé, és Démenotar szó nélkül fogta a vesszőbe font vizeskorsót, elment megkeresni a forrást, meg volt ijedve, azt sem bánta volna, ha medvével találkozik, csak haza ne kerüljön, mert nem bírja el a szégyent. Aztán ahogy a fák közé ért, a rossz érzések valahogy feloldódtak: kis völgyet talált mindjárt az erdő szélén, a völgyben patak csordogált, s a forrás ott volt a patak szélén, és mindenhol olyan kellemes hűvös volt, olyan csendesen ringtak a fák, olyan halkan neszezett az avar a lábai alatt, hogy nem is volt kedve visszamenni a meleg tisztásra, és a forrás felé hajlott, lassan tölteni kezdte a korsót, lassan, mert apró kis állatkák úsztak a kristálytiszta vízben, alig pár milliméteresek, bámulva nézte a víz fenekét, ahol falevelek oldódtak a vízben, majd ivott a korsóból, a víz hideg volt, üdítő, és leengedte a korsót, és körülnézett, és megpillantotta egy medvét, amint az avaron heverészett, követte minden mozdulatát, és a gyermek mozdulni sem bírt, egyre a nagy állatot nézte, de az meg sem mozdult, néha nagyot fújt, és Démenotar lassan-lassan kihátrált a forrástól, ki az erdőből, az erdő szélétől már rohant, messziről üvöltötte, hogy medve van az erdőben, mire Imre bá felült, s azt mondta, még szerencse, hogy ott van, mert ott a helye, nem a faluban. Elvette a sápadt gyermektől a korsót, nagyot húzott belőle, rágyújtott, leheveredett a pokrócra, felesége ezalatt összeszedte az edényeket, indultak hazafelé a gyermekkel, aki már egyáltalán nem törődött a késsel, egyre a medvére gondolt, alig bírta szedni a lábát, a házban a belső szobába húzódott, ott múlt el végleg az ijedsége. Másnap vasárnap volt, hát nem ment kasználni az öreg, a fia udvarolni volt, tett-vett az udvaron, aztán odaszólt a gyermeknek, hogy menjen utána. Egyenesen a tőkéhez vezette, leült rá, elővette zsebéből a kés pengéjét. „Miért verted belé?”, kérdezte, s hangjában annyi lemondás volt, hogy Démenotar meg sem bírt szólalni, csak elvörösödött. A másik zsebből a nyél került elé. „Ezt meg a ganédombról, gyermek”, gyújtott rá Imre bácsi. „Az a bajom, hogy szóltál volna nagynénédnek, nekem, hogy ne tagadtad vóna, érted?”, folytatta, mialatt a gyerek meg sem moccant. „No”, állt fel az öreg, s ment be az istállóba. Estig bírta a szégyent a gyermek, tétlenkedett az udvaron, a kertben, alig mert bemenni a házba, eszébe sem jutott, hogy kitegye a lábát a kapun; este aztán az öreg nyakába szakadt, sírva kért bocsánatot. Hümmögött az öreg, letette a cigarettát, leválasztotta magáról a gyermeket, mondta, most már nincs baj, a lecke megtanulva, kérjen bocsánatot a feleségétől is, aztán lássanak a vacsorához, a nagyanyja küldött csomagot, evés után kibonthatja. 

„Egyél, te gyermek”, mondta az öregasszony, és Démenotar a kezébe fogta a kanalat, és eszébe jutott, hogy a csomagban Radu Tudoran könyve, a kétkötetes Dagadó vitorlákkal volt, Anton Lupan, Gherasim, Ieremia, Ismael, Mihu és a többiek lebilincselő, izgalmas története, eddig kétszer is elolvasta, és nagyanyja bocsánatkérése majdnem felért azzal, hogy kitette a házból. De nem bírt enni, ellökte magától a lassú tűzön főtt tyúkhúslevest.

„Egyen maga, nagymama”, mondta.

Az megrázta a fejét, folyni kezdtek a könnyei, köténye sarkával törölte.

„Látod-e, milyen jó ember volt”, mondta váratlanul, „nem olyan, mint én”.

„Maga sem…”, mondta az unoka, de az öregasszony leintette. Szél kerekedett, hullani kezdtek a diófa levelei.

„Egyél”, mondta a nagyanyja, s olyan szelíd kérlelés volt a hangjában, hogy valahogy legyűrte a tányér levest. Délután megérkezett édesanyja, hazaküldte.

„Látod, milyen szép?”, kérdezte három nap múlva, amikor nagyanyja ott volt felravatalozva a tisztaszobában. Démenotar látta a templomba járó ruhát, még a kis táska is ott volt a holttest mellett, látta a fényesre vikszolt cipőt, a fejkendős fejet, a sárgás kezeket, melyeket összekulcsoltak, az arcot, melyet fekete fejkendő keretezett, s mely alól kitüremkedett az őszes haj, éppen csak a nagyanyját nem látta sehol.

„A platinafog elrepedt a szájában, ahogy előreesett”, folytatta édesanyja. „Amikor az ágyra fektettem, mosolygott.” Sírni kezdett, ami a fiát tanácstalansággal töltötte el. Kiment a tisztaszobából. A házban minden tükröt letakartak, a temetésen részt vevők csöndesen gyülekeztek az udvaron. Démenotar szeretett volna menni az elhantolásra, de az apja nem engedte. A házban téblábolt, ahol az egyik rokon takarított, kutatott, a szekrény fiókjait húzogatta. Írást pillantott meg a fiókok oldalán, s ahogy olvasta az ormótlan betűket, rájött, nagyanyja a teljes családfát felírta a fiókokra. 

Éjszaka a konyhában aludt, lefekvés előtt a tisztaszobában az asztalra lopott egy pohár vizet, ugyanarra az asztalra, ahol a koporsó volt. Reggel sietett megnézni, de a pohár nem mozdult, víz sem hiányzott belőle. 

Éjszaka a diófa minden levelét elhullatta, össze is zsugorodott, magába fordult, mintha többé nem akarna erre a világra pillantani.