[2020. március]
BOGDÁN LÁSZLÓ: A DÉMON BERLINBEN.
ARTPRINTER KÖNYVKIADÓ, SEPSISZENTGYÖRGY, 2018.Alig kapott figyelmet a korábbi Bogdán-kötetekhez mérve e vékonyka, szépen kivitelezett könyv, holott kvalitásaival ott a helye a terjedelmes opuszok mellett. A két részbe osztott harminckét vers beillik a számontartott nagy bogdáni vállalkozás, az Átiratok múzeuma darabjai közé. Nem pusztán azért, mert ez is átirat, mégpedig Lermontov A démon című poémája nyomán, hanem mert témájában, fordulataiban, dramaturgiájában is követi nagy elődeit. Az illúzionista és a szörnyeteg, Az ördög Háromszéken, Az elveszett árnyékok története – ha csupán a legutóbbi köteteket nézzük, egyértelmű a tematikus rokonság, mondhatni Bogdán egész életműve a múlt árnyaival, a megtévesztő, démonikus illúziókkal (legyenek azok magánéletiek vagy közéletiek) folytatott harc, leszámolás, szembenézés körül örvénylik. És azért is pontos az „örvénylik”, mert valóban, puszta létük letéteményese a drámai mozgás, az érzelmeket felkavaró hullámzás. Bogdánt parafrazálva: a lírai ének epikus történetek során nyílnak egymásba.
A mostani, lermontovi átirat, a könyvben bonyolódó berlini történet azt is jelzi, hogy Bódy Gábor (a Psyché című kultikus film rendezője) A démon Berlinben című kísérleti videójának ihletésére választotta a nagyvárosi miliőt. Bódy filmje 1982-ben készült, abban az évben, amikor egy ösztöndíjjal egy évet tölthetett Nyugat-Berlinben, Bogdán poémája 1989 után játszódik, amikor a két városrészt, lényegében a két világot elválasztó berlini fal csupán maradványként, művészi falrajzok hordozójaként tanúskodik a régi időkről. Ebben a dramatikus környezetben pereg újra Lermontov borzongató, tragikus szerelmi története. A régi, romantikus mesében, a lermontoviban, a démon halhatatlansága az elpusztíthatatlan és folyton változó érzelmeivel kerül konfliktusba, Bódy Gábor filmje a lázadó, menekülő értelmiségiről szól, aki a szabadság feltételei között saját múltja terhével képtelen megélni a felkínált szabadságot, és akárcsak Lermontovnál, átokként hordozza démoni valóját, elpusztítva környezetét, azokat is, akiket szeret. Bogdán László hőse úgy hordozza „a démoni érintés terhét”, hogy a gyógyíthatatlan AIDS fertőzöttje, érintése ily módon halálos. A veszély mindhárom esetben hasonló természetű, a jóhoz rossz tapad, a gyönyör keserűségbe fordul át.
„Kihívásnak éreztem, érdekelt, hogy megváltozott környezetben mennyire él Lermontov bűbájossága, a csábítás-pasziánsz.” Persze, Bogdán hősnője, Tamara még kiszolgáltatottabb. Lecsúszott, szerencsejátékokba menekülő, játékszenvedélyébe már-már beleőrülő atyja adósságai eltörlésének reményében egy pornófilmbe adja el gyönyörű s a forgatás alatt elkábított lányát, és ezzel kezdetét veszi Tamara kálváriája. Egy bandaharc közepébe kerül, a vérengzést túléli, menekülnie kell, de akkor már ott van nyomában a sorsát megpecsételő „démon”. A halálos betegséggel megfertőzött lányt egy csavargó kirabolja és megöli, de a démon még tovább él, és újra meg újra lepereg előtte a lány elkerülhetetlen sorsa, amelynek ő okozta a tragédiáját.
Van tehát a romantikus, lermontovi mese, van a kiábrándult bódys életérzés, e kettőből keveri ki Bogdán a maga sajátosan fanyar, a pornójelenetek miatt igencsak sikamlós poémáját. Fanyar és ironikus, néhol kicsit suta, túl könnyed, kézenfekvő rímekkel: „Menekült tigris, farkas, őz, / Vigéc, zenész, árus, dizőz”, de persze a fanyarság szerencsére többnyire humorba hajlik: „Végtelen a vágy alagútja. / Nézi hát Tamara ölét, / És falba verné a fejét, / Ha lenne fal! Lám, mit veszített.”
És itt is rengeteg a kikacsintás, az utalásos grimasz, a jelenre vonatkoztatott szófordulat: „Legyen, mint spicli végre holt. / Megbotolt? Hát más is botolt. / A dossziéját ássa el, / Kezdhessen új életet végre / A szabadságban, ha már megérte!”
A második részben Tamara meghal, de a démon itt marad, ő kesereg, tovább mondva Tamara litániáit, itt-ott egy démonnak megbocsátható bejáratottsággal: „Hogyan adhattál el, atyám / Egy pornófilmbe? Mondd, miért? / Az élmény gyorsan, nyersen ért.” Ez a bejáratottság tulajdonképpen elkerülhetetlen, hiszen Bogdán költészete (de a prózája is) a meglévőre, a korábbiakra, az irodalmi hagyományokra alapozódik, a szövegeiben kirajzolódó számtalan paratextus, ismétlődő technikai fogás, rájátszás, átírás elkerülhetetlenné teszi az ismétlődő szövegtípus használatát. Ám ha finomabb felbontásban tekintjük ezeket a szövegeket, mégiscsak számtalan elmozdulásra találhatunk, egymás viszonylatában, eltérő kontextualizálásban új aspektusok bukkannak fel.
A kötetet záró 32. vers Az ajánlás címet kapta: „Annyi év után, ím, befejezem versem. / Hogyan fogadod te, szórakozott barát? / Töprengsz-e hőseim sorsán, a szerelmen? / Vagy eldobod könyvem, s unottan mész tovább?” A válasz egyértelmű: az unalom egész biztosan nem jellemzője a könyvben olvasható poémának.
