[Látó30 - 2020. január]

---

Doina Ioanidnak és Lövétei Lázár Lászlónak

Falevelek egy vizeskannában. Az öregek sose várnak.*
Türelmetlenül, süketen, megvizült szemekké válnak.
Húgyszagúak, mint elhagyott közbudi vagy intenzív osztály –
Imádkozz hát, ha tudsz még – idősebb lettél saját korodnál.

Az öregek nem várnak – de elvárják, hogy érkezz,
Hogy levesükbe, s ami még van, tele szájjal beleétkezz;
Hogy beállítsd a félregombolt mobilt és a tévét:
Öregek, vének s elhagyottak utolsó előtti menedékét…

Falevelek egy vizeskannában – szélben suhogó lepedők.
Foghíjas szájjal vánszorognak létük mélyén az epedők.
Mint mozivásznon: nőknek leple közeledik, tűnik…
Emlékek zörgő perselyét könnyező szemmel gyűrik

Magukba az agg apák és csontra szikkadt hamvanyák.
Mondhatni rájuk: vén szarok és mitkeresitt rút banyák –
Karod nyújtanád, el ne essen, maradjon el a műtét!
De mélyen szívod le a hangjuk füstjének rég kihűltét…

Falevelek egy vizeskannában. Az öregek sose várnak.
Irtózatok fakeresztjén lebukott fejű varjak hálnak.
Ibolya lángja csap fel a mélyből – beleremeg tájam.
Öregek várnak, csonkabonkák – hogy szemük le ne zárjam.