[2011. május]

1968 a romániai magyarság második világháború utáni történetének kiemelten nevezetes éve. Novák Csaba Zoltán, akinek nemrég jelent meg egy dokumentum-kötete a Ceauşescu-korszak nemzetiségpolitikájának első (1965 és 1974 közötti) szakaszáról (Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája. I. 1965–1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011[!]), „a nyitás és a lehetőségek évé"-nek nevezi, s ha számba vesszük ennek az évnek a magyarságot is érintő eseményeit, elfogadhatjuk ezt a minősítést.
1968 januárjában oldják fel a Márton Áron püspök házi őrizetben tartására vonatkozó, még 1957-ben hozott döntést; február 16-án jelenik meg az alkotmánymódosítás az ország adminisztratív-területi felosztásának átalakításáról, s benne Hargita és Kovászna megye létrehozásáról, május 13-án a magyar oktatást is érintő új tanügyi törvény; június 27-e a legfelsőbb pártvezetés által a magyar értelmiségiekkel szervezett találkozó napja, amely találkozón elhangzottak nyomán számos intézkedésre kerül sor a magyarság sérelmeinek, illetve hátrányos helyzeté­nek orvoslása érdekében; augusztus 21-én avatkoznak be a szovjetek Csehszlová­kia belső életébe, és távolítják el fegyveres hatalommal a Dubcˇek-kormányt (köztu­dott, hogy e beavatkozás kapcsán helyezkedik szembe Ceauşescu nyíltan a szovjet vezetéssel).
Mindezek a lépések, az ország belső életét tekintve, egy nagyobb kontextusba illeszkedtek be. „Az 1960-as évek végén és az 1970-es években – állapítja meg az egész kommunista korszakot elemző Tismăneanu-jelentés – Ceauşescut... úgy írták le a nyugati médiákban, mint egy lázadót. Divat volt az 1960-as évek végén elismerni külpolitikájának ’autonómiáját’, s úgy tekinteni rá, mint aki őszinte híve a román nemzeti értékeknek." (Comisia prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România. Raport final. Vladimir Tismăneanu, Dobrin Dobrincu és Cristian Vasile szerk. Buk., 2007, 126.) És egy másik összefüggésben: „A »fiatal« főtitkár egyre inkább a »demokratizálás« és a nacionalizmus kártyájára játszott, s saját napfényes arculatának kimunkálásán dolgozott, az értelmiség pedig hagyta magát becsapni, a Nyugat nemkülönben." (Uo. 322.) Ezt az általános értékelést a magyarságra vonatkozólag kiegészíthetjük Novák Csaba Zoltánnak az általa gondozott kötethez írott bevezetőjéből a következő megállapítással: „A KB-ba vagy más, állami vagy párt-intézményekbe beválasztott magyar káderek, a közigazgatási reform során pozícióban maradt vagy került magyar származású pártaktivisták, az értelmiségiekkel folytatott tárgyalásokon szóhoz jutott, és a meghallgatott értelmiségiek sok tekintetben lekötelezettjei voltak a pártvezetésnek. A szkeptikusabbaknak pedig maradt a remény és a bizakodás, hogy a változások nemcsak látványosak, hanem tartalmasak is lesznek." (Novák: I. m. 49–50.) 
A fenti események közül – a romániai magyarság számára hosszú távú hatását tekintve – kétségtelenül a június 27-i bukaresti értelmiségi találkozó volt a legfontosabb, amelynek értékelése az utókor felől nézve annak legalábbis kétarcúságát jelzi. A román pártvezetés, akárcsak az ország közigazgatási átalakítása során, itt is arra törekedett, hogy – a mából visszatekintve olcsó, átlátszó gesztusokkal – maga mellé állítsa a magyarság tömegeit, s az értelmiségi elitnek is nyújtson valamit, másfelől eszébe se jutott alapvetően változtatni a magyar forradalom leverését követő évtizedben követett nemzetiségpolitikáján, amelynek jelkép értékű lépése 1959-ben a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, s azzal párhuzamosan a középiskolai oktatás addig önálló magyar egységeinek összevonása megfelelő román iskolákkal. Kétségtelen viszont az is, hogy a Gheorghiu-Dej uralmának utolsó szakaszában a nemzetiségekhez való viszony tekintetében is mutatkoztak bizonyos biztató jelek, s ezek – úgy látszik – elegendőek voltak arra, hogy a magyarság szellemi vezetőrétegében elindítsanak egy kisebbségi intézményteremtésre irányuló folyamatot. Fábián Ernő egy bő évtizeddel később fogalmazza meg a maga számára, a feketehalmi magyar szórvány kultúrájához való ragaszkodása láttán azt, ami a 60-as évek végén a kedvezőnek látszó romániai változások közepette bennük felmerült: „A diaszpóra szorít, menekülni kell, fogódzni kell valamibe. Ez a nyelv, a hagyományok, a szokások, a közösség melege... Hogy e diaszpóracsoportok megmaradjanak, demokratikus intézményekre, érdekképviseletre, egész országot átfogó közművelődési hálózatra lenne szükség." (Fábián Ernő: Naplójegyzetek. 1980–1990. Közzétette Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv. Kriterion, Kv., 2010, 46.) Az államhatalomhoz kötött, de vezetői révén viszonylagos cselekvési szabadságra szert tett, hatásukban messze kisugárzó intézmények (elsősorban a magyar nyelvű televízió és a kisebbségi kiadó, a Kriterion) létrejöttének tétje ezért lehetett oly nagy, hogy érette egyesek az újonnan berendezkedő hatalommal való együttműködést is vállalták.
A gyakorlat és az elmélet között azonban ekkor még a másik oldalon, a Ha­talom térfelén is meglehetősen bizonytalan volt a határvonal. Jól tükrözi ezt az a vita, amelyet még 1966 novemberében folytattak a KB Propagandaosztályán „a szocialista nemzet fogalmára vonatkozó tartalmi, ideológiai és propaganda-kér­désekről", s amelynek keretében a résztvevők még egymás között is kerülgették az igazi célnak: a nemzetiségek beolvasztásának kimondását. Egyetlen idézetet iktatunk ide, Ştefan Voicu hozzászólását, amelyben többek között ez áll: „... ezeket a dolgokat nem kell kimondani, sok kellemetlenséget okozhatnának. Miért mondanánk valakire, hogy te nem vagy román, te magyar vagy, török vagy. Azt gondolom, azt kellene mondani, hogy minden nemzetiség a nagy román család tagja... Én nem mondom azt, hogy a magyarok váljanak románokká, de látniuk kell a véleményt, hogy létezik ilyen irányú történelmi jelenség. Azon a véleményen vagyok, hogy tegyük a hangsúlyt a román nép és az együtt élő nemzetiségek egységére." (A vita jegyzőkönyvét lásd Novák: I. m. 121–137. Az idézet a 125. oldalon.)
A román pártvezetést azonban 1968 nyarán nemcsak a korábbi évtizedekbe visszanyúló beidegződés és nem is csak a nemzetiségek körében az új hatalom megszilárdítása érdekében felfokozott várakozás szorította. Volt egy harmadik té­nyező is, amellyel számolnia kellett, és amely felé a „kettős kötődés – kettős fele­lősség" felvetése kapcsán határozott választ akart adni: és ez a magyarországi közvélemény hangulatváltozása a határokon túli magyarság kérdésében, amelyre viszont a magyar pártvezetésnek is reagálnia kellett, méghozzá másként és egyértelműbben, mint a Kádár-rendszer első időszakában. Erre figyel fel a Románia és Magyaror­szág közötti viszonynak az 1956-os forradalom utáni alakulását, közvetlenül a „kettős kötődés – kettős felelősség" írószövetségi állásfoglalás összefüggéseit vizsgáló Földes György: „... az alkotó értelmiség aggodalma a határon túli magyarság sorsa miatt – írja –, hosszú, évtizedes csend után hivatalos fórumon nyilvánulhatott meg... Sok író, művész érezte úgy, tennie kell valamit, nyomást kell gyakorolnia a kormányra, a pártvezetésre. Valami védelmet kell nyújtania a veszélybe került határon túli magyaroknak és kultúrájuknak." (Földes György: Ma­gyar­ország, Románia és a nemzeti kérdés. 1956–1989. Napvilág Kiadó, Bp., 2007, 101.).

Ki kellett emelnünk ezt a néhány vonatkozást az 1968-as „fordulat éve" ese­ményeiből, hogy érthetővé váljék a „kettős kötődés – kettős felelősség"-vita tétje, s az a helyzet, amelyben többen, köztük Domokos Géza is, vállalták a válaszcikk/ válaszcikkek megírását.

*

Domokos Géza nem tartozott a „lekötelezett" értelmiségiek közé, bár pályája azóta, hogy 1949 és 1954 között Moszkvában a Maxim Gorkij Intézetben diplomát szerzett, egyértelműen felfelé ívelt. Hazatérve előbb riporter volt az Előrénél, majd 1956-tól a Pionír c. ifjúsági lap, 1957 és 1961 között az Ifjúmunkás, 1961 és 1968 között az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, s 1957-től az Ifjúmunkás Szövetség Központi Bizottságának tagja is. Pályáját, úgy tűnik, nem árnyékolta be az a – különben a később nagy hatalmú Dumitru Popescuval („Popescu-Dumnezeu") együtt kapott – pártszankció („vot de blam") sem, amelyet 1958-ban kapott. „Engem – mondta el egy késői interjúban Bányai Évának – azért vontak felelősségre, mert az Ifjúmunkásnak túlságosan kulturális profilt adtam. A vád az volt, hogy nem foglalkozunk a munkás-paraszt fiatalsággal, nem neveljük a szocializmus eszméi szellemében, hanem túlságosan a fiatal értelmiség lapja lett belőle." (Pár percen múlott. In: Bányai Éva: Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak. Kv., 2006, 137.) 1968 júniusában a Művelődés- és Művészet­ügyi Állami Bizottság nemzetiségi bizottságában elnöki tanácsadó, s amikor a pártközpontban (minden bizonnyal a június végi értelmiségi tanácskozásra készülve) összeállítják a romániai magyar reprezentatív értelmiség névsorát (l. Novák: I. m. 231–234.), ebben a névsorban ő is szerepel (I. m. 253.). A június 27-i tanácskozáson szóvá teszi a magyar kultúra jelenlegi irányításában mutatkozó fogyatékosságokat, a magyar színházak anyagiakban hátrányos helyzetét, a színházak repertoárja fölötti döntéshozók nyelvismeretének hiányát; sérelmezi, hogy bár Csomakőrös község szobrot akar állítani nagy szülöttének, Kőrösi Csoma Sándornak, erre vonatkozó beadványukat a Kovászna megyei Művészeti Bizot­t­ság nem vette figyelembe; végül „rámutat arra is, hogy az ideológiai, kulturális részlegen dolgozó aktivisták közül, a kisebbségi nacionalizmus elleni harc ürügyén kompromittálják az RKP marxi tanok alapján működő politikáját, sok esetben az anyanyelven való kommunikációt is elutasítva..." (I. m. 245. Felszólalását – akárcsak a többiekét – a jegyzőkönyv kivonatosan tartalmazza, a 6 gépelt oldalt kitevő román nyelvű javított szöveg viszont megtalálható a Domokos Géza-hagyatékban. Más összefüggésben érdemes ezt a szöveget is összevetni a jegyzőkönyvbelivel.)

Az a vita, amely 1968 nyarán robban ki, a fent futólag felsorolt események kontextusában, egy, az Élet és Irodalom 1968. május 18-i számában megjelent, aláíratlan cikkel, a Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztályának állásfoglalásával (Kettős kötődés – kettős felelősség. Vita a szomszédos országok magyar irodalmáról. 1968/20.) kezdődik, majd annak folytatásaként, a június 15-i számban a kritikai szakosztály egy következő gyűléséről tájékoztató összefoglalóval (L. P: Gyakorlati felelősség. Vita a szomszéd országok magyar irodalmáról. 1968/24.) folytatódik. (A budapesti írószövetségi vitával Pomogáts Béla foglalkozott bővebben s idézett az 1968. május 10-i írószövetségi gyűlés – egyelőre kiadatlan – jegyzőkönyvéből: Kettős kötődésben. Irodalmi Szemle, 2009/1, 6–15. és Magyar irodalom Erdélyben. 1945–1968. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 49–50.)

Az első cikkben – már az egyes határokon kívüli magyar irodalom-részeket ismertető társ-előadók hozzászólásait megelőző rövid felvezetőben – megállapítják: „Vitathatatlan tény, hogy magyar nyelvű irodalmak alakultak ki a szomszédos országokban, s ezek szerves részei a magyar irodalomnak. Alkotóik, míg egyfelől hű­séges állampolgárai ezeknek a szocialista országoknak, másfelől magyar írók. A fe­lelősség ezekért az irodalmakért közös: a szomszédainké és a miénk." Alább pedig Illés Lajost idézik: „Ezek az irodalmak kettős kötöttségűek. Témájuk és táptalajuk a szomszéd szocialista országok társadalmi, politikai és gazdasági valósága. Művé­szetük kifejezési formája, az anyanyelv, s hagyományaik a magyar irodalomhoz kötik őket." Ezt követően a cikk írója Czine Mihály, E. Fehér Pál és Kovács Kálmán társelőadásaiból emel ki egy-egy gondolatot, majd, ismét általánosítva, leszögezi: „A kettős kötöttségnek mindkét oldala egyformán fontos: s bármelyik oldalnak elhanyagolása menthetetlenül gyengíti a másik érvényesülési lehetőségeit is."
A vitában felszólalók a cikk szerint azt is megállapítják, hogy „jelenleg a kapcsolatok nem kielégítőek", „az irodalmak között nincs meg a természetes áramlás", s hogy azok a cikkek is, amelyek egyes határon túli magyar alkotásokról a magyar irodalmi sajtóban megjelentek, „nem a művek esztétikai értékét, hanem a bennük ábrázolt társadalmi-politikai valóságot tartották érdekesnek", s hogy a megjelent recenziók „főleg ismertető jellegűek és esetlegesek", holott „ezek az írók érdemi bírálatra, a hazaiakkal azonos mércére tartanak igényt". A vita során néhány gyakorlati tennivaló is felvetődött: a határokon túl született művek magyarországi közlése, a közös könyvkiadást befolyásoló „kereskedelmi szempontok" felülvizsgálata, az írók személyes találkozásainak fellendítése.
A második Élet és Irodalom-cikk mindezekhez további gyakorlati teendőket tett hozzá (többek között a könyvtárak ellátásával, a behozott könyvek példányszámának növelésével, a határon túli magyar irodalom-részek egyetemi oktatásával, külön irodalmi díj létrehozásával kapcsolatosan), s mindezeket összefogva egységes terv kidolgozását tartott szükségesnek a hivatalos szervek, a sajtó és a tömegkommunikációs eszközök feladatait illetően.
Hogy mindez miért keltett olyan izgalmat a román pártvezetésben, az érthe­tő. Hiszen miközben ők – bár a nyilvánosság előtt természetesen nem ezt mondták – a párt nemzetiségpolitikája tengelyébe a kisebbségek beolvasztásának hosszú távú programját állították, döbbenten kellett szembesülniök azzal, hogy a „proletár internacionalizmus", „a szocialista országok közötti testvéri barátság" elveire hivatkozva ezt a célt ke­resztező folyamatok indultak be határokon innen és túl. Ezért vált számukra fontossá az, hogy „megfelelő választ" adjanak a magyar írók felvetésére, s úgy ítélték, ez a válasz csak akkor lehet hiteles, ha azt ismert és elismert romániai magyar írókkal mondatják ki.
Közben azonban sor került a magyar értelmiségiekkel 1968. június 27-ére megszervezett tanácskozásra, ahol egész sor felvetés, igény fogalmazódott meg a romániai magyar szellemi élet hátrányos helyzetének megszüntetésére, s számos kritika is a román nemzetiségpolitika gyakorlata címére. [A tanácskozáson történtekkel – két e tárgyban fontos dokumentumot is közölve – Novák Zoltán Csaba foglalkozott: A „nyitás éve", 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceauşescuval. Múltunk, 2008/2, 229–264. A két iratot Novák az általa kiadott dokumentumkötetben (Novák: I. m. 241–261.) is közölte. Annyit fűznénk hozzá, hogy Domokos Géza felszólalásának a hagyatékában fennmaradt román nyelvű szövegén és más, helyben készült feljegyzésein ennek a találkozónak a dátumaként június 27-e szerepel, és nem június 28-a, amellyel Nováknál és másutt is találkozunk. A tanácskozás végén elhangzott, de a sajtóban nem közölt Ceauşescu-be­szédről Domokos Géza készített kézírásos feljegyzést, hagyatékában ez is megtalálható.]
A magyar írók állásfoglalásával kapcsolatosan a KB Propagandatitkársága nem tétlenkedett, s 1968. június 24-i dátummal elkészült egy „tájékoztató anyag" „a romániai magyar nyelvű irodalommal és írókkal kapcsolatos, Magyarországon megfogalmazott álláspontokról" (közli Novák: I. m. 214–219.), amely, keltezéséből ítélve, a bukaresti értelmiségi találkozó idején már a KB illetékeseinek asztalán lehetett. Ismeretlen szerzőjének feladata nemcsak magának az Élet és Iro­dalom-cikknek az ismertetése volt, hanem előzményeinek és dimenzióinak feltérképezése is. Ebbeli igyekezetében több mint másfél évre ment vissza az időben, s meglehető­sen magas régiókban kereste – és találta meg – a „nacionalizmus" és a „belügyekbe való beavatkozás" vádjával illethető személyeket. A legkorábbi cikk, amelyet ez a „tájékoztató anyag" ismertet, Czine Mihály tollából származik, a Kri­tika 1966/11. számából, aztán ott található az inkriminált szerzők sorában Darvas József, a Ma­gyar Írószövetség akkori elnöke, továbbá Dobozi Imre, E. Fehér Pál, Kósa László, Nagy Miklós, de hivatkozás történik egy, a Honvédelmi Minisz­térium és a Magyar Írószövetség által közösen szervezett tanácskozást ismertető Népszabadság-cikkre és Aczél Györgyre, az MSZMP első számú ideológusára. Majd jönnek a „fontosabb következtetések": egy pontokba szedett „bűnlajstrom", amelyből itt csak néhány jellemző mondatot és „inkrimináló" idézetet emelünk ki. „a) A szomszédos országok magyar nemzetiségű lakossága gyakran a magyar nép részeként van feltüntetve"; „b) „... nem minősíthető nacionalizmusnak az, hogy a határainkon túl élő magyarok sorsáért felelősséget érzünk"; c) „... a szomszédos országok magyar irodalma csak úgy juthat méltó pozícióhoz, ha szervesen bekapcsolódik az egyetemes magyar irodalmi körforgásba." d) „A szocialista Romániában nagyon nehéz egy időben jó kommunistának és jó nemzetiségi vezetőnek lenni."
Aczél György neve és a Honvédelmi Minisztérium emlegetése egyébként jelzés értékű ebben a tájékoztatóban, Földes György szerint: „az 1968-ban elinduló irodalmi, kulturális kezdeményezés ebben az ügyben maga mögött tudta az MSZMP vezetésének teljes támogatását." (Földes: I. m. 101.)  

Ezek után születtek meg a válaszcikkek: Domokos Géza két cikke: a Sajá­tos­ság, felelősség (Előre, 1968. júl. 7.) és Az igazság és tárgyilagosság szellemében (Előre, 1968. júl. 24.) címmel, a Huszár Sándoré (A felelősség oszthatatlan. Utunk, 1968. aug. 2.), és egy, Hajdu Győző és Gálfalvi Zsolt által közösen szignált cikk (Fele­lősség azonos eszmények szolgálatában. Igaz Szó, 1968/8); a román olvasók felé pedig a Szász Jánosé (O răspundere inalienabilă. Gazeta literară, 1968. júl. 25.).

Hogy ezek az írások miként születtek meg, arra itt most csak a Domokos Géza-cikkek keletkezéstörténetét feltárva kívánunk rátérni. (Hasonló részleteket mond el saját cikkével kapcsolatban Huszár Sándor is.)
Domokos első cikke a Sajátosság, felelősség címet viseli, s ebben érezhetően megpróbálkozik azzal, hogy elvegye a tőle elvárt elutasító állásfoglalás élét. Először a pártfőtitkár-államfő egyik beszédére hivatkozik, de abból is egy olyan szövegrészre, amely szerint „... az együttélő nemzetiségek műalkotásai anyanyelvükön születnek, sajátos hagyományok és vonások jegyeit viselik magukon..." – aztán innen továbblépve ezeket a sajátosságokat: az anyanyelv és a klasszikus örökség szerepét fejtegeti, kitérve a „romániaiság" tudományos vizsgálatának fontosságára, s „józan vagyis minden csalóka mítosztól mentes, a kor szelleméhez igazodó önmegfogalmazást" sürgetve. Ezek után következik a penzumnak eleget tevő záró bekezdés: „Csak így hathat át sajátosságunk tudata, így szólalhat meg bennünk az a felelős­ség a Román Kommunista Párt vezetésével növő-erősödő hazánk, sokrétűségében is egységes kultúránk, a romániai magyar nemzetiség anyagi és szellemi haladásával szemben. E felelősségünket – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – nem kívánjuk megosztani senkivel." 
Nem ok nélkül feltételezzük, hogy már ennek az első cikknek a megírásakor Domokos Géza tisztában volt: olyasmit vállalt, amelyért a kortársaknak, de az utókornak is a szemébe kell néznie. Erről ugyanis hiteles dokumentum van a kezünkben: dr. Kincses Lászlónak, a Magyar Nagykövetség bukaresti megbízottjának „szigorúan titkos" feljegyzése 1968. július 13-án (tehát ennek az első Előre-cikknek a megjelenése után) folytatott beszélgetésükről (közölve: Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România. 1956–1968. Andrea Andreescu, Lucian Nastasă, Andreea Varga szerk. Cluj, 2003, 923–926.). Ebben Kincses kérésére, hogy „fejtse ki véleményét bővebben a »közös felelősség« kérdését illetően is", de „csak olyan kérdésekről beszéljen, amelyek nem okoznak neki lelkiismereti problémát, s amelyek miatt nem kerül szembe a pártfegyelem követelményeivel", Domokos Géza körülbelül egy órás beszélgetés keretében válaszol. A jelentés szerint elő­ször részletesen elemezte az akkori romániai helyzetet, mondván: „... annyi más terület után a nemzetiségi ügyekben is véget ért az a korszak, amely mintegy 10 évig tartott, s amelynek fő jellegzetessége az volt, hogy szépen hangzó nyilatkozatok vagy dekrétumok jelentek meg, de senki... nem gondolt arra, hogy kinyilatkoztatáson túl konkrét lépéseket tegyenek ott, ahol az élet megköveteli" (I. m. 923). Majd magyarázta a cikkben is kifejtett álláspontját, s ezután értékelte-értelmezte a magyar írók állásfoglalásában körvonalazódó teendőket, figyelmeztetve arra, hogy részükről „... nem nagy, hangzatos frázisokra, az itt már jócskán túlhaladottnak tekinthető »kampány-szellemre« van szükség, hanem értő, okos magatartásra" (I. m. 925). Végül tagadta (ez az adott helyzetben érthető volt), hogy cikkének megírására valaki utasította volna, s jelezte, hogy „esetleg egy hosszabb cikkben írná meg – a most kifejtettek értelmében – véleményét" (I. m. 926). A jelentés konkrétumain túl érdemes ideiktatni Kincses megfigyelését: „Mindvégig... érez­hető volt az olykor kínosan ható törekvése, hogy félreérthetetlenül, egyértelműen fejtse ki álláspontját... Láthatóan nagyon felkészült a beszélgetésre, érezhette annak kellemetlen jellegét, s a végén nagyon örülni látszott, hogy túl van rajta. Ide tartozik még az is, hogy bármit mondott, sohasem tűnt úgy, mintha valami hivatalos véleményt közölne, szavainak mindvégig megmaradt az őrá annyira jellemző csendes, értelmes, barátságos, szellemes, személyes véleményként ható jellege." (Uo.)
A „bővebb kifejtés" azonban egészen más irányban történt meg, mint ahogyan azt a követségen lezajlott beszélgetés során Domokos Géza gondolta. A pártvezetést ugyanis nem elégítette ki a válasz. Nyílt, a „román álláspont" mellett egyér­telműen kiálló állásfoglalást követelt.
Az események kronológiája azonban ezen a ponton összezavarodik: a Domokos-hagyatékban ugyanis az Előrében megjelent két válaszon kívül van egy harmadik is, egy, öt gépelt oldalas, javított, kézírásos kiegészítésekkel megtűzdelt szöveg is. A kézzel ráírt cím: Felelősség. Az 5. lap alján pedig egy szintén kézzel írt megjegyzés: „A »felelősség«-vita első (részemről írt) el nem fogadott cikke. Ezután jött a másik."
De mielőtt ennek az ismertetésére rátérnénk (a teljes szöveget a Függelékben adjuk), idézzünk fel egy fontos mozzanatot, ami – mint említettük – megzavarja a kronológiát. Egy Páll Árpád által 1989 márciusában (!) készült Domokos-interjúban ugyanis a következőket olvassuk: „Tehát 1968 nyarán vagyunk, amikor a Ma­gyar Írók Szövetségében megfogalmazódik a kettős kötődés – kettős felelősség programja. Nagyon újszerű volt, nagyon kihívó... Engem itt, Bukarestben felhívattak a Központi Bizottság sajtóosztályára... és az osztályvezető elém tett egy feljegyzést, amely ismertette a vitát... [nyilván ez volt az a bizonyos 1968. június 24-i anyag, amelyből korábban már idéztünk. Az eredeti Élet és Irodalom-cikkeket saját bevallása szerint nem látta. Nem is láthatta: azokat a sajtócenzúra nem engedte be az országba, még a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár bekötött kollekciójából is hiányoznak] ... Utána bevittek az akkori propagandatitkárhoz [aki nem volt más, mint az 1958-ban vele együtt pártfegyelmiben részesített Dumitru Popescu], hogy mondjak véleményt, foglaljak állást »a belügyekbe való súlyos beavatkozás ellen«... A titkárral folytatott beszélgetésből világossá vált előttem, hogy döntő fontosságú momentumról, egész létünk, további fejlődésünk kritikus pillanatáról van szó, és elöntött az aggodalom." Ezután az interjúban a Ceauşescuval történt bukaresti értelmiségi találkozó eseményeinek felidézése következik, majd újra felveszik az elkezdett téma fonalát: „Ahogy hallgattam a meglehetősen indulatos minősítéseket, arra gondoltam, hogy ez a biztató folyamat lelassulhat, gyengülhet, esetleg le is állhat, vagy ellenkező irányt vehet. És erre gondolva vállaltam, amit kértek..." (Önmagától a nemzetiségi kérdés nem oldódik meg. In: Páll Árpád: Harangszó a mélyből. Beszélgetés romániai magyar értelmiségiekkel. Bp., 1991, 124–125.)

Húsz év távolából érthető, hogy itt összemosódtak bizonyos események, ám a beavatkozás ténye, amelyet Domokos Géza a magyar nagykövetségen tagadott, kétségtelen.
De térjünk vissza egyelőre még a hagyatékban megőrzött kéziratos változatra. Ez a szöveg már jóval bővebb, mint a Sajátosság, felelősség, de még mindig annak a koncepcióját követi, s inkább a július elején az írószövetség égisze alatt szintén Bukarestben tartott Utunk–Igaz Szó-elemző gyűlés hangulatát idézve (arra egy fél mondat erejéig közvetlenül is utalva) szól az író felelősségéről (a gyűlésről a Ga­ze­ta Literară 1968. júl. 11-i száma ad hírt, a Consfătuire de lucru la Uniunea Scrii­torilor c. rövid cikk szerint azonban az július 9-én zajlott le, Szász János bevezető referátuma, Létay Lajos és Hajdu Győző beszámolói alapján): „... nemcsak a céh, de a közvélemény is érzékeli: az új perspektívákhoz új, pontosabban megújhodott írói szemléletre, emelkedettebb erkölcsre, tisztább alkotói légkörre van szükség" – állapítja meg Domokos Géza, majd a „felelősség" kérdését egészen más irányban továbbgondolva, így folytatja: „... az irodalmi lapok nem a főszerkesztők tulajdonát képezik, és nem egy-egy érdekcsoport szolgálatában állanak, feladatuk... az irodalom szervezése, a közvélemény hozzáértő formálása... Ebben a felismerésben gyökerezik mélyen és állhatatosan az a felelősség, mellyel az igazságot, még ha egyes szerkesztők számára keserű is volt ez az igazság, kimondták." Szót ejt a cikk írója a „romániaiság"-ról is, viszont felfogásában a romániai magyar irodalmat végig mint a romániai irodalmon belüli önálló entitást kezeli, sajátosságainak érzékeltetésében hivatkozva nem csupán Gaál Gáborra, hanem Kuncz Aladárra is. Ezután következnek csak a kirótt feladatnak eleget tevő mondatok, amelyek azonban a fenti kontextusban inkább ráadásnak tűnnek, s amelyeket olvasva – különösen a később nyomtatásban megjelent változattal összevetve – nyilvánvaló a magyar írótársakkal szembeni sarkító megfogalmazások kerülése: „Ha igaz, márpedig nyilvánvalóan az, hogy egy nemzeti irodalmat sem lehet önmagában igazán megérteni, annál inkább áll ez egy olyan nemzetiségi irodalomra – a romániai magyarra –, amely tudatosan a szocialista Románia valóság-viszonyában, eszmei célkitűzéseiben egységes literatúra szerves részének vallja magát." A cikk vége felé pedig: „Senki más nem vállalhatja, ha megvan benne a realitás iránti érzék, ha csak nem esik saját illúziói csapdájába, a romániai magyar irodalomért a felelősséget, csak a hazájuk valóságtalaján álló, a Román Kommunista Párt irányítását sajátjuknak tekintő romániai magyar írók. Ez a felelősség, amely egy és oszthatatlan, nemzedékek hosszú sorának haladó hagyományára, az 1918–1944-es periódus gazdag tapasztalatára és tanulságaira, a kommunisták vezetésével győztes forradalom, a szocialista Romá­nia mai valóságára épül." A záró bekezdésben pedig: „Az »írástudók felelősségé­re« égetően szükség van ma is; külön-külön és együttesen saját népükért és az emberiség sorsáért, bárhol éljenek a földön. A szocialista országok íróira ezen kívül még más felelősség is hárul: a példamutatás felelőssége. Ezt azonban senki sem tévesztheti össze a valóságot figyelembe nem vevő szólamokkal, eléggé végig nem gondolt nyilatkozatokkal."
A Páll Árpáddal 1989 márciusában beszélgető Domokos Gézát felidézve, s a kéziratban maradt Felelősség-cikk, valamint a hozzá fűzött megjegyzés olvastán elképzelhetjük a helyzetet: ezt a változatot mindenestől visszautasította a propagandatitkár. Következnie kellett tehát a második Előre-cikknek (ez is megvan a Domokos-hagyatékban, méghozzá egyenesen románul, hogy a „megrendelők" is értsék), amelyre Domokos Géza így emlékezik vissza két évtizeddel később: „... vállaltam, amit kértek, ahogy vállalták más barátaim, szerkesztők, írók, újságíró kollégák is. Írtam román nyelven egy cikket, amit a pártvezetés, amely akkor a tengerparton tartózkodott, jóváhagyott, aztán a szöveget lefordítottam magyarra." (Páll Árpád: Harangszó a mélyből. 125.)
Ez a – tulajdonképpen harmadik – Domokos-cikk: Az igazság és tárgyilagosság szellemében története.
Azok a megállapítások, amelyek az akkori párt-álláspontot visszhangozzák, ebben a harmadik szövegben találhatók meg: „... magától értetődő – szögezi le itt Domokos Géza –, hogy a hazai magyar literatúra, amelyet országunk földrajzi, történelmi és szellemi valósága határoz meg, elvitathatatlan sajátosságaival és egyedi vonásaival együtt Románia Szocialista Köztársaság irodalmának szerves részét képezi." Ezután következik a magyar íróknak adott válasz: „A felelősség bármely megoszlása – irrealitás, illúzió", s a kérdésnek a pártvezetés kívánsága szerinti – az akkor még „meg nem oldódott" csehszlovákiai helyzet összefüggésében való – megideologizálása: „Ma, amikor az események újra és újra bizonyítják, milyen sürgető­en fontos az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartása, a felelősség megosztásának tézise – irodalmon kívüli szempontúsága különösen evidens – elfogadhatatlan. Lényegében olyan beavatkozási kísérletet takar, amely a kölcsönös megértés és együttműködés szellemének ápolása helyett csak zavart kelt, és félreértéseket okoz." A pártelvárásnak megfelelően meg is nevezi a címzettet, indoklásában azonban a román hatalomnak szóló utalás is megtalálható: „Nem érthetünk egyet semmi szín alatt a Magyar Írószövetség említett íróértekezletén, utána pedig a magyarországi sajtóban és folyóiratokban megfogalmazott »kettős kö­tődés, kettős felelősség« programjával. Állásfoglalásunk elvi meggyőződéseinken túl arra a gyakorlati meggyőződésünkre támaszkodik, hogy a Román Kommunista Párt, akárcsak eddig, ezután is minden feltételt biztosít a romániai magyar irodalom fejlődése érdekében." Végül a cikk záró soraiban van még egy, a magyar–ma­gyar kapcsolatok irányába is nyitó mondat: „Szeretnénk remélni, hogy abban a jómegértést és kölcsönös megbecsülést hirdető szellemben, amelyre hitünk szerint a szocialista országok író-kapcsolatainak épülniük kell, ezek a kérdések mielőbb tisztázódni fognak. Hisszük, hogy jogaiba lép az igazság és a tudományos objektivitás, a két irodalom további szoros együttműködése, a két ország testvéri kapcsolatainak további elmélyítése érdekében."

A Páll Árpád által készített interjúban Domokos Géza említést tesz cikkei korabeli belső visszhangjáról, s erről Huszár Sándor is ír a Sorsom emlékezete. Vallo­mások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról. (Buk., 1982) lapjain, majd nyíltabban memoárfolyamának harmadik kötetében (Magamtól féltem eleitől fogva. Napló­lapok 1968–1971. Kézirat.). Erre ebben a tanulmányban nem térnék ki.

Foglalkoznék viszont a Domokos Gézát érintő folytatással, amelyhez az 1989-es interjúhoz képest csak másfél évet kell átlépnünk az időben – és persze az 1989 decemberi romániai eseményeket is.
1990 novemberében vagyunk, a romániai magyar irodalom 1970–1990 közötti két évtizedének elemzését célul kitűző „debreceni irodalmi napok"-on, ahol az elszámoltatás nemcsak a két évtized immár szabad és őszinte értékelése formájában, hanem számonkérés-szerűen, szemtől szembe történt meg. (Ezeknek az 1990. no­vember 15–16-a között megrendezett irodalmi napoknak a teljes anyagát közölte a Látó 1991/3. és 4. számában. Az alábbi idézetek innen valók.) Természetes, hogy a diktatúra összeomlásának (illetve a nyolcvanas évek egyre nyíltabb és durvább homogenizálásának) távlatából nézve az 1968-as állásfoglalások itt már más megítélés alá estek. Ezeknek a „debreceni diputa" során Ágoston Vilmos adott hangot. „Manapság – állapítja meg – hajlamosak lennénk elfogadni azt a magyarázatot – már csak azért is, hogy borítsunk fátylat a megalázó eseményekre, és különben is, akik ezekben részt vettek, a későbbiekben mind használni akartak a nemzetiségnek –, hogy Ceauşescu 1968-ban nyitott, szembeszállt a prágai bevonulókkal, jogosan reménykedtek azok, akik benne bíztak, melléálltak, arról már nem tehetnek, hogy a k&am