[Látó, 2008. július]

Úgy érkeztem a találkozásunkra, mint aki hosszú útról tért haza. A könyvek szagára, a lámpás tompa fényére, a szék csendes nyikorgására felkészültem, ám nem tudtam olyan mértékben összpontosítani, hogy apám átható tekintete meg ne zavarjon. Izgatott rituálé vette kezdetét, mindketten gyorsan, kifulladásig beszéltünk, és akárhányszor egymás szavába vágtunk, heves mozdulatokkal kértünk bocsánatot. Míg beszélt, pihentem, és homlokomat ráncolva figyeltem. Ösztönösen rendszereztük a mondanivalónkat, ezért egyszerre kellett követnem gondolatmenetét és bábáskodnom ötleteim születése fölött. Válaszaimat mondatokba szerkesztettem, de gyakran kényszerültek bővítésre, hiszen apám érvelése hallatán frissítenem kellett őket. Teljesen kimerültünk, és a beszélgetés nyomát kerestük pihegve, ám a beszélgetés sebessége és a kölcsönös megértés elkábított bennünket, csupán az érzelmi kapcsolat volt a lelkesedésünk egyetlen érzékelhető nyoma. Zavartan félrenéztünk.

Apámat ritkán látogattam, és bármennyire hiányoztam neki, nem követelőzött, amikor pedig felkerestem, olyan lázas örömmel fogadott, hogy nemsokára én is eltanultam tőle a lelkesedés mesterségét, és ha nem is műveltem nagy kitartással, időnként sikeresen alkalmaztam. Most ennek köszönhetően ismertem fel ragyogó tekintetében, széles mozdulataiban, szokatlan testszagában a megbúvó türelmetlenséget. Amikor kiderült, hogy egy nemrég érkezett levél miatt azonnal indulnia kell, meg voltam győződve, hogy a levél sürgető tartalma velem áll kapcsolatban, és ennek igazolását láttam abban is, hogy kérte, felejtsem el az utazás fáradalmait, és tartsak vele. A levél valójában egy zsíros csomagolópapírra, egymásra torlódó betűkkel írt, zaklatott értesítő volt, amit Dramán úr egy falubeli kisfiúval küldött még kora délután. Dramán úr neve nem volt ismeretlen számomra, habár semmit nem tudtam barátságuk természetéről. Azok alapján, amit későbben hallottam róla, sejtettem, olyasmi készül, ami kapcsolatban van érkezésemmel, és az apám által nekem szánt sorssal. Annak ellenére, hogy a levél tartalmát nem ismertem, olyan különleges élményre számítottam, amit életében egyszer élhet meg az ember.

Az úton, amely nem lett volna említésre méltó, ha nem ekkor értesülök Dramán úr látomásáról, apám felszabadultan fecsegett.Már nem kellett titkolnia bűnös türelmetlenségét, és elmondta, amit a levél írójának zaklatott, széthulló keze írásáról sejteni lehetett. Dramán úr elvesztette önbizalmát. A kimerült, megviselt ember szenvedett a magánytól, és új életének bizonyos pillanataiban – a legkegyetlenebb pillanatokban – úgy érezte, végleg elveszítette a családját. Ha a lánya ilyenkor látogatta meg, mivel nem ismerte fel, a hasonlóság láttán bánatos könnyeket hullatott látogatójának ölébe. Dramán úr pár héttel ezelőtt, akárcsak én, hosszú útról tért vissza, ám az ő visszatérése nem volt akadálymenetes, és ott, ahol korábban a kereszttel jelölt útkereszteződésben minden alkalommal megpihent, most Sz.M.-mel találkozott. Az élmény úgy hatott rá, akár élete első kávéja. Felindultan ért haza, és azonnal magára haragította a családját, hiszen olyan közösségben élt, ahol az emberek viszolyogtak a különös történetektől, ahol a mértéket azok határozták meg, akik látványos kétkedéssel utasítottak el minden lenyűgöző tapasztalatot. Ha tehát Dramán úr képtelen elhallgatni, mi történt vele, akkor nemcsak őket boszszantja majd, hanem a kimértségükre büszke emberek érzékenységét végérvényesen megsérti. Ott, ahol az életképességet a különös történetek elutasításában mérik, Dramán úrnak figyelmesnek kell lennie. Családját a fia és lánya jelentette, mindketten magukban éltek a faluban, távol apjuktól. Elmaradásuk ijesztő volt számára, ők azonban felmérték, mekkora kárt okozott a látomás története, és csupán a falu közösségével szemben vállalt kötelezettségüknek tettek eleget, mikor nem mutatkoztak vele. Sejtették, hogy nincsen tudatában, milyen súlyos hibát követett el, ám az ő helyzetükön ez keveset segített. Az apjuk olyan, nem e világi lénnyel találkozott, akit a falu emberei évszázadok óta tiszteletben tartottak, akinek a testét az elmúlt idő táplálta és növelte félelmetesre, és aki minden bűntől megszabadít, csak attól a lelkiismeret-furdalástól nem, amit Dramán úr története egyértelműen a falu lakosaiban felébresztett. A túlvilági jövevény eredeti ábrázolásai részletmentesnek, simának mutatták az arcát, hogy az emberek nap mint nap tudomást szerezhessenek eredendő tisztaságáról, és a festmények fátyolossága arról a szándékról tanúskodott, ami a távolságot kívánja szemléltetni, azt a könnyektől nedves levegőt, ami elszakítja Sz. M.-et az emberektől.

Dramán úr aztán, Sz.M.-nek hála, olyan világba nyert belépést, amelynek köszönhetően felismerte a tévelygő embereket, akiket nem szánt egymásnak az isten, de akiknek mégis jobb, ha együtt folytatják útjukat. Dramán úrnak tehát apám elmondása szerint olyan különleges képessége fejlődött ki, ami miatt, ha régi ismerősei, netán rokonai nem is látogatták, számos olyan ember kereste fel, akinek Dramán úr korábban a létezéséről sem tudott. Apám egyike volt azoknak a keveseknek, aki korábbi barátságát nem tagadta meg, és aki talán még gyakrabban is látogatta volna, ha a jelenés nem okozta volna a férfi elméjének gyöngülését. Amikor megérkeztünk, az udvaron várakozó Dramán úr kényszeredett mosolyából, suta mozdulataiból megértettem, hogy nem érkeztünk a megfelelő pillanatban, feltehetőleg nem rendelkezett azzal, amiről a levélben írt. Apám különös viselkedése elvonta a figyelmem. Türelmesen vizsgálta az udvart, a nyikorgó ajtót, a megöntözött virágokat, a fák ágaira kidobott ágyneműt, majd miután a házat is körbejárta, arra kért, várjam meg, és magunkra hagyott.

Dramán úr behívott a szobájába, és én szívesen követtem. Kíváncsian hallgattam, hiszen nem mehettem haza, apám a kulcsot is magával vitte. A beszélgetésünk első percei máris büszkeséggel töltöttek el, hiszen történetének bizonyos részleteit már előre kitaláltam, és könnyedén mutattam az utat, hogy olyan módon tudjon tovább mesélni, hogy a környezete által elhomályosított részek, számára is megvilágosodjanak. Rávezettem arra, amit soha nem értett, és amit az őrültség egyértelmű jeleként már ő is elfogadott. Története részleteinek nagy fontosságot tulajdonítottunk, ő pedig újra felfedezte valószerűségüket, és így különleges szerepet kaptak, hiszen most egészsége visszanyerésének lehetőségét is hordozták. Őszinte szeretettel nézett rám, habár láthatóan nehezére esett nyitva tartani szemét, egyre ritkábban simította végig az arcom, mégis én voltam, aki őt anélkül is megértettem, hogy mindent elmondott volna. Lényeges részleteket is fűztem – jóllehet feltételezésként – történetéhez, melyek értelemmel ruházták fel a látomás élményét. Rajongással követte a mondandóm, időnként mégis elvonta figyelmét, ami a szoba jobb sarkában mutatkozott számára, és aminek természetéről keveset tudott. A régi kályha, töredezett fémlapjával, szétcsúszó kéménycsövével, a kopott, elszáradt parketta falmentén kilátszó része, a sarokba dobott játékbaba nem tudta lekötni figyelmét, és a szeme egyre gyakrabban suhant a számomra láthatatlan tárgy irányába. Kisujja egyszerre rebbent szemhéjával, és ha ilyenkor megszólalt, hangja az elfojtott indulattól karcosan, de erőteljesen szólt, mintha szavait felköpné arra a foltos falra, ami leginkább levelének papirosára hasonlított, a sarokban azonban a szavak összefolytak, és a történet fogságba került. Idegesen rángatta merev nyakizmát. Habár töredezett mondatokban, szaggatottan beszélt, most sokkal többet elmondott, mint amit bárki is megtudhatna a történetéről, de elsősorban Sz. M.-ről beszélt. Minden fontos részleletet közölni akart Máriáról, akkor is, ha úgy képzelte, hogy elveszíti becsülésem. Amikor Sz. M. Dramán úrhoz beszélt, mindig enyhén elpirult, de szeme rajta nyugodott, tágra nyitott pupillája annyira habzsolta a fényt, hogy Dramán úr túlzás nélkül állíthatta, arca körül a tér elvesztette ragyogását, mintha hozzá mérve a levegő is tisztátalannak bizonyulna. Sz. M. testének súlya elhanyagolható volt, nem tudta őt a föld felszínén tartani, így a gyenge szél is távolfújta, és Dramán úrnak csak akkor sikerült a közelébe jutni, amikor egy kökénybokorban a kékben játszó köntöse fennakadt. Ha a szemébe nézett – mesélte Dramán úr –, vére felpezsdült, körme a tenyerébe mélyedt, és úgy érezte, mosolya szemtelen és tolakodó, miközben azt remélte, hogy a csodába illő jelenség környezetében a világ megszűnik létezni, és akkor megérezte a frissen vágott fű illatába vegyülő trágya szagát. Megrémült, hogy a hirtelen illatözön elönti majd érzékeit, és elhomályosítjaMária látványát, hanem ekkor egyértelműen, magabiztosan megérezte azt a mennyei illatot, aminek hatására vére nemcsak agyát, hanem szégyenletes módon más testrészét is elöntötte. Dramán úr elhallgatott. Tekintetét egy fáradt tekintetű, mosolygó nő vonta el, akinek az érkezése után másnap reggelig többet egy szót sem szólt. Egy ideig kíváncsian figyelte, mintha meglepte volna, hogy bármennyire pontosan fogalmazott, mégsem úgy írta le a levelében, amilyennek a nőt most, a látogatásunk vagy éppen a beszélgetésünk után látta. A nő úgy tűnt fel az ajtóban, hogy nem vettük észre, mikor érkezett, nem volt különösen szép, álla kissé szögletes és az orra vad és horgas volt, az illata azonban erővel töltött fel.

A házban otthonosan mozgott, léptei, mozdulatai frissek voltak, és olyan ember kíváncsiságára, jókedvére utaltak, aki számára a hely, ahol már biztonságban érzi magát, még sok újdonságot rejteget. Gyorsan közeledett felém, annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem vett észre engem. Megsimogatta az arcom, hozzám simult, és révedező tekintetéről feltételeztem, hogy megérezte rajtam az apám illatát. Már késő este volt.

Először akkor ébredtem meg, amikor három óra tájban Dramán úr kirohant az éjszakába. Amikorra elérkezett a reggel, Dramán úrnak már ötször, talán hatszor is volt hasmenése, minden alkalommal izgatottan, aggodalmas arccal nézett rám, mint aki halaszthatatlan ügyét felejtette el, és bátorításra van szüksége, de beszélni már nincsen ereje. Segíthettem volna, ha beszélek hozzá, vagy az is megnyugtatta volna, ha a hűvös kezemmel végigsimítom gyűrött homlokát, azonban a forró női öleléséből nem kívántam szabadulni, meztelen testemet pedig szégyelltem a kegyes, tiszta lelkű nő előtt megmutatni. A hatodik alkalommal, amikor Dramán úr sóhajtozását a szobában is hallhattuk, a nő felöltöztetett, majd utánamentünk. A dérlepte udvaron, a hideg és nedves, fényfoltos hajnalban az illatos nő hangosan felkiáltott, és érkező apám irányába mutatott. Ölelkeztek. A nő apám karjába kapaszkodott, és én, aki elsőre kevesebbet láttam meg belőle, mint amit értéke szerint felismerhettem volna, apám csillogó tekintete és peckes léptei szerint, már helyesen becsültem meg, mit veszítettem el.

Amikor apám a lányt mint leendő feleségét mutatta be, hirtelen megértettem Dramán úr legmélyebb és legsötétebb bánatát.

A gyönyörű nő nem lehetett az enyém.