(A Kinek Észak, kinek Dél c. regényből)

Mindenki szabad online lexikonja, a népszerű Wikipédia szerint Újvidék v. Novi Sad v. Neusatz stb. város Szerbiában. A Vajdaság Autonóm Tartomány székvárosa. Szerbia második legnagyobb helysége, amely említett tartomány (szerbül: Vojvodina) középtáján terül el, virágos/virányos Vajdaságunk három alkotóeleme közül kettőnek, Bácskának és Szerémségnek a határán, a Duna folyó mindkét partján. Lakosainak száma meghaladja szűkebben a kettő, tágabban a háromszázezret, köztük – a huszonegyedik századi első népszámlálás így mutatja – hetvenöt százaléknyi a szerb, már csak kb. öt a magyar, kettő és fél a szlovák, kettő a horvát, míg a hármat túlnövi az olyan, aki jugoszlávnak, illetve ugye: délszlávnak vallja magát. Másfél százaléknál valamivel több a montenegrói, a többiekről, így az arrafelé szintén jelentős számban élő románokról, ruszinokról és másokról ezen a helyen nincs pontos kimutatás. Újvidék tengerszint feletti magasságával és hasonlókkal nem fárasztanánk senkit ebben a kis memoriter-szerű összefoglalóban, amely akár segítheti is az élvezetes és zavartalan (tovább)olvasást. A város történetéről tudott, hogy környékén valamikor népes római települések léteztek, óbirodalmi erődök álltak, és hogy a mohácsi vész idejéig aztán volt itt egy aprócska telep Vásáros-várad v. Vásáros-Várad v. Vásáros Várad névvel, amely a Péterváradon székelő ciszterci apátsághoz tartozott, s mivel az ezzel kapcsolatos papírokat legfőbb eredetiségvizsgálónk, Tóth Dezső kolléga nem említi a híres hamisítványok között, valószínűleg ez a dolog így is van.

Akárcsak az, hogy a török pusztítás után, 1694-ben szerbek alapítottak ugyanitt várost – ezért szerepel egyes régebbi okmányokban Rácváros, azaz Raitzenstadt, illetve Srpski grad gyanánt Újvidék –, és első lakóit mindössze tucatnyi marcona katona jelentette, akik a Duna túlsó partján, a Fruška gora magaslatán álló péterváradi erődben teljesítettek hű szolgálatot.
Mindegyiküknek pár kecskéje legelészett, vagy csak éppen meditálgatott a hegyoldalban, amelyeket a fegyverforgató férfiak hazafele sosem mulasztottak el megfejni, legyen a családnak friss tej reggelire. Asszonynak túróba. Sőt, valósággal versengtek, vajon kinek a kecskéje ad többet, s utóbb izgalmas kecske-mustrákat is rendeztek. Legrégebbi eredetére nézve ebből a civil tevékenységből nőhette ki magát, ha úgy vesszük, az a híres mezőgazdasági és állattenyésztési kiállítás – színes, soknemzetű zajos vásár –, amely a legutóbbi „balkáni háború” előtt annyi szakembert vonzott oda a világ minden tájáról, amennyit Újvidék egyetlen másik rendezvénye sem (leszámítva a fiatalok jelenlegi Exit-fesztjét, de ez most nem játszik szerepet). Tudjuk, 1748-ban kapott Neusatz városjogot, s az ekkortól működő iskolákkal számíthatjuk itt igazából a tanítás kezdetét. (A becsengetést.) Az ipar felcseperedése is az Osztrák–Magyar Monarchia idejére esik, a nagy erejű, jól rögzített szárazmalmok beindulása, a finom selyemgyáré, meg a nagy rössel habzó sörgyáré, ama kis dohogó, mizőr helyett.

Az első világháborúig kiépültek a közintézmények, a városháza, továbbá a Pestről átköltözött és a szerbség szellemi életében kulcsszerepet játszó Szerb Matica könyvtára, valamint ugyanannak a kiadója, nem utolsósorban a gőzfátyolos részlegében mindenféle sejtelmes találkozásra, pletykálkodásra és ármánykodásra, testi/lelki kapcsolat létrejöttére és ápolgatására kiváló lehetőséget nyújtó jódfürdő. Utána mindez szépen legfelső gazdát váltott. Egész pontosan: ’kilencszázhúszban, a trianoni békeszerződéssel, amikor is az anyaországtól elszakadt, arrafelé még viszonylag jóval nagyobb számban élő magyarság – túl a jajgatáson – szeppenten-metszetten várta a további fejleményeket.

! Az onnan el nem vándorlók, ki nem pusztulók még megérték a második világháborúban, hogy elcsatolt Délvidékük pár évig ismét Magyarországhoz tartozzon. Ekkor azonban olyan borzalmas események követték ok-okozati összefüggésben egymást, amelyekről utána csak részben volt szabad beszélni, holott vélhetően jobb lett volna a másik részét is kibeszélni. A kerek történet kedvéért legalább. És rögtön.

A keletkezett feszültség – oh, azok a szép napok, boldog szocialista idők, testvériség-egység ide vagy oda – nem nullázódott le maradéktalanul soha, és hogy valaha is megszűnhet-e ez a belső nyomás, főleg így, az újabb rémségekkel megpakolva, ki tudja? Nem mondja meg, hiába kérded, a Wikipédia. Márpedig annak megalkotásában, szüntelen alakításában számtalan fényes elme vesz részt világszerte. (Mondhatnánk: vállvetve, ha ez itt idegesítő képzavart nem eredményezne.) A Wikipédiáról magáról ennek szellemében tudni illik, hogy egy többnyelvű, nyílt tartalmú, egész népes közösség által fejlesztett, bővítgetett, javítgatott – legalábbis ilyennek mutatott – lexikon, amelynek nemes célja, hogy az általános lexikonokhoz hasonlóan az emberiség közös tudásanyagáról szolgáljon megbízható és hasznos infókkal, tájékoztasson és magyarázzon. Ugyanakkor, mint maga mondja, nem célja a nem közismert személyek bemutatása, vagy a fikciók magyarázata, továbbá a személyes publikációk támogatása. – Ezzel együtt a W. nyilván nem az irodalmi törekvések őrült istápolója, de ha nem akar, ám ne is legyen. Nem fontos ez sem, ellenben lényeges jellemzője, hogy túl a latinon, németen, eszperantón, spanyolon, francián stb., míg nem tanul meg mindenki rendesen angolul: több nyelven szörfölhető. Így aztán Újvidéknek is van itt minimum két szép panorámás változata: egy szerb, meg egy magyar (vagy fordítva). És aztán mondani se kell, hogy e kettő nem egészen fedi egymást.

Nagy adag jóhiszeműséggel konstatálva: mintegy kiegészítik egymást a teljes igazság kedvéért. Ugyanakkor nehéz nem elmosolyodni ezen, miszerint e kedves és amúgy szórakoztató mód hasznos hálózati lexikonunknak nem célja a „fikció magyarázata”, holott jómaga éppenséggel, mint tapasztalható, meglehetősen védtelen a fantazmagóriák vírusával szemben, tűzfalán át zavartalanul közlekednek a különféle folklorisztikus elemek. Nem beszélve a csikorgás nélkül is elforgatható nemzeti látszögek bájos változatosságáról a mindennemű megítélésben.  Szinte kihallatszanak a himnuszok mögüle.

Isten, áldd meg a…

Még érdekesebben állunk a közismertség kritériumával különféle személyek esetében. Jó, maga Shakespeare nem jelenthet különösebb problémát, ellenben egy az angolokénál kisebb nemzet Shakespeare-jével már bajban lehetünk. Ahogy nyilván többen hallottak Hans Sachs nürnbergi mesterdalnokról, mint például Stanoje Bajac mortályosi kötélfonóról, ugyancsak remek mesterdalnokról. De nem is ez az igazi gond, hogy például az angolok egyiket sem ismerik, hanem inkább az, amikor egy olyan több nép sarjai lakta, egyik történelemből a másikba átvándorló, minden gátló tényező ellenére mind időben, mind térben megvastagodó, kibővülő várost és annak jelességeit vesszük szemügyre, amilyen Újvidék. A róla/róluk szólókat. A szerzők mintha valahányan rendre nem ugyanarról beszélnénk. Mintha ezen v. azon a helyen mindössze átjárhatatlan, sehol sem, illetve csak ritkán érintkező párhuzamokban, valamiféle külön rétegekben, külön emeleteken, fiókokban és alagutakban léteznének tárgyak, mozognának emberek. Ha pedig mégiscsak valamely műhibából, Isten figyelmetlenségéből netán összefutnának, hát, abból csak baj lehet. Érdekes, hogy az Újvidékről szóló szerb cikkely egyetlen magyar embert talál megemlíteni, méghozzá Kossuth Lajost. Őt is abban a szövegkörnyezetben, hogy nem sikerült vele ’negyvennyolcban közös nevezőre jutni, amit aztán a város földig rombolása követett. Illetve van még egy magyar, nevezetesen a világbajnok teniszezőnő, Szeles Mónika Noviszád hírességei között. De nincs róla külön cikk, ahogy például Albert Einsteinről igen Újvidék ragyogó csillagai között. Márpedig drága Albertünknek volt egy valaha vidám újvidéki felesége, akinek egy valódi zseni kibírhatatlanságával sikerült elvennie az életkedvét, különben köze nem volt ehhez az egészhez. (Esetleg annyi, hogy egyszer egy kis jobb sorsra érdemes, szerencsétlen újvidéki író képzeletében megszületett az ottani Einstein utca, de hát a W. tényleg nem foglalkozik fikcióval.)

Ám magyar szemszögből nem szabad szó nélkül hagyni – hozzátartozik a teljes képhez, nem szabad csalni –, hogy a szerb szövegből nem maradt ki említés szintjén a magyar honfoglalás, és hogy onnan igenis rá lehet kattintani a magyarokra. Mint olyanokra. S akkor itt, ahol akár a legrosszabbat várhatná az ember, egész barátságosan fogadnak. Még egy kapoccsal odébb – újabb háború ide vagy oda – váratlanul oda pottyanunk, simán, ahol egy lelkes horvát ajkú szerző jellegzetességeiben, a minden többi nyelvtől való szerencsés különbözőségében roppant vonzónak találja a magyart, a magyar nép kulturális vívmányait meg egyenest varázslatosnak. Mondja még, hogy horvát és magyar uniója a legrégebbi és legtovább tartó unió Közép-Európában, Horvátország és Magyarország barátságos viszonya meg egyenest példamutató egész Európában. – Kérem szépen, tényleg mennyire kedvezőbb az egykor Pétervárad börtönében fogva tartott, Haraszthy Ágostonunkhoz hasonlóan lüktető útivágytól űzött, forrófejű horvát író szavainál, Matošénál, aki elkorcsosult (szlavón) nemesekről beszélt, a magyar tájról meg így: marha és kukorica, kukorica és marha, magyarok és barmok, barmok és magyarok.

Mellesleg kissé élesebben ugyan, de csupán azt fogalmazta meg M., amit a délvidéki magyar írók egyik örökké valamiféle szivárványos adriai szigetekre elvágyódó, azonban haláláig a disznósivalkodásos bácskai porban és poros ákácosokban maradó, ott bujkáló, biciklizgető és révedező, széplelkűségében itt-ott elcsorduló, utána rendre pocsék hangulatú vezéregyénisége érzett, aki ebből az anyagból, ebből az egyedi csokorból megalkotta a vajdasági helyi színek „ragasztós” elméletét. Szenteleky Kornélnek hívták. Ki ismeri? És a szivárvány mely színeiből áll a helyi színek elmélete?

A SZIVÁRVÁNY DÉLIBÁBJA?
Újvidék vendéglős sztárja, bizonyos Bata Pežo (nyilván neki lehetett legelőször Peugeot-ja arrafelé) a maga hosszú és gyümölcsöző pályájára visszanézve arra emlékszik, ahogy egyszer Ivo Andrić beállított hozzá ebédre. Egyenest a drinai hídról jövet, éhesen-szomjasan. Izzadtan, következésképp pindurka izzadságszaggal, amit amúgy sosem lehetett megérezni remek stílusán. Nagy pillanat volt, amikor egy óriásbécsit kért török kávéval. Azonban Andrić se újvidéki származású, és szerinte egyébként is mindenféle firkásznál és hasonlónál ezerrel méltóbbat fényeztek a város hírnevén például a tamburások, akik nemcsak arról híresek, hogy ki tudják muzsikálni a megrekedt, ellilult ajkú borjút is a tehénből, hanem külön művészetet teremtettek. – Itt elsősorban Balázs Janikára, azaz Janika Balažra gondolhat Peugeot úr kimondatlanul, aki ugyan latroknak is játszott – vélik egyesek –, ellenben hírneve elterjedt a messzi Ázsiában is, mint tudjuk.

Méghozzá az az emlékezetes eset kapcsán, amikor a távoli tatárföldön valaha egy reszkető lábú tevécske született, amelyet az anyja valamiért nem akart elfogadni. Régi mongol szokás szerint ilyenkor zenészt hívnak, aki muzsikál a tevének, mert csak a muzsika tudja oly mértékben meglágyítani a szülő valamiért mostohává lett szívét, hogy tüstént visszavegye a kis pici, elárvult, panaszos csemetéjét. Hallván ezt a szomorú dolgot, az éppen arra turnézó Janikánk momentán úgy döntött, hogy ebben is kipróbálja magát. Egy életem, egy halálom, de okvetlen sikerrel.
Állítólag öt perc se kellett ahhoz, hogy a teveanyuka belássa tévedését, s patakzó könnyekkel, kissé morbid, zokogó tevehangokat hallatva: csecséhez eressze éhes gyermekét.

Trianon után, amikor a szerbek átvették Újvidéket, körbenéztek, pontosan mit is kaptak, s az ott élő lelkekről precíz leltárt készítettek. Bohókás Albert Einstein meg a száraz matematika ide vagy oda, nem érdemes túl sok számot felsorakoztatni, ezt azonban tán mégis érdekes szemügyre venni! A W. szerb változata szerint ezerkilencszázhuszonegyben Novi Sad lakosai közül (van ebben miért kételkedni?):
16 071 szerb,
13 065 magyar,
6486 német,
2663 zsidó,
1294 szlovák,
672 orosz,
613 szlovén.
Ugyanakkor legtöbb a katolikus, nyomában a pravoszláv elem, majd nagy lépéssel következnek az evangélikusok, utána még nagyobbal a muzulmánok. (A zsidókról ilyen formában ezúttal nincs említés.) A régi Újvidékhez kötődő hírességek lajstromában felsoroltak – az Osztrák–Magyar Monarchia péterváradi börtönében „nyűgölődőket, zsizsikes paszulytól fingolódókat” leszámítva – szinte kivétel nélkül a legfelső, legnépesebb nemzet tagjai közül valók. Így például a sűrű csuklások közepette emlegetett M. Polit-Desančić, aki a hajdani vár földje alól jövő lánccsörgésről és sóhajtozásról írt szépet. Aztán az egykor a polgári demokratikus reformokat sürgető Svetozar Miletić, politikus és élénk vérmérsékletű tollforgató, az Immár mindenütt szabadon leng a szerb zászló című költemény szerzője. (Titóéra emlékeztető, emelt karú, Újvidék legnagyobb katolikus temploma felé pörölő szobrával S. M. a mai Novi Sad központi városképét uraló alakja.) Vagy például Laza Kostić költő, aki arrafelé főleg a nagy múltú ideggyógyintézetéről elhíresüt Koviljban, azaz Kabolban született, Pesten doktorált, majd Újvidék magisztrátusában az írnokságig vitte. Sőt, szenátorságig? Miletić megbízottjaként L. K. több titkos missziót teljesített Szerbiában és Montenegróban (még az osztrák–magyar időkben természetesen), hogy kisvártatva gazdag, nagy lábú nőt vegyen el feleségül, a fiákeres Zomborba költözzön, s végül ott szépen, szerencséjétől másnaposan megkeseredjen. L. K. elévülhetetlen érdemei közé sorolják Shakespeare népszerűsítését szerb nyelvterületen, akárcsak a klasszicizáló elemek bevezetését a kortárs szerb lírába, nem utolsósorban a szerb Hamlet alakjának megteremtését a nemzeti drámairodalomban.

Sok név között, ha már ennél tartunk, itt olvasható nagy szuflájú Antonije Hadžić neve is, aki nem csupán a színházi élet, hanem az egész kulturális miliő fellendítésén mutatta meg kivételes fizikai és szellemi erejét. Aligha győznénk mindenkit megemlíteni, azonban nehéz lenne kihagyni a legendás gyerekköltőt, aki a legtöbb zseniális gyerekversen tudott gügyögve és egyszerre dolgozni úgy a kis kamanci íróasztalánál, hogy közben annak a széknek mind a négy „béna” botlábát is megénekelte, amelyen épp ült: Jovan Jovanović Zmajt. A híres Sárkány bácsit. – Mindent összevetve: nyilván ezért alakult úgy, nem pediglen holmi súlyos földrajzi lapszusként, hogy a szerbség Duna menti Athénként, azaz Szerb Athénként kezdte el emlegetni Újvidéket. Ahogy a szentendrei szerbség Szentendrét a Szerbek Sionjaként.

És folyt a folyó tovább.

Nem mellékesen egy finom lelkű nő is akad itt, ebben a történelmi-irodalmi pakliban: Milica Stojadinović Srpkinja. Olyasmi lehet ő, mint a magyar irodalom Kafka Margitja. (Talán.) A kritika hiányolja belőle az igazi írói vénát, költői svungot, ugyanakkor aligha lehet teljesen megfeledkezni róla. Már csak azért sem, mert szép lírai naplót írt a Fruška goráról. Kaján férfinyelvek szerint azonban ennél szebb húsvéti tojásokat tudott Milica remekelni minden évben, bükkfalevél mintáival meg szellemes viaszábrákkal, mivel nem. Festette őket dióval, fűtejjel, céklával és hagymahéjjal, amivel kell. Talán azért is értette ezt ennyire, mert ezerszer megfordult hozzátartozóinál Mokrinban. Meg egyáltalában: érzéke lehetett hozzá. Jócskán.

Mokrin takaros falu v. városka Vajdaság harmadik alkotóelemének, Bánátnak az északi részében, az Aranka v. Zlatica partján. Régi magyar neve Homokrév, s a magyar történelem szempontjából annyiból emlékezetes, hogy ’negyvennyolcban makacs és mérges Perczel Mór magyar hadhős vívott arra győztes csatát. Amúgy állítólag annyira megállt az idő ott, hogy a tyúkok is még homokba tojják a tojásaikat. Tréfát félre, világhírű az egy kotlós alól, de sokféle tojásból származó mokriniak ősrégi ragaszkodása: épp a tojáshoz. Bogdan Ibrajter Tane kolléga írja az írástudók felelősségével a Vajdaságról valószínűleg valaha is készült legpazarabb képes, azaz fotós, széles folyókat és arany búzaföldeket, serénykedő alföldi embereket, ódon várakat és piros cserepes kolostorokat stb. gyakorta madártávlatból mutató, ablakban éneklő délvidéki kutyákat is megörökítő legújabb, húzós árú krónikában, hogy Mokrin az egyetlen hely a világon, egyetlen az európai népek e régtől forgalmas keresztetútján, ahol hellyel-közzel még időre mérik a bort. Kifizeted, aztán amennyi beléd fér/óra. Utána, ha tudsz, mehetsz tovább, kedves vándor! Azonban amiről a hely igazán híres, az az, hogy ott minden évben megtartják a falusi gúnárok (gúnarak) olimpiáját, nem utolsósorban a tojástörő világbajnokságot – a hímes tojás készítésének gazdag tradícióján túl. A színes eseménysorozat olyannyira népszerű, hogy még az angol nagykövet is el szokott látogatni oda szeplős, duci kislányával, meg a kedves, örökké kontyot viselő feleségével. (Igaz, jobbára még a háború, Vajdaságunk bombázása előtt.) Nyilván nagyon jól szokták arra érezni magukat. A kislány egészen ki szokott pirulni, miközben jó hangosakat sikít, picit be is pisil, főleg a libafiúk sziszegő, suhogó és puffogó, tollrepítő párbaja közben, amelyik nem megy úgy vérre, ahogy a tiltott kakasviadalok. Mégis kemény mutatvány.

A tojástörő sportot hisszük v. sem, még az UNESCO is lajstromába vette (na, erre milyen gombot varrna ellenőrünk, Tóth Béla?).

B. I. T. Bogdan Sećakov néhai mokrini doktort emlegeti különös előszeretettel – aki mindenkivel tegező viszonyban állt, még a leghamisabb kutyákkal is a faluban –, neki mániája volt könnyű lovas kocsival, mellette a bakon kedvenc, tarka gúnárjával a környék pocsolyáit járni (állandóan ugyanazt az idegesítő kis dallamot fütyörészve eszelősen) csakis abból a célból, hogy ahol méltó ellenfélre bukkan, ott tüstént libapárbajt rendezzen. Ennél is megrögzöttebb szenvedéllyel űzte a tojáskoccantást: melynek esetén viszont két kíváncsi ember áll egymással szemben, és csak tyúktojás jöhet számításba. Intésre vagy bírói sípszóra összeütik azokat a véksőkig felhevült, egymást cukkoló (verbálisan idegesítő) párbajozók, s természetesen az győz, akinek a tojása mit csinál? Vagy nem csinál?

Sećak doki, ahogy becézték, ez az egyenes, nyílt szívű, magas és jóképű férfiú még azt a gazságot is el tudta követni, hogy valódi, direkte a Fruška gorából hozatott, első rangú, szinte láthatatlan cementtel bélelje ki a maga versenytojását. Annyira imádott győzni, hogy egy ízben még a francia miniszterelnököt is szégyentelenül átverte, annak büszke tojásait könyörtelenül szétverte, azonban bármennyire igyekezett is a híres doktor úr, összesítésben Slobodan Galešev Bodač, a legendás Bökő viszi magasan és messze a dicsőség pálmáját. Bökő már egy hónappal húsvét előtt, mielőtt még kikötötték volna a harangnyelveket, bejárta csámpás lépteivel, csapott vállával a Tisza mindkét felén létező, lágy fuvallatban szellőző, kukorékoló tanyákat, csakis a legkeményebb tojások után kutatva. A bácskai oldalon vérmes magyar kofáknak udvarolgatott, miközben fogához ütögette a portékát, beszéde ezért kicsit szaggatott volt, ám érthető.

Körútja során gyakran eljutott Kišprdilovékhoz a pusztába, meg a Tuturilov-szállásra, ahol a régi időkben végül is, úgy tűnik, nem szláv, inkább burgundi felesége által likvidált Istenostora Attila föld alatti istállói sorakoztak. Valamiért általában itt találta meg azt, amit keresett: a törhetetlen tojást.

Bökő hősies szemfogai – ahogy azt Emica Višal újvidéki kisnyugdíjas mokrini születésű, egykor műlovar, most nyugalmazott rajztanár férje kiszámolta – hatvan év alatt pontosan ötezer tonnás megterhelésnek voltak kitéve. Nem is bírták volna, ha földije, Ladičorbić fogász nem szerkeszt neki különleges protézist erre a célra. Az idős férfi arra is emlékszik ráncos homlokát kaparászva a pálinkásüveg tükrében, hogy a tojástörő versennyel csaknem párhuzamban folyt – tán folyik még ma is – egy másik attrakció, amelyben lókupecek versenyeznek tamburaszóra, hogy ki találja el fémpénzzel – meghatározott távolságról – az összetört, tehát vesztes, elárvult tojásokat. Ebben állítólag egy Dragan Radu nevű figura bizonyult sokáig a legügyesebbnek. Élettársa tipegett utána tarka szoknyájában, hatalmas kosárral, hogy alig látszott ki mögüle, s abba szedte az összetört tojásokat, amelyet az ő (becenevén:) Tökös Durgója nyert. Amit ez a derék, hosszú orrú asszonyka, a Pinás Ankica  nem szedett össze, felcsipegették mások. Ami meg megmaradt, azt úgyis elmosta a Szent György-napi eső.

Emica Višal ura tudni véli, hogy a tojástörés kultusza már régóta dívik más helyeken is, amilyen például az új-zélandi Hamilton. Ott meg valami Milan nevű illető, ennek a Bökőnek a leszármazottja fertőzte meg a jónépet…

A férfi már hangosan horkol andalító lábszagában, kedves kis folyóparti paneljükben az ötödiken, mint a népmesében, amikor Emica óvatosan, ujját a szájára helyezve – mintha valami tilosat mutatna – előveszi a szekrény aljából, mindenféle kész és félkész, molyfészek kézimunka közül a féltve őrzött hímes tojásait. Van közöttük egy, amelyiken a díszítés aprócska szirént ábrázol. Azt mondja Emica, aki inkább horvát, hogy azt a Srpkinja csinálta. A Stojadinović. Ez a kis szirén sokáig itt élt Újvidéknél a Dunában. Nagyon szerette mindenki, mert nagyon barátságos volt. Néha ott mutatkozott a kikötőben, és volt, akinek a tenyeréből evett. Aztán elcsapta szegényt egy gőzös lapátkereke. Méghozzá mindjárt az I. Ferencé. A kis drágát. Kár, kár, kár. Velika šteta.

Azon a helyen, ahol a vár egyszer szíven lőtte saját városát, mindig is könnyedén virágzott a dráma. Nemcsak a péterváradi szerelmeseké, amelynek tragikus változata szerint a szép cigányasszony, illetve az örök emlékű édes cigánylány, Bubamara balsorsú kedvese az épülő vár falában végzi, s amelyet vásárokon adott elő hajdanán bizonyos Drk Márk bábművész – miközben farkán táncoltatta a panaszosan jajgató, hunyorgó fináncot, a szerelmi háromszög harmadik tagját –, hanem sok egyéb. Érdujhelyi Menyhért patinás Újvidék-monográfiájában említést tesz arról, hogy Shakespeare születésének háromszázadik évfordulóján az ottani szerb színtársulat mekkora sikerrel játszotta kopaszkás William barátunk legnehezebb műveit, valóságos diadalkörutat téve a Délvidék szerb városaiban, hovatovább túl a Dunán és a Száván, Belgrádban és környékén is. Belgrádban maga a kifinomult ízlésű királyné üdvözölte a társulatot válogatott előkelőségek élén, s hangosan elítélte mindazokat, akik a szerb színjátszásért nem adnak Újvidéken több pénzt, ugyanakkor dicsérte nagyban az általa megtekintett előadás természetességét, amelytől az erőltetett, ripacskodó beszéd sikeresen távol tartatott. (Maga Natalija eléggé pöszén és kissé modorosan, mélyített hangon, nyelvét karikába hajtva szólalt, de ez nem zavart senkit.)

Shakespeare-en túl Újvidéken Calderónt, Goethe darabjait, Lessinget és Schillert is színpadra állították a szerbek. É. M. pedig Antonije Hadžić, vagyis Hadzsics Antal színházigazgató szavaira támaszkodva írja buzgón: a jelek szerint kétségbevonhatatlan, hogy a szerb, a horvát, sőt a szerbországi színészet bölcsője is magyar földön ringott. A szerb Thália első ápolói és apostolai magyarországi szerbek voltak. Azt is mondja még, hogy a magyar irodalomból átültetett színművek száma jelentékeny, mert a magyar darabok kedveltek a szerbeknél, és említi A cigányt, amelyik akkor immár a századik előadásnál tartott. – No, de mi is ez a kedvelt darab, amelyik legalább akkora fényt árasztott maga körül, mint az akkoriban beszerelt légszeszvilágítás? Őszintén: nem a legsúlyosabb magyar drámaírók egyikének, Szigligeti Edének „hiteles népszínműve” került itt ünnepelt rivaldafénybe, a figyelem középpontjába, a cigányromantika egyik legjellemzőbb alkotása, amelyben amúgy szokatlan nyíltsággal elhangzik a kérdés:
– Hát a cigány nem ember?

A kacskaringós történet szerelmi bonyodalmak egész során át – amelynek fő konfliktusát az képezi, hogy roma és nem roma fiatalok fülig szerelmesek egymásba – végül eljut a dalbetét formájában megjelenő katartikus mondanivalóig, amely szerint minden ember egyenlő, bőre akár fehér, akár barna, így: a cigány is ember. A becsületes szegény igazsága pedig joggal győz a gonosz gazdag igazságtalanságával szemben. Szigligetitől még a Szökött katona örvendett hasonló sikernek a délvidéki szerbség körében, ugyanakkor innen semmit nem tudunk meg igazából a délvidéki magyar színjátszásról. Kulturált szórakozásról egyáltalában. Azt meg mi lelhette?

Muszáj máris mentegetőznöm, hogy nem akarok én, vagy nem akarunk mi itt kimerítő színház, illetve művelődéstörténetet írni, csak épp felmerült. Márpedig amennyiben É. M.-nél keressük kitartóan a választ, nem sokat találunk erről, viszont megtudjuk, hogy Újvidék, azaz Neusatz németsége hajdanán az ún. polgári céllövők egyesületébe járt szívesen, amely fő feladatának tekintette általában véve a céllövés ápolását, e tisztességes és férfias ügyesség mellett a barátság előmozdítását. A lövő évad minden évben május 1-től mindszentek előtti vasárnapig tartott, s nemcsak lőttek meg barátkoztak ott, de zenés kerti mulatságokat is tartottak. (Következésképp udvaroltak.) Az egyesületet németek alapították még majdnem Mária Terézia idejében, ahogy a daloskört is, amelynek tagjai eleinte ugyancsak német hivatalnokok voltak, és csak később vegyültek közéjük más népek fiai. Így a daloskört jobbára magyarok kezdték látogatni, majd jöttek énekelni szerbek úgyszintén, ám ők aztán megalapították a saját külön körüket. A németek is rövidesen kiváltak, onnantól aztán magyar, szerb és német ismét külön danolt. És időnként, ha kellett, éppen lőtt is egymásra, de csakis, ugye, a tisztességes és férfias ügyesség szellemében.

Itt a nők se maradhattak persze veszteg. Ők is különféle egyesületekbe tömörültek mind a háborús, mind a békebeli sebesültek, megrokkantak és elesettek megsegítésére, amilyen például a Vereskereszt újvidéki fiókja. E magasztos célú intézményben időnként szintúgy rendeztek fergeteges, kebelrezgető és bokavillantó táncmulatságokat (miként a lövöldében), vagy ezeknél sokkal diszkrétebb szavalóversenyeket, amelyek jövedelmét a kórházalap gyarapítására fordították. A Vereskeresztéhez hasonló jelleggel, csak jóval csekélyebb létszámmal működött az Izraelita Nőegyesület, amely córesz leánykák nászhozománnyal és kedves mosollyal való ellátását is a maga választott teendői közé sorolta. Míg a magyar asszonyok főleg a Mária Dorothea Egyesületbe tagozódtak, amely főleg a lánynevelés területén igyekezett elévülhetetlen érdemeket szerezni, nőnevelési eszméket terjeszteni és a női önképzést előmozdítani, a szerbek zömmel az Újvidéki Szerb Nők Jótékony Egyesületének zászlaja alá sorakoztak. Ők a szerb női társadalom művelődésére fektettek hangsúlyt, a morál fejlesztésére és a „ferde szokások kiirtására”, ugyanakkor gondoskodtak a szerb kézimunkázó lányok kellő anyaggal való ellátásáról, kiállításaik megszervezéséről, nem utolsósorban kórház állításáról háború idején – akárcsak a Vereskereszt, ekképp téve eleget a saját magasztos kötelességüknek.

É. M. úgy tudja, hogy e derék egyesület elnökét Radovánovics Juliannának  hívják, hogy az egyesületbeliek kétezer forint tőkepénzzel rendelkeznek, óvóiskolát tartanak fenn, s nagyon szép házuk van. (Biztos járt arra; gyaníthatóan többször is: abban az utcában /?/.)
– Kész bűn? Hm.

 A BŰN KÖNYVE jó vastag. Nagy, fekete, kemény vászonkötésébe beette magát a por, hogy onnan soha többé ne lehessen kitakarítani. Ezt nem a könyvespolcon szedte össze, oda nem került sosem, hanem a fáskamra szegletében, ahol idejének jó részét töltötte. Csoda, meg nem ették az egerek. Szerény krónikásuk még gyermekkorában akadt rá a szülői háznál, belelapozott, de nem találta érdekesnek. Bár egy érdeklődő kérdés erejéig igen, azonban nem kapott rá bővebb választ, mindössze valamiféle homályos célzást apai nagyapjára, a többi kimerült holmi tétova vállrándításokban, feszengésben, majd hullámoztak a napok tovább. A kötetnek nyoma veszett, hogy egész véletlenül bukkanjon fel ismét. Felbukkanásának körülményei teljesen prózaiak, nem érdemelnek bővebb kifejtést, egyszerűen csak előkerült banális rejtekhelyéről egy látogatás alkalmával, amikor nem is őt keresték, de akkor egész határozottan ezt találta mondani:

– Helló, itt vagyok, ’zmeg, emlékszel rám? Ne csináld, hogy nem!
A Bűn Könyvét – amely hosszú ún. személyi adattárral végződik, illetve szokásos tartalomjegyzékkel – sokan írták, majdnem harmincan, és egy valaki szerkesztette közülük. Éppen az, aki beléje az Újvidékről szóló fejezetet szerezte. Jeles magyar író-fordító lelkiismeretes redaktori munkája ez, olyané, akit egyebek mellett a Híd a Drinán Andrić-regény magyar honosítójaként ugyancsak számon tartanak, ahogy a vajdasági magyar irodalom egykor jól működő, Szenteleky atyánkkal szoros kapcsolatban álló motorjaként is.

Neve: Csuka Zoltán.

Maga a könyv 1941-ben jelent meg Budapesten, A visszatért Délvidék címet viseli, s bevezetőjében a következő olvasható: A kötet összeállításánál elsősorban az a szempont vezette a szerkesztőt, hogy a visszakerült déli részek szellemi vezetőinek legjobbjait szólaltassa meg egy korszakról, amely a délvidéki magyarság életében a „kisebbségi” jelzőt fogja kapni, s amely kétségtelenül rányomta a maga bélyegét nemcsak a vidék, hanem az emberek képére is. Ez a korszak bennünket ebben a pillanatban csak a magyarság szempontjából érdekelhet; milyen volt hatása ennek a vidéknek magyarságára, mennyiben fosztotta meg erőitől, s mennyire erősítette nemzeti öntudatában; mit vett el tőle, s mit adott néki lelkiekben, akaratlanul is. Mi a tanulság abból a több mint húsz esztendőből, amit ez a magyarság idegenben, nemzettörzsétől csaknem hermetikus elzártságban eltöltött. A kötet összeállításának pillanata kétségtelenül nehéz feladat elé állította a szerkesztőt (…), hiszen a szempont, hogy a délvidéki magyarság legjobbjai írják meg ezt a könyvet, azzal a hátránnyal járt, hogy az átalakulás forró hónapjaiban ezek a férfiak annyira el voltak foglalva a cselekvő munkával, hogy alig juthattak íróasztalukhoz.

Azért mégiscsak jutottak, mert írtak bele, és mintha elég sokan közülük olvasták volna Érdujhelyi Menyhértet (Csuka persze biztosan). Innen is kiderül, hogy a régmúlt időkben, még az első világháború előtt az újvidéki magyarság közművelődési élete a népszerű Társaskörben folyt. Ebből lett később a Polgári Magyar Kaszinó, ahol különféle estélyeket, irodalmi felolvasásokat, kvaterkázásokat is rendeztek. (Ahogy a hátsó udvarban időnként kisebb, belső érdekeltségű, főleg szerelemféltő pofonbajnokságokat és ökölpárbajokat.) Jelentős kultúrmunkát fejtettek ki a katolikus, református és egyéb olvasókörök ugyancsak, és bár némelyikük elfogadható székházat épített magának – rendes parkettás, fűthető, betapsolható nagyteremmel –, olybá tűnik, Athén szerb városában a magyarok Tháliája kevésbé jutott szóhoz a két nagy világégés között, mint a szerbeké. – A Bűn Könyvében olvasható ezzel kapcsolatban, hogy Jugoszlávia fennállásának utolsó éveiben alakult meg Újvidék székhellyel a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Egyesület, amely a (sic!) felszabadulás után Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetséggé változott. A szerbek a megszállás utolsó éveiben építették fel Szokolházukat, az ma a Levente-otthon, egyúttal a magyar színház otthona is (1941-ben tehát).

Bár korábban Magyar Thália jobban érezte magát ennél északabbra, például Szabadkán, Szerb Athénről sem feledkezett meg azért teljesen, ahol a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság idejében amúgy – lassú halálra ítélt Szabadkával, Zomborral és Nagybecskerekkel szemben – egyre pezsgőbb élet folyt. A város ugyanis másodvirágzását élte ekkor, úgyszólván a földből hajtottak ki bimbózó részei, új középületeket, gyárakat, állami üzemeket kapott, hovatovább valódi, kifolyt üzemanyagtól büdös repülőteret. Egy híján hét magyar egyesület működött itt vállvetve akkoriban, és nem egy látott el színházi feladatokat is. Utóbb nagy sikerrel játszották Szerb Athénben a Marica grófnőt, meg a Dollárpapát, és az Újvidéki Atlétikai Klub rendezésében telt ház előtt – de úgy, hogy az ajtót alig lehetett betenni, csak hangos tiltakozások árán – fergeteges sikerrel mutatták be nagy végre magyarul is Szigligeti Ede drámaíró messze földön híres darabját: A cigányt.
(…