[Látó, 2006. február]

Pupp Gyula igazgató úr egy olyan alacsony, kicsi ember volt pocakkal és rózsaszínű bőrrel, akit szinte semmi sem tudott kihozni a sodrából, mert veleszületett nyájassága, ami máskülönben kövérkés testalkatán, fogyatkozó hajzatán és tömpe ujjain is megmutatkozott, meggátolta ebben. Esetleg, ha mégis történt valami váratlan dolog, amit szavajárása szerint földi ember sosem képzelt volna, vagy ha üres gyomorra erős szeszes italt ivott, magasba tartott karjai apró remegésekkel jelezték feldúlt lelkiállapotát, s csakis akkor tudott csillapodni ez a reszketeg kétségbeesése, ha karjait végül lebocsátva, megnyugtathatta a vállamon. Ilyenkor néhány pillanatnak még el kellett telni, ezután egy hangos, rövid szusszantással jelzett, hogy semmi baj sincsen már. Vagy megbillegtette tréfából azokat a felemás színű szemeit, amelyekből egyik kék, a másik, állandó kötőhártya-gyulladása következtében, piros volt, emiatt hatalmas, vasalatlan férfizsebkendőket hordott a zsebében. Aztán, ha végre visszatért a jóságos kifejezés az arcára, simogatta a hajamat, vagy meghúzgálta a fülem, és morgott, és csemcsegett, és beszélt magában hozzá, akár egy kicsi mangalica.

Erről nekem valamiért mindig a fotográfia jutott eszembe, ami engem ábrázol három és fél éves koromban, ujj nélküli apró kötényruhácskában, karjaimban egy citromszínű, vértelen lábú kiscsirkével, ahogy mosolygok a gép lencséjébe. Alul pedig ott áll félkörben a felirat, hogy comb, nyak és mellehúsa, mivel a fénykép egy hús- és hentesipari vállalkozás számára készült, és gyufásskatulyákon lehetett látni mindenfelé az országban, hátán a konzervgyár telefonszámával, Paszternák Győző és Fia Húsempóriuma. A naposcsibe pedig sipogott és vergődött a kezemben, a fotográfus segédje odajött hozzám, hogy elvegye, és visszaeressze a ketrecbe. De én nem akartam adni, mivel nem voltam egészen biztos benne, hogy elkészült-e már a kép rólam, amin nem lehet csodálkozni, mert a fényképész rengeteg dolgot csinált egyszerre, fel és le futkosott, fél térdre ereszkedett, egyszer még a fenekére is leült, és igazolványképek, portrék, esküvői felvételek készítését, másolását, nagyítását és retust, ezenfelül amatőr munkák otthoni kidolgozását is vállalta. Különféle lencséken keresztül bámult engem, amelyeket olyan gyorsan cserélgetett, hogy lehetetlen volt időben kézbe adni neki. Ezen végül felmérgelődött, és anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, egyfolytában szidta a segédjét. Olyanokat mondott neki, hogy az ördögök között is a sánta volt a legrosszabb, meg hogy nincs művészszeme, képtelen látni, mi van előtte, pedig szegény szó nélkül igyekezett mindig a nyomában maradni, hogy odaadhasson dolgokat, ami nem volt könnyű neki azzal a felszíjazható fém pótlábbal térden alul.

Ráadásul még én is megmakacsoltam magam, és szorítottam a csirkét, amire ő megpróbálta kifeszíteni a markom, szerre véve mindegyik ujjamat, amíg el nem ernyedtek. Aztán meg csak nézett a tenyerébe, mintha nem tudom, mit pottyantottam volna bele neki, és hörrent egyet, elhajította a csirkét, ami már egyáltalán nem csipogott, csak feküdt oldalt a füvön, és az élénksárga szín gyorsan szivárgott ki belőle, míg olyan nem lett, mint az olvasztott vaj. De a fotográfus nem nagyon törődött ezzel, csak dobolt elégedetten ujjaival egy népdalt a gép tokján, mosolygott, és azt ismételgette, hogy megvan, megvan.

– Akármelyikőtöktől vártam volna – suttogta szomorúan az igazgató úr, és olyan szomorú lett az arca, egészen megsajnálni való, még a hasa is kétségbeesetten domborodott előre. – Egyedül tőled nem, Florin, egy klasszikus műveltségű ember! – és karjait a feje fölé emelte, hogy még jobban jelezze, ennél többet az ő pozíciójában földi ember már nem képes mondani, tehetetlenül áll a testgyakorlástanár előtt.

– Tromf nélkül hagytál, Florin, ezekben az időkben, hogy most kellett kibújjon a farkas abból a bárányképedből.

A tornatanárnak tyúkmelle és vörös madárfészekhaja volt, vékony erecskék hálóztak balról jobb felé tartva a halántékán, olyan erősen tudott nézni, hogy a szeme köré gyűlő ráncok végleg odafészkelték magukat az arcára, mintha egyfolytában halálosan ki lenne merülve, és most még fáradtabbnak és törődöttebbnek látszott, ahogy már vagy húsz perce nem szólt egy kukkot sem, és lehajtott fejében azokkal a mérges szemgolyókkal a szőnyegmintákat fixírozta. A sötétedő irodaszobában világítottak az elmocskolódott gézpólyák és rajtuk a jódfoltok, amikkel a horzsolásokat tekerte be a könyökén és rövidnadrágos lába szárán.

A szertár egyik sarkában álltak felhajtva az egymásra hányt szivacsszőnyegek, amiket talajgyakorlatoknál lehetett használni, kilógó belsejük és nehéz szaguk volt, de én sokszor bebújtam közéjük, kezemben egy kicsike zsebtükörrel, és vártam a délutánt, mert rendesen ilyenkorra jött ki a tanár úr a szobájából. Levette a lakatot a terem ajtajáról, és elkezdett körbeszaladni először lassú futólépésben, bokajátékkal melegített vagy törzsdöntéseket csinált lábujjérintéssel, a kikopott zöld parketta ütemesen dobogott alatta, egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán ráfordult a dobbantóra vagy a korlátra, vagy valamelyik másik szerre, és addig ugrált, húzódzkodott és lengett rajtuk, amíg csak bírta erővel. Egyre többször akadt össze a lába, de felkelt, alighogy elterült a padlón, és folytatta, láttam a tükörben, ahogy felhúzott térdekkel fekszik a földön, és az egész fejét ellepi a verejték, levegő után kapkodott, fel-alá járt a hasa, és sípolt a száján, mint egy vízzel feltöltött mázas agyagmadárka.

Mindenről az anyám füzetéből tudok, amit bármikor sikerült könnyűszerrel felkutatnom, akárhová rejtette is el. Például amikor azt vette a fejébe, hogy megalkuvás nélküli katolikussá képezi magát, és megalapítja saját rózsafüzér-társaságát, majd az idők kedvező fordultával nőszövetséget is. Szürke papondéklifedeles könyvecske volt, az állt rajta, hogy Zsebnaptár Lányoknak, be lehetett jegyezni a tulajdonos nevét és lakhelyét, közvetlenül az egyesületi törvények, a tagok kötelességei, a parancsolt ünnepek és vigíliaböjtök elé. Tulajdonképpen ennek a könyvecskének a kedvéért tanultam meg teljesen magamtól olvasni, az írás elsajátítására viszont már nem volt fogékonyságom. Saját kezű bejegyzés csak kevés volt benne, ilyenek, hogy tőlem függ, milyen értékessé teszem napjaimat, vagy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit az áldozatosság szellemében gyakorlom, ezeket hallotta vagy olvashatta valahol. Utána apám születésnapjának dátuma, vagy egészen fiatalkori, elhalványodott beírások, mint: október 31. nap, lementünk a hegyimentő alakulatok és a karpaszományosok közös búcsúztatójára, ismertem meg V. Szilágyi Józsefet, Géresi Jé.-t, Saas Kálmánt (fényképet adott), jól mulattam, nóták: Házunk előtt vadászok jönnek, Te bűnös csúnya élet, augusztus 15. nap, délelőtt Kormányzó úr szül. napja, délután tea, fagylalt, aszalt szőlő, alma. Aztán négybe hajtott lapon egy hirdetés, bal sarkában épp tüsszenteni készülő, felfúvódott képű sovány férfiarccal, ami úgy kezdődött, hogy Ideges emberek hamar halnak meg, és azt akarta tudni, észleltem-e már a közeledő idegkimerültség jeleinek valamelyikét. Alá voltak húzva olyan szavak, mint könnyű izgulékonyság, lehangoltság, remegés a tagokban, káprázás, szívdobogás, túlzott ingerlékenység zajok vagy illatok miatt, érzéketlenség a test különféle részeiben, vágyakozás kábítószerek, dohány, alkohol, tea, kávé után, egyéb különleges vágyódások. Anyám lány korában, tizennégy évesen, egy balesetet követően elkezdte a dohányzást, és olyan szenvedéllyel művelte, hogy ettől kezdve visszautasított mindenféle házimunkát. Imádott viszont ujjnélküli kötényruhácskákat varrni, és sokat búsult a szövet-behozatali tilalom miatt, csak ő tudja, miféle kérésekkel, zaklatásokkal, zsarolással tudta rábírni nagyapámat, hogy jól menő vegyeskereskedését fokozatosan átalakítsa, annyira, hogy sem cipőkrém, sem petróleum, sem fogpor nem maradt a polcokon. Eltűnt mindenféle más hasznos cikk is, lovak lábát ínmerevség esetén gyógyító fluidum, Kwizda-féle vasmészszörp, ami jó a pántlikaféreg kiirtására és a legyöngült szervezet megerősítésére, valamint megutáltatja az iszákosokkal a szeszes italok mértéktelen élvezetét.

Mindezek hiába voltak nélkülözhetetlenek a mindennapi életben, helyüket hatalmas felárral beszerzett, végekben és fél végekben álló vászon, batiszt-chiffon, tusor és damaszt, színes barchent, piké, oxfordzephir, puplinek, len, pamut, frottír, matráckelme, cachmir és selyem vette át. Így amikor egy hétfő reggelen elterjedt a hír, hogy feltalálták a kiváló minőségű, olcsó és strapabíró műszálas anyagokat, nem szaladt fel többé a redőny a bolt ablakszemein, és az utcára nyíló harmonikaajtóban belülről benne hagyták a kulcsot. Anyám mértéktelen örömére végre egyedül maradhatott az üzlethelyiség félhomályában. Tizenkét órás turnusokban megállás nélkül varrt, utána négy órát aludt, ezalatt új szabásmintákat álmodott meg, végül aztán, amikor a tűt húzta, beleszaladt egyenesen a jobb szemébe, pont a pupillába, akkor gyújtotta meg az első szál cigarettát, amikor megmondták neki, hogy üvegszemmel marad, és aztán fokozatosan napi hatvan szálra növelte az adagját. Huszonnégy éves korában ment másodszor férjhez, félig vak volta egyáltalán nem jelentett akadályt számára, és lelki zavarokat sem okozott neki, emlékszem, kicsi koromban szinte naponta említette, hogy hiába próbálok bármit is, lopni, csalni vagy hazudni, mert neki hátul is van szeme. De az igazság az volt, hogy éveken át tartó titkos gyakorlással megtanulta szinte teljesen hátrafordítani a fejét. Egyedül az írás volt, amivel nehezen boldogult, majdnem érintette az arca a papírlapot és nagyon lassan rajzolta a betűit, ezt valószínűleg szégyellte, mivel állandóan dugdosta előlünk a füzetkét, a leglehetetlenebb helyekre bújt el vele, hogy biztos legyen benne, emberi szem nem látja a ténykedését.

Ezen kívül állandó térítési kísérletekkel ostromolta apámat, aki eleinte nem is volt ellenére a dolognak, mert nyugodtan gondolkodhatott akármiről, amíg a szentleckék tartottak.

Veszekedésre akkor került sor közöttük, mikor aztán egyetlen kérdésre sem tudott helyes feleletet adni, és összevissza válaszaiból világossá vált anyám számára, hogy oly mértékű vallási tudatlansággal és közönnyel áll szemben, ami kizárólag a legfelelőtlenebb neveltetésből eredhet, és ami ellen ő gyenge és tehetetlen. A tizenegy napig tartó harc végén anyám mint utolsó érvet, Jézus Krisztus testi feltámadását hozta fel apám azon elmélete ellen, hogy az ember hal, ősgyík és majom biológiai keveredéséből származik, ám egyik sem volt hajlandó meginogni hitében, mert az egésznek valódi oka abban állt, hogy egymásra mondhassák azokat a furcsa, illetlen szavakat és szitkokat, amit egyébként nem tehettek volna, kifényesedett mindkettőjük arca, testhőmérsékletük több mint másfél fokkal megemelkedett, és hajuk zsírosan tapadt a fejükhöz. Így aztán csak azt a választ kapta, hogy a tettes mindig visszatér a tett színhelyére.

Vasárnap, Aranyszájú János napján apám megpróbálta darabokra törni a konyhai tálalót, és egy pokróccal meg egy tálkányi kockacukorral, amire sósborszeszt szoktunk csepegtetni torok- vagy epefájdalmak és frontátvonuláskor szomorúság ellen, kivonult a fásszínbe. Valamivel több, mint három évet maradt ott, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor anyám elment hazulról, és én horgolótűjével addig piszkáltam a reteszt, amíg engedett a zár. Ilyenkor apám szakállas, torzonborz feje vigyorogva nyomakodott be az ajtón, első útja a kamrához vezetett, ahol falánkan tömte magába mindazt, amit szervezete megkívánt a fészerben töltött egyhangú táplálkozás következtében. Leginkább édességek után kajtatott, ha maradt még idő, akkor magasba emelt engem, és felállított a konyhaasztal lapjára, hogy szemünk egyforma magasságba kerüljön, néha nekifogott, hogy valami szakadt földrajzi atlasz hátára vagy újságpapírra malomjátékhoz való táblát rajzoljon. Előszeretettel válogatta az olyan lapokat, mint a Lélek Szava, Katolikus Háziasszonyok Lapja, Alleluja (karnagyok és kántortanítók számára), mert bár anyámat már rég nem foglalkoztatta a vallás, ezekből bőven akadt szerteszét, a szemétre dobástól megóvta őket, hogy kiválóan használtak csomagolópapírként vagy tűzgyújtónak. Nem emlékszem, hogy valaha is malmoztam volna apámmal, a pontokat szinte mindig rendesen rajzolta fel a nyáltól megszívott ácsceruzájával, de képtelennek látszott összekötni őket egyenes vonalakkal. Apám pontjai között mindenféle kapcsolat jött létre, görbék, nyilak és számok vezettek egyiktől a másikig, és rendszerint addig bonyolította a rajzot, amíg el nem fogyott a türelme, mérgesen darabokra tépte a táblát, dühében nemegyszer a szájába tömve a fecniket, és visszarohant a műhelyébe.

Florin tanár úr mintha meg se hallotta volna a szidalmakat, se a sopánkodást, egyetlenegyszer emelte fel a fejét, egyenesen rám szegezte azt a szigorú pillantását, amit én mindig olyan viccesnek találtam, az igazgató úr épp vakargatta a tarkómat, az utolsó hajszálak és a nyak bőrének találkozásánál. Még így, előrehajtott fejjel is láttam, hogy az a sovány, sápadt, vörös keretes arc mennyire hasonlít egy kályhán felejtett tojásforraló ibrikhez, amiben hirtelen felfő a víz, és zubogva túlfut a peremen, és aztán szétsistereg a forró platton. De csak állt ott, maga elé bámult és rám, és amikor már kínos volt neki a hallgatás, annyit mondott, hogy nekem most már hiába csattogtatsz, Gyurka. Az igazgató úr ujjai pedig begörbültek és összezárultak a nyakamon, tompa kerek körmei vágták a bőrömet, mind erősebben szorított, nekem meg valamiért eszembe jutott a csirke, amivel rajta voltam a fényképen.

– Szóval így állunk veled, Florin, elkezdted a hőbörgést te is! Jegyezd meg, amit mindig mondtam, nem az a baj, hogy nagy az isten állatkertje, hanem hogy alacsony körötte a palánk – és néhány pillanatnak el kellett telni, hogy szusszanjon, és akkor ujjai ismét puhák, kövérek és csiklandozók lettek, ahogy matattak a fülem után.

Akkoriban a Páris, Konstanca és a Galaxis utcák sarkán laktunk két apró szobában, amelyek felfelé viszont olyan tágasak voltak, hogy a legnagyobb ruhásszekrény csak a falak derekáig ért. A legtöbb ház ugyanilyen volt a régi dinnyepiacon. Ide hordták ki az emberek valamikor a falvakból görögdinnyekupacaikat, asszonyaikat és gyermekeiket, leheveredtek melléjük, és piszkálták a körmeiket a lékelőkésekkel nyár közepétől egészen késő őszig. Amikor megunták a sétálgatást, a pénzben huszonegyet, vagy esős idő volt, amitől nem jött a kuncsaft, tétlenségükben mindenfélét csináltak, a legtöbben például nejlonzsákok után döfködték a szeméthalmokat. Vagy lekáromkodták gyermekeiket a park fáiról, ahol hármasával-négyesével kapaszkodtak az ágakba, és pofázták be a macskamézet, mert megutálták a dinnye és a szelet kenyér ízét. A fákat kivágták, és ágaikból kóbert hajlítottak a plédek, párnák, dunyhák és peplumok fölé, amire ráfeszítették a felhasított oldalú nejlonsátrat, hogy ne érje a víz. Köveket és deszkákat is rendeztek alája, az életrevalóbbak pedig még bádoglemezeket is tudtak keríteni. A csíkos, csonthéjú dinnyehalmokra rájártak a vásárlók, ősz elejére már kitaposott, széles ösvények maradtak utánuk, az árusok meg jó üzleteket csináltak velük, akkor is, mikor annyira hígult a pénz, hogy füles kosarakban és cekkelekben cipelték maguk után, mindenki beváltásról beszélt, és fémpénzt használt csavaralátétnek, mert olcsóbb volt és jobban tartott, na, és alátétet nem is lehetett kapni. Eltűntek a dinnyehegyek is, mintha sohasem lettek volna, csak a legyek és darazsak jártak vissza még egy ideig, megzavarodva keringtek a háztetők felett, nejlon helyett mindegyiken vörös vagy bordó cserép volt. Megcsípték a bolond Kókolomot, aki visított és táncolt apróért, de akkor éppen egy keskeny árkot ásott, kérdeztük tőle, hogy minek csinálja, és ő félrehívott egyenként mindenikünket, és megsúgta a fülünkbe, hogy nagyapánk elrejtett itt egy kilós arany fülbevalót, azt akarja megkeresni. Mi pedig aznap nem mentünk ebédelni, hogy segíthessünk neki ásni, estére maradt utánunk egy hosszú sánc, amibe másnap csöveket fektettek, és vizet vezettek rajtuk. A fülönfüggőt sajnos nem sikerült megtalálnunk. A bolond pedig nagyon berúgott, mivel hirtelen pénzhez jutott valamerről, és belekötött egy idegen fiatalemberbe, aki néhány napja jelent csak meg arrafelé. Apám unokatestvére volt, egy szál bő kezeslábast hordott, amiből kilátszott a kulcscsontja és mindkét válla, és csóré lábfején tornacipőt. Hogy lássák, iparosfiú. Zsebeibe vidáman belefért az egész kicsi műhelye, öngyújtókat töltött ugyanis, látszott rajta, hogy járt már külföldön és a föld fontosabb városaiban. Az asszonyok valamiért hisztérikusan viselkedtek a közelében, ha megállt az utcán és szembefordult egy kapuval, elszánt tekintetével és egészen kicsit görbe hátával, csörgette a zsebében szünet nélkül az aprópénzeket, kevésszer volt, hogy be ne engedték volna közvetlenül sötétedés után. Pedig nem volt szép férfi, elcsúfította arcát egy barna babszemnyi anyajegy és a sűrű féregfogak a szájában, de olyanokat tudott mondani, mint senki más férfi, hogy én igazán nem értem, hogy nincs izomlázad, te Ildi esetleg Manyi vagy Joli, annyit jársz a fejemben, vagy addig nézte ott az úton a karóráját, amíg valaki meg nem kérdezte, hogy mennyi az idő, mire azzal felelt, hogy nem tudja, mert nem idevalósi, a szabad szerelem országából szökte át a határt. És mivel éjjel nem aludt, hanem összevissza mászkált mindenfelé, tényleg úgy nézett ki, mint akit kergettek idáig. Pár hét kóricálás után aztán beköltözött apámhoz a fészerbe, segített neki néhány apróságban, adogatta a keze alá a szerszámot, ugyanis apám három év alatt feltalált és majdnem teljesen befejezett egy favágógépet, ami egy ideig híressé tette a környéken, mivel önmagától járt körbe. Beállt az emberek udvaraiba, és pöfögött, sivalkodott, hajtószíjakat és lendkerekeket pörgetett, és fekete köpeteket szórva maga körül, felvágta nekik a téli tűzifát. Ebből mindenki szerint szép pénzt is lehetett volna keresni, de apámnak más volt a terve, éspedig közösen az unokatestvérével embereket képeznek ki öngyújtótöltésre, aztán elküldik őket egyenlő távolságban az ország minden pontjára. Majd sorra véve az állomásokat, körútra indulnak az önjáró favágógéppel, amit ily módon fognak üzemanyaggal táplálni. Anyám pedig életében először, nem törődve azzal, hogy látom, amint szürke füzetébe ír, megállás nélkül csuklott, mert rettenetes félelme támadt, hogy apám is elhagyja őt, és éjjelente, amikor újra- és újrafőzte a lekvárokat, ízeket és kompótokat, amiket a házba besurranva férje megevett, nem nézheti a petróleumlámpa fényét, ahogy vékonyan szivárog ki a fásszín ajtaja alatt, ahonnan viszont apám leste a konyha vagy a kamra világosságát. Megfésülködött és kiment hozzá, de helyette egy meztelen felsőtestű fiatalembert talált, barna anyajeggyel és hegyes fogakkal, mindenféle szerszám és gépalkatrész között, amelyeknek rendeltetését asszony nem ismerhette. De az idegen elmagyarázta neki, mivel apám mégis úgy döntött, hogy e női áldozatot figyelmen kívül hagyja és elment, igaz, a favágó masina nélkül, amire ők ketten közösen egy ponyvát terítettek, ide-oda cibálták, amíg már semmi sem látszott ki belőle. Utána pedig segítettem anyámnak fehérrépát pucolni a vacsorához, és ő azt mondta – ez apád unokatestvére, itt fog lakni velünk. A féregfogú pedig nem mondott semmit, csak bámult rám.

Azután se nagyon lehetett szavát venni az öngyújtótöltőnek. Nem járt el hazulról és lefogyott, azt hiszem, igen nagy lustaság lakozhatott benne, mivel semmit sem csinált egész nap, csak feküdt az ágyban, állig húzott paplannal, arra lehetett gondolni, talán a hideg leli vagy megcsömörlött, de azért is csak nézett szünet nélkül, akármerre mozdultam volna, a szeme elkísért mindenfelé. Kíváncsi voltam, mondja-e nekem is a dolgot az órával, de nem akarta, vagy már elfelejtette. Egyszer alvást színlelve fennmaradtam, és akkor derült ki, hogy apám unokatestvérét nem némította meg titokzatos torokbetegség, nyivus hangon magyarázott valamit az anyámnak.

– Értsed meg – mondta, – képtelen vagyok, megnyomorodtam, az az érzésem van, hogy reánk jön a favágógép, mintha átlátna a falon azzal a kerek lámpaszemivel, és minden percen bámulna, semmim se tud mozdulni tőle.

Anyám pedig nem válaszolt, csak kihúzgálta a fiókokat, és összeszedte a szerencsepénzeket, amikre rá volt pökve és mondva, hogy apád anyád ide jöjjön, és aznap éjjel mindet odaadta az asztalos fiának, egy tizenhat éves legénynek, akiből az ellentétes nem iránti tisztelet olyan félelmetes hiánya áradt, hogy apja gyermekkora óta nem merte verni, akkor sem, amikor gerincsorvadást okozó önfertőzésen vagy lopott cigarettával való füstölésen kapta. Pedig másképp nagyon rendes ember volt, tudott marhalábszár bütykéből biliárdgolyókat esztergálni. Hogy törné össze a favágó masinát. Egy fél éjjel és egész nap hallatszott kintről a vas csattogása, ahogy kínlódott a fiú a géppel, aztán bejött, izzadt volt és közömbös.

– A tökömön is folyik a víz – mondta.
Ha valamelyik gyermek sötétségtől, kakastól vagy a kutak alján lakó bankulytól félt, azt szokták mondani, csak gondolni kell Hádász Péterre, aki a történelemnek egy nagy alakja, sok mese volt róla, és szinte akárki tudott mondani egyet, az első dinnyeárusok között érkezett ide, még az is lehet, hogy a vezetőjük volt. De mindenképpen zömök, bivalynyakú ember, gombolatlan inggel és merő szőrrel végig a háta minden centiméterén, akkora bicskával, mint egy kasza, ha volt kedve hozzá, kieresztette a hangját a férfikórusban, amitől öregasszonyok estek össze vagy kaptak reszketést. Azt is beszélték, hogy őmiatta maradtak helyben aztán a piacosok, mivel Hádász Péter a harmadik vevő nélküli nap végén borzalmasan elkáromkodta magát, kifogott a szekerek elől minden ökröt, tehenet és borjat, szíjat hurkolt két hatalmas testű kóbor kutya nyakába, és még aznap este eltűnt, üres tejescsuprokat, bőgő gyermekeket és átkozódó asszonyokat hagyva maga mögött. Mikor már mindenki azt hitte, hogy elveszett valamerre a világban, mert több, mint huszonnyolc órát volt távol, és a szájukra merték venni a nevét, egyszer csak megjelent észrevétlen a férfikórus háta mögött, és ordította, ahogy csak kifért a torkán, hogy hárfán játszom előtted, Uram, és akkor vizet kellett preckelni az öregasszonyok arcába, hogy abba tudják hagyni a reszketést. Ő meg mindenféle pénzeket szórt szét közöttük, garast, máriást, polturát, rénes forintot és amerikai dollárt, mert bejárta az egész országot, és hatalmas haszonnal adta el a marhát, és addig ismételte kéthetente ezeket az útjait, amíg már nem tudott mit kezdeni a pénzével és a bátorságával, és fényes nappal elkezdte mondogatni az utcán, hogy lehet London a világ bankárja, de ő ábécére tanítja őket, mert marhákat visz a fővárosba, pedig van ott is épp elég. És nem csak ennyi, például miután egyik üzleti útjáról visszatérve sehol sem találta a feleségét, a kútban és a szomszédoknál se, kipiszkálta az esküvői képüket a rámából, hátrament a kartonnal az udvarba, és amikor kész volt, törökbúzát szórt az udvarra egy kicsi halomba, és majdnem halálát okozta a nevetőgörcs, ahogy a tyúkok torzsává faricskálják rajta a csőrüket, mert azzal az ő eszével letakarta a kukoricaszemeket a kép üvegjével. Ha ivott, akkor követelte, hogy neki kovásztalan kenyeret adjanak enni, mert húst nem vesz a szájába, és más se venne, ha tudná, amit ő, és ha be is rúgott, akkor a jókedve egyszeriben eltűnt, rágta a száját és felállt a kocsmaasztalra, kihúzta magát és onnan szavalt lefelé, hogy az országot egy kemény kéz kellene vezesse, az övé, és mindenkivel, aki csak ott volt, fekvőtámaszokat csináltatott, mert azt tartotta, hogy egy erős embernek erős barátokra van szüksége. Ezek után megette a pálinkáspoharat és hazament aludni, de részegségében nem vette észre az ablaka alatt leselkedő négy milicistát, akik megvárták, hogy hallatszódjon jól a horkolása, majd nagyon halkan, félelmükben hideget verejtékezve bemásztak, és egy karos pénznyomó gépet építettek be roppant csendben a szobája falába, ami csatornapléhből kivágott darabokat tudott egyetlen préselő mozdulattal ötösökké változtatni. Még a törmeléket is összeseperték maguk után, nedves ronggyal feltöröltek, kéz vagy ujjnyom hátrahagyása nélkül kiugráltak az ablakon, és várták a reggelt, hogy letartóztassák Hádász Pétert, mert féltek álmából felkölteni, nehogy hozzájuk találjon vágni valamit. És akiről immár bizonyítani lehetett, hogy pénze mi úton fiadzott olyan nagy hirtelenséggel, nem igazak a marhák, és tehát az a fővárosi dolog se. Az éjjel pedig mindenki, akit a környékről ismertem, vedrekkel, mosdótálakkal és pálinkáspoharakkal szaladgált körbe, hogy eloltsák a tüzet, ami a házunkban keletkezett.

Miután akkor éjjel, hogy a tűz elől kiszaladtunk az utcára, anyám és apám féregfogú unokatestvére nélkül maradtam, a lángok pedig csipkebogyószínűek és kékek voltak, és csak egy egészen halk, kellemes percegést lehetett hallani, ahogy megvilágították belülről a szobákat. Mintha nem fért volna odabenn az a sok fény, gáz és hő, kilövellt az ablakokon át szerte az útra, és látni lehetett benne anyámat, amint guggol az ágyon, és lehántja az inget az öngyújtótöltőről, nagyon elmosódottan, de én rájuk ismertem mozdulataikról. Mindenki szörnyülködve nézte, és tolongott közelebb, hogy többet lásson. A szomszéd udvarára egymás mellé állottak a szénás- és a borvizes szekerek, a kocsisok a deszkákra állva kurjongattak mindenféle disznó dolgokat, s mivel óránál hosszabban okádta a házunk a furcsa képeket gyors egymásutánban, almát vagy tökmagot rágtak, szétszórva maguk körül a szemetet, amin anyám biztosan bosszankodott volna. De akkor már mindenfelőlről lökdöstek, mivel bizonyossá vált, hogy ecet, máklé és kékkő keverékével itatta meg apámat, félelmében, hogy el fogja hagyni őt a világ körüli út kedvéért, és mert nem volt értelmi képességeinek teljes birtokában, ami szintén világossá lett, mihelyt a szappanszagú nő beleolvasott a szürke táblás füzetkéjébe, amiben a dátumok szerinti feljegyzések olyan régre mentek vissza, hogy az embereknek egyszerűbb volt új, könnyebben elhihető dolgokat kitalálni.