[2018. február]
PARTI NAGY LAJOS: LÉTBÜFÉ. ŐSZOLÓGIAI
GYAKORLATOK. BUDAPEST, MAGVETŐ, 2017.
Privát írásgyakorlat, amelyet az öregség állapota és a betegségtől sújtott, gyarló, saját korlátainak folyamatosan tudatában lévő én szövegalakítása jellemez – ezek azok a kulcsszavak, amelyekkel a legfrissebb Arany János-monográfia1 körülírja az Őszikéket. Nem tévedhetünk nagyot, ha a lírai naplók szubjektivitására épülő Őszikék esetlegességét, alkalmiságát, köznapiságát tekintjük a Létbüfé egyik előképének. Ennek csak látszólag mond ellent az, hogy az előző Parti Nagy Lajos-verseskönyv, a 2003-as Grafitnesz másfajta elrendezésben közölte a már ott is jelentős terjedelmű „őszológiai gyakorlatok"-at, „írta Dumpf Endre" megjelöléssel. E szubjektív, lírai naplók ugyanis sem Aranynál, sem Parti Nagynál nem a külvilágban ellenőrizhető, konkrét eseményeket dokumentálják, hanem inkább viszonyulásokat, vágyakat, gondolatokat, miközben erősségük marad a konkrétumokra utaló jelleg. Dumpf Endre ráadásul nem alakul igazi karakterré, egy-két vágy és egy-két helyszín csupán, amelyek alapján személyiségvázlata megalkotható. Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy Dumpf individuummá alakítása jól érzékelhetően nem is célkitűzés a könyvben: ő sokkal inkább egy nyelv és egy pozíció. Sajátos és mégis (be)helyettesíthető.
Parti Nagy Lajos monográfusa, Németh Zoltán a Grafitnesz megjelenésekor a következőképpen látta az akkor még csak töredékesen ismerhető ciklus jellegét: „Az Őszológiai gyakorlatok originalitása és költészettörténeti pozíciója véleményem szerint abban rejlik, hogy benne a Parti Nagy-féle »nyelvhús«, nyelvmassza találkozott a hússal, a testtel, a rontott poétika a rontott testtel, a fragmentált, szétszerelt nyelv a fragmentált, szétszerelt testtel. A nyelv ezáltal talált rá önmaga fizikai feltételeire, mintegy párhuzamos struktúrát hozva létre azzal: az allegória két tartománya egy pillanatra egymás fölé csúszott."2 Ebben az értelmezésben a ciklus Borbély Szilárd, Lövétei Lázár László, Acsai Roland, illetve Németh Zoltán egy-két év eltéréssel született műveivel került poétikai együttállásba, a testpoétika és haláltéma pedig irányt adott a nyelvi játékoknak.
2017-ben a továbbírt, továbbcsiszolt, kiteljesített könyv bizonyos értelemben társtalanabbá vált. Hangsúlyai is változtak talán, noha nyelvének és a Dumpf Endre-pozíciónak a jellege lényegileg nem. Ebben a terjedelemben a könyv és a benne megjelenített vágyak klausztrofób jellege vált dominánssá, ez ugyanakkor nem zárja ki valamiféle belső, nyelvi-kulturális végtelen jelenlétét, ami az utalásokból bontakozik ki. Ha öt tényezőre akarnám egyszerűsíteni Dumpf Endre világát, akkor a következő listát kapnám: büfé, Traubisoda, kóla, szexualitás, ősz. A kötet szerkezetében ezek visszatérő, önmagukon valamelyest túlmutató motívumokként (de nem szimbólumokként) értelmeződnek. A büfé az a hely, amelyik a kórterem és a folyosók adottként tételezett közegén túl van, és a büfésnéni (itt: Hold Ödönné) jelenléte által vágyak aurája lengi be. Ilyen értelemben a szexualitás motívumához is kapcsolódik, ennek azonban még két másik fontos helyszíne is van: maga a kórterem, ahol a vért vevő és egyéb köznapi elfoglaltságokba merült nővérek is a vágy tárgyai lehetnek; illetve a mosdók, ahol a képzelgéseknek leginkább privát tere nyílik.
A büfé továbbá a Traubisoda és a kóla beszerzésének helye is. Már-már valamiféle függőség, tiltott gyönyörök jelölői is ezek, egymás lokális és globális szinonimái. A dőzsölés Dumpf Endre világában mintha a mértéktelen kólafogyasztás lehetőségében merülne ki.
Az egész kötet világát belengi ugyanakkor az ősz, annak minden markerével, az Arany János- és Petőfi-féle ősztől kezdve vonuló vadludakig és szarvasbőgésig menően. Ebben a szövegalakításban az ősz megőrzi az elmúlásra, halálra utaló jellegét, a hangnemét viszont variálhatóvá teszi.
A Létbüfé a Parti Nagy-féle költészet olyan foglalata, amelyik zárójelbe teszi annak tétjét, hogy az egyes, cím nélküli szövegek sikerültségét vagy sikerületlenségét firtassuk. Egyanyagúak, működésmódjuk mindvégig ugyanarra az elvre épül – kulturális utalások köznapiasított, átírt, újrakontextualizált jelenlétére. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes utalások, helyzetek összeszövődésekor ne lehetne elidőzni a szövegek mikroszintjeinél. Épp ezt, a pillanatnyi felvillanásokból építkezést, s ilyen értelemben az egészelvűségről, organikusságról való lemondást tekinthetjük kiindulópontnak. A kötet recepciójában, Radnóti Sándornál3 vagy Mohácsi Balázsnál4 már felmerült egyfajta avantgárdhoz való kapcsolás lehetősége – én magam ebben a villanásszerűségben, pillanatnyiságban, fragmentáltságban látom ezt az érvet megragadhatónak. A kötet ilyen értelemben újra és újra feldobott magas labdák sorozata: szinte bármelyik fragmentum olyan szókapcsolatokat kínál, amelyekből kötetcím vagy recenziócím származhat – az általam választott megoldás is a kötetből vett idézet, és a relativizáló, ambivalens jelentésköröket summázza.
A kötet önreflexív alakzatai annak pontos tudásáról tanúskodnak, hogy mi zajlik a szövegekben: „mi nyeldesődik nyeldesem" (142. – a nyelv szubjektumtól való eltávolodása); „plasztikai műtét / mér nincsen a névre?" (89. – a kötet néven nevezett szereplőinek a megváltoztatott/megváltoztatható neve); „járóbeteg / az ontológián" (149. – a kötet beszélőjének sajátos létmódjára történő reflexió); „gegjeim morzsák / körbe e pékség / kenyérerdőség", „kis bögre ősz / (…) meglazult szórend / törpe ábránd" (167., 185. – a fragmentáltság tételezése); „vajh mondandóm / talán más / mint mit a rím alám ás?" (189. – a nyelv önjáróvá válása) Ezek a jellegzetességek csomagban érkeznek, együtt kell velük valamit kezdeni. Mindez maga a Parti Nagy-költészet, a legjobb formájában. A kérdés, amelyet értelmezői felvetnek neki, nem a szövegműködés sikerességére, hanem a kortárs költészet kontextusában felvethető aktualitásra vonatkozik. És noha a fiatal magyar költők ma sokan más poétikák felé keresgélnek, e költészet reflexivitása, önelemző gesztusai olyan stabil pontot jelentenek, amelyek korszakfüggetlen jelölőkként kísérhetik ezeket a szövegeket korszerűségeken és örök korszerűtlenségeken keresztül.
A kötet klausztrofób világa pedig legáltalánosabban a szabadság lehetőségére kérdez rá: milyen mozgástér, milyen lehetőség nyílik számunkra a saját világunkból való kilátásra, kitekintésre? Ebben az összefüggésben Dumpf Endre kicsit olyan, mint azok a művészek, akiket a szürrealisták így neveztek: „szándékuk ellenére szürrealisták". Dumpf Endre nyelve úgy mutatja meg a szabadságot, hogy közben kalitka is; de mi, olvasói abba az illúzióba ringathatjuk magunkat, hogy egyszerre vagyunk Dumpf Endrék és látjuk őt valahonnan az ő világán kívülről.
JEGYZETEK
1 Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?" Arany János költészete. Budapest, Kalligram, 2017.
2 Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos. Pozsony, Kalligram, 2006, 264.
3 Radnóti Sándor: „Pacsirta-álcás irály". Élet és Irodalom, 2017. december 15., 21.
4 Mohácsi Balázs: Csalogányt boncolni. Műút, 2017/64. http://www. muut.hu/?p=26859
