Vastag nyaláb, különböző árnyalatú fényekből, a sötétben ülő foglyok feje felett. A sugarak száma folyton változik, van, amelyik lentről megindul fölfelé, ide-oda ugrálva kikerüli a többit, majd eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. Ha valamelyik sugár kilépne a lüktető fonatból, egy másik filmet, egy egészen más történetet vetítene az oldalsó, fehér és sebhelyes falra, mint ami a szemközti, legtávolabbi falon lógó, gyűrött vásznon látható. Vagy a plafonra, ha még volna rajta annyi mészfolt. A vetítőgépből kiömlő fény fehéren izzó félkört, tökéletlen glóriát rajzol a nézők ide-oda ingó feje búbjára, személyválogatás nélkül.

Életem legelső filmjét a hatvanas évek elején, a Fekete-tenger közelébe telepített dobrudzsai lágerben láttam. Lágerlakó voltam én is, jóllehet még gyerek, legfeljebb ha ötéves, de fogolynak azért fogoly, névre szóló kilakoltatási paranccsal és meghatározatlan időre kényszerlakhelyhez kötő ítélettel, pecsét, iktatószám, saját kezű, olvashatatlan aláírás.

Nem tudom, mi történhetett, egy szép napon fölmerült valakiben, ott fenn, Bukarestben, esetleg még magasabb helyen, Moszkvában, a gyors és hatékony átnevelésünk, tulajdonképpen tökéletesen érthető és támogatásra érdemes eszméje. Ha ezek a foglyok, ne adj Isten, isten vagy valaki, ha ezek a véglegesen lezárult történelmi múltból még itt kísértő szellemek egyszer kiszabadulnának, ami persze nem kívánatos fejleménye az ország jelenlegi állapotának, de ha, tegyük fel ad absurdum, mégis visszatérnének a normális, engedelmes, de legalábbis kezelhető emberek közé, ha fogságban edzett gyermekeik, rossz rágondolni is, észrevétlenül elvegyülnének, mint farkaskölykök a bárányok között, a kiváló eredményeket felmutató tanulóink soraiban, bizony veszély leselkedne a vívmányokra, az építő munkára, alábbhagyna a lelkesedés, pusztító kételyek ütnék fel a fejüket, megmérgeződnének az új szellemben nevelkedett, romlatlan lelkek.

A Köznevelésügyi Minisztérium, ezen belül a Börtön- és Lágerlakók Átnevelésével foglalkozó főosztály a bizonyítottan jól bevált lenini elveket követve döntött a filmvetítés mellett.

Számunkra minden művészet közül a film a legfontosabb, hirdette Lenin, hiszem, amit látok, sőt, elhiszem, amit mutatnak. A foglyok persze nem láttak semmit az ország új arculatából, a képzeletükre támaszkodhattak csak, ugyan mi mást tehettek volna, ezért aztán gyakran fölmerült bennük az az egyébiránt átnevelésüket elhatározó hatóságok tudomására is jutott, a lehető leghatározattabban elítélendő gondolat, hogy a kényszerlakhely élhetőbb alternatívája a szabadságvesztésnek, mint a kinti, szabad élet. Bizony anyánk is osztotta ezt a nézetet, nincs mit szépíteni ezen, az egész ország egy nagy, jól szervezett láger, a börtönökben és a fogolytáborokban legalább az lehetsz, aki vagy, különösebb erőfeszítés nélkül, mondta, boldogok, akik nem látnak, és hisznek, idézte Lenin ellenében az Írást, de nem is elsősorban őt célozva meg a módfelett talányos, szent szöveggel, hanem saját gyermekét, a titkos szökési terveken munkálkodó elsőszülött fiút és a köré csoportosuló elszánt családi frakciót.   

Bezsúfolódtunk a telep leghosszabb, vetítőteremnek kialakított, keskeny barakkjába, őreink mindenkit gondosan számba vettek, bevonult anyánk is a hét gyerek gyűrűjében, mint egy hivatalos küldöttség.

Tulajdonképpen igazi fesztiválhangulat lengte be a lágert, most is érzem a különleges pillanat izgalmát.

A bemutatott játékfilm felszabadításunk lendületes történetét idézte fel, apró, de korántsem jelentéktelen hőstettek követték egymást, amelyek a végső győzelem értékes építőkockáivá váltak, láthattuk az országunkat határtalanul és kitartóan szerető vörös hadsereget, amely a legváratlanabb pillanatban, napsütésben vagy télvíz idején, hangos dalra fakadt, szigorú, de igazságos szovjet tisztek szervezték a közigazgatást, marcona, de jólelkű kozák közkatonák segítették át az öregeket az úttesten, lányos arcú, galamblelkű alapszervezeti pártitkár gyúlt szerelemre egy kemény tekintetű orosz nő iránt, aki főtörzsőrmesteri rangban szolgálta fáradhatatlanul a népek testvériségének ügyét, és aki mindannyiunk megelégedésére, nem késlekedett viszonozni a férfi szerelmét, olykor például könnyedén maga elé emelte, mint egy szalmabábut, így szórakoztak a nehéz időkben. 

A szabadság eszméje körül fölmerülhettek ugyan értelmezési különbségek az ott ülő foglyok, az őrök és a film készítői között, ám a jótékony sötétségben senki nem nyitott vitát, legfennebb szabadon pofákat vághattak, a legbátrabbak megeresztettek egy-egy kétértelmű, provokatív pisszegést, de ez minden. Az első, szédítően hosszan tartó csókot a férfiak füttykoncertje kísérte, de ezt azt őrök sajátságos módon nem tekintették valamiféle ellenszegülésnek vagy lázadásnak, sőt, a foglyokkal együtt fütyöltek és tapsoltak ők is, boldog egyetértésben. Teljesen összezavarodtam az addig világosnak tűnő hatalmi viszonyokat illetően. Tovább, tovább, biztatták egy emberként a szerelmespárt, de az aláhulló tenyérnyi férfizakót és a hatalmas katonazubbonyt nem követte más ruhadarab, ráadásul a fénysugarak csak a sötétebb színárnyalatú, vastag posztóból készült zubbonyon elterülő, üres ujjaival azt gyöngéden átölelő zakó képét vetítették hosszan a vászonra, az egymásra talált fiatalokról indokolatlanul megfeledkezve. A jelenet végén nagy sebességgel besötétedett, már semmit nem lehetett látni, csak egyetlen vastag, fejünk felett enyhe remegéssel, kitartóan meredező, leányderék vastagságú fénycsóvát, amely érezhető erőfeszítéssel egy magányos, tökéletes szépségű holdat cipelt elénk a vászon sötét egére, diadalmas, de valahogy mégis lágy, vonósokkal kísért gitárzene kíséretében, amely nem nyomta el a nézőtérről föl-fölröppenő magányos sóhajtásokat, fájdalmas férfinyögéseket, diszkrét röhintéseket.
Semmit nem értettem az egészből.

Miután a hold a vászon jobb felső sarkában megtalálta a helyét, sok-sok fénypálcika a muzsika ritmusára csillagokkal hajigálta tele a teliholdas eget.

Új nap kezdődött el csakhamar, a film éjszakai jelenetében mindegyre határozottabb vélekedésem szerint figyelmetlenül magára hagyott fiatal párt azonban nem lehetett többé elfelejteni. Jól látszott az is, hogy idősebb testvéreim és a nevetgélve pusmogó nővéreim valahogy be tudták fejezni a számomra befejezetlenül maradt, képzeletvilágomat megoldhatatlan feladat elé állító epizódot. 

Amikor a nyomasztó győzelmi apoteózis utolsó képsorai következtek volna – tribün, zászlók, virágok, magasba emelt dundi csecsemők, a téren muzsikáló katonazenekar hatalmas, egyre csak növekvő tuttija – a vetítőgép forgása lelassult, majd pillanatra megtorpant, a celuloid filmszalag pedig azonnal lángra lobbant.
Fürge, barnás-sárgás tűznyelvek kerítették hatalmukba a hófehér, vakító vásznat. Az izgatott fénycsóvák cipelte lángok szemünk láttára villámgyors cikázással seperték tisztára a zsúfolt felvonulási teret. Pillanatok műve alatt elhamvadt a dísztribün, a nevető, boldog fölvonulók, a lufik és a galambok, az első titkár elé emelt, hangosan kacagó, nyakkendős fiúgyermek. Mosolyogva, világra szóló végső győzelmük tudatával, az ellenállás legcsekélyebb jele nélkül megsemmisült a díszegyenruhában pompázó, felszabadító hadsereg is, talán a virágkoszorúkkal gazdagon feldíszített tankok vonaglottak a legtovább, de röpke másodpercek leforgása alatt feladták ők is.

Lélegzetnyi csendet követően a sötét nézőtéren spontán taps zúgott fel.

A fényárban úszó vásznon, senkinek sem tűnt fel, egy angyal jelent meg, és diszkréten meghajolt az ünneplő foglyok gyülekezete előtt, a szűnni nem akaró tapsban.

Köszönöm, köszönöm, ez a váratlan fordulat az én művem, valóban.

A megzavarodott őrök egymást letaposva vetették rá magukat a villanykapcsolókra, fényt, kiáltozták, több fényt, mint a hirtelen megvilágosodott haldoklók. Egyikük kifutott a teremből, és rávetette magát az egykedvűen pöfögő áramgenerátorra, mintha egyedül ő volna a felelős a diadalmas képsorok elszabotálásában.

A szép arcú angyal a megtévesztésig hasonlított apánkra, aki ezer kilométerrel odébb éppen börtöncellája ablaka előtt állt, és kifelé nézett, messze, sehova. Tekintetének sugarai áthatoltak a bedeszkázott, rácsos ablakon, és bennünket kerestek a sűrű sötétségben.

Láttátok? – kérdeztem a nagyobbakat.

Láttuk, mondták meggyőződés nélkül, mintha inkább rám hagyták volna, a békesség kedvéért.

Láttam, mondta anyánk, én is láttam, ő volt, ki más lehetett volna.

Bravó, bravó, kiáltozták a foglyok megállás nélkül.