[Látó, 2010. november]

Még nem nyílt ki a szeme, amikor rátaláltak, sőt, az alsó és felső szemhéj közötti vágat sem látszott rendesen. Hosszasan álltak körülötte, féltek hozzáérni, hátha elpusztult már, aztán rájöttek, él még: hártyaszerű, szőrtelen bőre alig észrevehe­tően emelkedett-süllyedt a has tájékán. Lélegzik! Nyöszörögni csak akkor kezdett, amikor egyikük a tenyerére fektette.
Egy földszinti lakáshoz toldott, épülőfélben levő terasz alatt akadtak rá a téglarakás közelében. Alaposan körbekutattak, de csak ezt az egyet találták. Hogy mit kereshetett ott, nem tudták kideríteni, úgy, ahogy azt sem, milyen fajta lehet. Egyik fiú szerint valamilyen spániel, azoknak ilyen a füle, egy másik buldogot mondott. Végül a legidősebb közülük, Poti, kijelentette:
– Fajkutya ilyen helyen nem születik. Ez korcs.
A tömbház hátsó bejárata kuckószerű előtérből nyílt, oda gyűltek be mindannyian. Mint törékeny ereklyét, úgy adogatták kézről kézre a jókora töltött káposztánál nem nagyobb kutyakölyköt, fogalmuk sem volt, mit csináljanak vele, hangosan vitatkoztak. A ricsajra a fejük fölötti ablakon harmincas, szétálló fülű, kopaszodó férfi, Tinó hajolt ki, akit kora ellenére mindenki csak gyermekszámba vett. Már húszévesen jókora folt gyérült a hajába, azon a helyen kopaszodott, ahol megütötte magát, amikor kiskorában részeges apja egyszer fejre ejtette; állítólag emiatt volt olyan hülye, hogy, ha egy kicsit kérlelték, és némi pénzt is felmutattak, bárkinek szívesen megmutatta a fütyülőjét.
– Hé! Mitek van? – szólt le az ablakból.
– Valami kölyök – mutatta meg Poti a tenyerén pihegő kis semmiséget.
Tinó előretolta az ajkait, és a nyelve hegyét kezdte piszkálgatni a körmével, nála ez volt a gondolkodás jele.
– S az anyjával mit csináltatok? – kérdezte rövid töprengés után.
– Mi semmit. Nem volt sehol.
– Én láttam az anyját, és azt is hallottam, amikor szülés közben kínlódott. Nagy, fekete kutya volt, olyan rövid szőrű, a fülében kerek aranyfülbevalót hordott. Aztán egyszer utánajött a gazdája, egy olyan dzsipes-nyakláncos, és magával vitte. – Az utolsó mondatot már a szobába visszahajolva hadarta el, majd becsapta az ablaktáblákat. Mindig így tett, ha túl nagyot mondott.
A fiúk máskor elröhögtek volna egy ilyen hantázáson, most azonban komolyak maradtak, eddig sosem tapasztalt, büszke felelősségérzet töltötte el őket. Gézuka, Poti után a legidősebb, felvetette, be kéne valamibe bugyolálni a kutyakölyköt, nem jó ez így, hogy kézről kézre vándorol, még elejtik. Egyik fiún füssmellény volt, bel­ső mellzsebbel, jó volna abba tenni, így melegen tartaná a bélés meg a fiú testmelege is, de a mellény gazdája nem egyezett bele.
– Persze, hogy pisiljen össze. Inkább mindenki szaladjon fel, hozzon otthonról valami rongyot, azok közül majd válogatunk.
Poti meg Gézuka maradt a kiskutyával, a többiek hamarosan mindenféle selejttel tértek vissza: volt náluk vizelet- és egyébfoltos lepedő, horgolt pulóver, amit annyira kikezdtek a molyok, hogy inkább halászhálónak nézett ki, sapka óriásbojttal, papírvékonnyá mosott dinamógatya, sőt, valamelyik még egy elhasznált, kurvavörös parókát is hozott. Egyikük, akinek az apja az utcán lakott, azt javasolta, forgassák a kiskutyát celofánba vagy zacskóba, az apja is így védi a lábfejét hideg éjszakákon. Mivel mindenki azt akarta, hogy az övébe göngyöljék a kölyköt, Poti összegyűjtötte az összes kacatot, és fészket rakott belőle. Alapnak mindenféle rongyot gyúrt egymáshoz, ezeket körbetekerte egy sállal és a foltos lepedővel, bélésnek pedig a parókát használta fel.
A kutyakölyök, amint beletették, azonnal összepisilte új lakhelyét. A fiúk a közeli szemétgyűjtő mellé dobták a nagy halom rongyot, egy szárazon maradt pulóverrel leitatták a kiskutyát, majd úgy döntöttek, míg védencük ki nem tanulja a szobatisztaságot, a Gézukáék pléhgarázsában szállásolják el, abban úgysincs autó.
Gézuka felszaladt a kulcsért, Poti és a többiek a garázs előtt várakoztak, vizsgálták a kölyköt, nincs-e valami baja, fogyatéka, és az anyja nem ezért hagyta-e hátra. Eközben magas, zörgő csontú alak tűnt fel a garázssor és a tömbházak között futó betonúton, Bága bácsi volt az, a Tinó édesapja. Töretlen népszerűségnek örvendett a gyerekek körében, rekedtes hangján egyfolytában disznó tréfákat eresztett meg a fiúk nagy örömére, kicsit talán a nagyapjuknak tekintették mindannyian. Állandóan magánál hordta még aktív vízgáz-szerelő korából hátramaradt válltáskáját, amelyben régi szerszámait zötyögtette, azonban egyet sem vett kézbe évek óta, kéregetéssel töltötte a délelőttöt, délután pedig egyik olcsó talponállóban itta a Szánkóst.
– Na, csefácsec*, legények? – emelte meg tréfálkozva ellenzős sapkáját a fiúk előtt. – Mit dugdostok ott? Ejsze pinát fogtatok? – A fiúk megmutatták neki a kiskutyát, ő pedig szakértő szemmel megvizsgálta. – Jó fajta, jó őrző válik majd belőle, de még kicsike. Hol akarjátok tartani?
– Hát itt ne, a garázsunkban – mondta Gézuka, aki időközben visszatért a kulccsal. – Apámékat biztosan nem fogja zavarni.
– Nyáron még ellenne valami vacokban – felelte az öreg Bága táskája vállszíját igazgatva –, de ilyenkor, októberben… Hideg lesz éjszaka, megfagy.
Gézuka hüvelykujja bőrkeményedéseit rágcsálva, üres tekintettel meredt maga elé, mint akinek valami értékes díjat adtak át, de jóformán még nem is örülhetett neki, már vissza is vonták tőle. Látszott rajta, bármit megadna, hogy a kiskutya az ő garázsukban cseperedjék.
– És adjatok neki valamit enni, nehogy éhen döglesszétek! – köszönt el Bága bácsi.
Poti kiadta a gyűjtési parancsot ételmaradékra, a fiúk szófogadóan szétszaladtak. Gézuka lecsatolta a lakatot, bent a garázsban egy autó üléspadja tartott hátat a falnak, a két fiú erre ült, a kiskutyát kettejük közé, az üléshuzat egy nagyobbik szakadásába csúsztatták, hogy ne nagyon kecmeregjen, de azért ne is fázzon. Gézuka a kis állat fejét simogatta a mutatóujjával.
– Ha minden kötél szakad, ketten akkor is felneveljük valahogy a télen, ugye, Poti? Hol nálam, hol nálad fog lakni, csak belemennek a szüleim meg a tieid is, aztán tavasszal lehozzuk ide, a garázsba. Ha pedig kóborolni akar majd, hát istenem, kiengedjük, hozzánk bármikor visszajöhet, ugye?
Potit nem foglalkoztatta ennyire mélybe vágóan a kölyökkutya sorsa, látott ő már eleget, amikor falusi nagyszüleinél tizenkettőt ellett a szuka. Barátjának nem voltak vidéki rokonai, és ő nem akarta szétzúzni ábrándjait azzal, hogy az ehhez hasonló töltelékkorcsok tucatjával kerülnek a ganéslapát alá, vagy a patakba egy zsákba szorítva, néhány kő vagy tégla társaságában.
Hirtelen megzizzent a feljárón elhintett aprókavics, kis termetű, rövid, fekete szőrű kutya állt meg a garázsajtóban, fejét előreszegve szimatolt, hasán löttyedt emlők lengedeztek. Gézuka ellenségesen nézte a jövevényt, Poti viszont kinyújtott tenyerével csalogatta közelebb. A kutya csak egészen közelről vette észre a huzatban vergődő csöppséget, odadugta az orrát egy pillanatra, aztán a fiúk zsebe körül kezdett szimatolni, de Gézuka egy dobbantással elkergette.
– Na, ez se az anyja volt – nyugtázta.
Poti látta, barátja bármire képes, hogy megtartsa a kölyköt, pedig elég smirg­lilelkűnek ismerte, az a gyerek volt, aki szemrebbenés nélkül szedi ki a madárfiókát a fészkekből, és még röhög is a feje fölött jajveszékelő szülőkön. Mondjuk, a kiskutya, az mégis más, nem hasonlítható össze valami béna madarakkal, ennek talán még lelke is van.
Az ennivalóért szétküldött fiúk semmi kölyökkutyának valót nem hoztak: meg­feketedett pástétommaradék, rántott hús tojásbundája, penészes sajtsarok, három­napos lekváros laska; egyik okosnál velős csont volt, persze velő nélkül.
– Faszok! Ez mind kemény ennek. – Poti fölényes, de mérsékelt hangon szidta őket. – Foga sincs, bazmeg! Ennek valami lötty kell! Tej.
– Hát pedig én nem fogok csészével futkorászni ezért a kis szarért – szólalt meg az egyik.
– Kussolsz, nem szar! – pattant fel Gézuka.
– És szerintem anyám sem engedné, hogy egy pohár tejjel csak úgy elsétáljak otthonról.
Poti ezalatt csendesen tanácskozott az egyik kisebbik fiúval, majd elküldte.
– Cuclit hoz – magyarázta. – A legkisebb testvérének van vagy három.
Nem kellett sokat győzködni, a kölyökkutya egyből befalta az aprócska gumikúpot, talán még az anyja csecsét sem szokta meg rendesen, Gézuka tartotta a cuclit, hamar kiürült belőle a háromujjnyi, porból kevert, csomós tej.
Négy után női hangok csattantak fel a tömbházak között, munkából hazatérő anyák szólongatták csemetéiket. Kiürült a garázs, csak Poti meg Gézuka maradtak, nekik iskola után valamivel több szabadidő jutott, szüleik ugyanannál a vállalatnál dolgoztak, reggel héttől délután ötig. A két fiú bágyadtan üldögélt az olajszagú garázsban, lábaikat lóbálva árkot véstek a földön elszórt fűrészporba, a kölyökkutya Gézuka ölében aludt.
Fékező busz nyikkanására kapták fel a fejüket, ezzel érkeztek a szüleik. Gézuka bezárta a garázst, és karjával védelmezve a kölyökkutyát mindenféle láthatatlan, testtelen ártalomtól, hazaszaladt. Poti még körbekerülte a tömbházat, amíg meghallotta anyja ebédhez hívó kiáltását.
Még a levest sem fejezte be, amikor kopogtak az ajtajukon. Felugrott az asztaltól, hogy ő majd kinyitja, biztosra tudta, ki lehet az.
– Anyám ebédet sem akart adni, amikor meglátta – lihegte Gézuka. Arcán tenyér és ujjak nyoma vöröslött, kezében egy átlyuggatott fedelű cipődobozt szorongatott. – Az istennek se fogja megengedni, hogy nálunk tartsam. A büdös! – Gúnyosra változtatta a hangját. – Tudod, kutya nem házba való.
Poti félig tátott szájjal állt Gézuka előtt, egy odaragadt kenyérdarabot próbált lefejteni nyelvével a zápfogáról.
– S én mit csináljak? – kérdezte, miközben behúzta maga mögött az ajtót.
– Gondoltam, lakhatna nálatok. Jól elférne a tengerimalac terráriumában, és mire megnő, addig ki is tavaszodik.
– És szerinted a tengerimalaccal addig mit csináljak?
– Elfér az is, jó nagy az a terrárium.
– Értem. Tényleg jó lenne, ezentúl nem kéne fadarabokat betegyek a tengerimalacnak, mert a kutyakölykön koptatná a fogát. Te tiszta hülye vagy.
– S akkor mit csináljunk vele? – pirult el kétségbeesésében Gézuka. – Mert eldobni, azt nem fogom.
– Hirtelen mitől lettél ilyen állatbarát?
– Nem lettem, nem vagyok, csak, csak azt akarom, azt kéne… szóval csak meg szeretném menteni ezt a dekányi hogyishívjákot… ártatlanságot, na. Ennyi az egész.
A földszinten, a pincelejárat krumpliszagú, hűvös levegőjében még érződött az áporodott húgybűz emléke, a fiúk egyik közös tevékenységének lenyomata, amit a lépcsőházfelelős bosszantására találtak ki. Egészen besüppedt a cementpadló a pinceajtó és a hátsó bejárat közti folyosón, ahová a fiúk napi rendszerességgel vi­zeltek jó három héten keresztül, aztán lefülelték őket, és a lépcsőházfelelős azóta naponta többször lejár ellenőrizni a rendet, mindig reménykedve, hogy egyszer beválthatja fenyegetését, amely szerint, ha még egyszer elkap valakit, annak letépi a tökeit és feldugja neki, de nem a seggébe, nem, hanem a fütyülőjébe… Igen, azon a kis résen keresztül.
– Látod, ha nem hugyáltuk volna szét a helyet, most hagyhatnánk itt, a cső mellett – mondta Gézuka. – De ha az a vén szar meglátja, biztos, hogy azonnal agyontapossa, amilyen genya ember.
Poti nem felelt, a lépcsőkorlát alig észlelhető, finom ringását figyelte.
– Gyere, valaki jön lefelé a negyedikről – mondta.
A tömbház előtt az ablakban szivarozó Bága bácsi reccsent rájuk.
– Na, anyjáék nem engedték, hogy a házban tartsátok a kicsi szarost? Akkor ennek is a ganéslapát lesz a jussa!
Céltalanul bolyongtak a csűrformájú tömbházak között, végül a garázsok mögötti játszótéren kötöttek ki, a törött tengelyű körhintára ültek, hallgatták a kiskutya mocorgását a dobozban. Keskeny felhőcafatok vonultak át az égen, a szomszédos lakónegyed tízemeleteseinek tetejéről lassan emelkedett az alkony. Fiúcsoport tűnt elő a garázsok közül, tizenhat-tizenhét évesek, ők is ebben a negyedben laktak, a kisebb fiúk csak Köcsögöknek nevezték őket. Megálltak a körhinta előtt, úgy tettek, mintha észre sem vennék a két fiút, ez tette őket olyan ijesztővé a kisebbek szemében: kiszámíthatatlan, veszélyt burkoló, látszólagos nemtörődömségük.
– Az mi? – kérdezte aztán egyik, egy zsíros, elnőtt hajú kamasz, akinek olyan volt az arca, mintha mindig veszettül sírna, és műszálas tréningnadrágját feltűrve hordta hol a bal, hol a jobb lábszárán.
Csak most ne akarjon harcolni a kutyáért, könyörgött magában Poti, ezek képesek, és kirugdossák mindkettőjük fogait. Gézuka szerencsére nem pofázott, oda­nyújtotta a dobozt, majd felállt, és elindult a garázsok közé. Poti pár méterrel mögötte maradt, nem akarta végigkövetni barátja vívódását a sírással.
A garázsok közötti árnyékos résben húzódtak meg, onnan lesték a játszóteret. A Köcsögök kézről kézre adták a kiskutyát, feldobták néhányszor a levegőbe, majd megunták, és letették a doboza mellé a földre, aztán a körhinta melletti pár négyzetméternyi kavicsos területen kezdtek focizni. Potiék három mérkőzést izgultak végig, az erősen meghúzott labda többször is alig pár centire süvített el a kölyökkutya mellett, Gézuka szótlanul figyelt, lábával egy műanyag flakont recsegtetett, és csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy a Köcsögök menni készülnek.
– Jaj, csak nehogy elvigyék.
A fiúk felszívódtak, de még jó ideig visszhangoztak röhögéseik, kiáltásaik a tömbházak között. Gézuka felkapta a körhinta mellől a vacogó kölyköt, és a kabátjába, majd a pulóvere alá dugta.
– Az sem érdekel, ha lepisil. Csak melegedjen meg.
Poti szorongva nézett körbe, még alig volt nyolc óra, és máris teljes a sötétség. 
– Gézuka, bazmeg, menjünk. Ki tudja, merre jár most a Szoptatós?!
A Szoptatós egy hajléktalan férfi volt, aki állítólag egy távoli elmegyógyintézet­ből szökött a városba. Mélyen felnyírt haja, rikító holmija csőbuziságról árulkodtak, de a legrémisztőbb az volt benne, hogy állandóan azzal fenyegette a gyerekeket, azok közül is inkább a fiúkat, hogy így meg úgy megturkálja a kicsi seggüket.

Közelebb érve a szeméttárolóhoz, a rongyokból rögtönzött, pisis vackot vették észre.
– Akkor tényleg nem lehetne nálatok? – próbálkozott még egyszer Gézuka.
– Nem.
Poti hallotta, amint Gézuka kicipzárolja a kabátját, és felhajtja a pólóját. Szó nélkül tette le a kiskutyát a rongyalomba, pár lépésnyire eltávolodott, majd megállt.
– Hátha magával viszi a Szoptatós. Az még jó is volna. De mi van, ha a másik kutyák? Vagy a cigányok? Vagy a patkányok? – Fájt neki a kölyökkutya bizonytalan sorsa, és ösztönösen tudta, ezt a fájdalmat csak egy jóval erőteljesebb, a gyengédséggel ellentétes érzelem tudja elűzni, vagy legalább semlegesíteni.
Poti nem fordult Gézuka után, amikor visszalépett a kukához. Üveg csörömpölt, mintha egy ásványvizes palackot csaptak volna földhöz, de ez valahogy tompábban szólt. Gézuka a tenyerét vizsgálgatva érte utol Potit.
– A picsába – mondta –, megvágtam magam.