[Látó, 2006. március]

A száz éve született Jean-Paul Sartre huszonöt éves utóéletéhez

A filozófusnak számos vitapartnere és ellenfele és bírálója volt – még Sartre életében; a regény- és drámaíró állítólag könnyebben átvészelte életének nehéz periódusait, és hát: utóélete is egyértelműbb. A maradandó modernek között tartja számon az utókor, néhány remekművének köszönhetően még életében klasszikusnak számított. Valójában a huszadik század egyik legnagyobb, vagy legnagyobb hatású eszmehordozója és írója volt. A saját maga kreálta egzisztencializmus „Szaturnusz-gyűrűjében", korlátai közt tulajdon (felnagyított vagy elátkozott) emberi létezésével viaskodott, ha nem is születésétől fogva, de egy bő fél évszázadon át.

A szavak kiváló fordítója, Bajomi Lázár Endre – aki az első, 1984-es francia kiadás után még az év nyarán kész volt a magyar szöveggel, frissiben megjegyezte volt, hogy Sartre regénye, amióta megjelent, hónapokon át a legolvasottabb könyvek közt szerepel (jóllehet semmiképp sem volt tipikus „bestseller")! Köszönhető volt ez annak is, hogy a filozófiai műveiben bonyolultan fogalmazó, helyenként terjengősnek tartott Sartre „csillogó egyszerűséggel" vallott itt gyerekkoráról, családjáról, elsősorban nagyanyjáról. Egyik kortársa le merte írni, hogy Rousseau óta nem született ilyen nagyszerű önvallomás – bár A szavak mögött tipikusan 20. századi, a fantáziát meghaladó borzalmakat és elidegenedés-dagályt(ragályt) megtapasztalt, nyílt írói attitűd húzódik meg. A „legnagyobb szellemi és erkölcsi súlyú" (már életében elhangzott ez a nagyon pontos minősítés) francia író – bumerángnak szánt – jóslata nem vált be. Sartre-nak ellenkező előjelű (pozitív) „katasztrófájáról" az élettárs, Simone de Beauvoir emlékiratában azt olvashatjuk, hogy Sartre nem lett olyan „átkozott" és a maga korában nem becsült, félreismert szerző, mint Baudelaire, Stendhal vagy Kafka, amilyen lenni akart, hanem olyan, százezres példányszámokban mért írófejedelem, akinek minden pisszenését szenzációszomjas újdondászsereg lesi…

Talán emiatt is kockázatos minden, reklámerővel is ható, egykori minősítést átvenni s átruházni a mai olvasóközönségre; újraolvastam hát magyarul megjelent jelentős regényeit, drámáit, valamint Tordai Zádornak több száz oldalas Egzisztencia és valóság című összegező munkáját, amelyben (hogy részben a hegeli dialektika, részben a marxista filozófia szellemi vértezetében) bravúros, felkészült vitapartnerként passzusról passzusra kielemzi Sartre filozófiai ellentmondásait, rámutatva ugyanakkor a francia író alkati, emberi természetének következetlenségeire. Tordai Zádor függeléke tartalmazza Sartre főművének, A Lét és a semminek mintegy százötven oldalnyi részletét magyarra lefordítva. A materialista és az idealista egzisztencializmus határmezsgyéjén heves támadások érték Sartre-ot, aki a heideggeri egzisztencializmus sajátos értelmezéséből indult ki (abból, hogy vannak egyrészt a dolgok, a maguk esetleges zártságában, másrészt a szabadon kiteljesedő tudat, amelynek szabadságát a Másik szabadsága korlátozza, hiszen az egyik tudat – ez nyilvánvalóan történelmi tapasztalat – „eldologiasítja" a másikat). Az ember csak akkor tapasztalhatja meg a szabadságot, vallja Sartre, ha tudatában van erkölcsi felelősségének. Mert minden választás kényszerűen a Másik választása is.

A későbbiek során – ebben a baloldali eszmetársak hatása és háborús élményei is szerepet játszanak – a szabadságelmélete irracionalizmusát bírálók bámulatára, s mondhatni: mintegy a Lét és a Semmi közötti szakadékot is feloldva – Sartre mind jobban hangsúlyozza, hogy az emberek között minden konkrét viszony mélyén konfliktus rejlik. („A konfliktus a másért-való-létnek az eredeti értelme.")

A sartre-i elkötelezettség elve filozófiai, majd ideológiai és irodalmi programmá vált. (Az író népszerűségét talán az is fokozta, hogy 1964-ben visszautasította a Nobel-díjat.) Leírták viszont már azt is, hogy első regényéből, Az undorból könnyebben meg lehet ismerni Sartre egzisztencializmusát, mint ellentmondásokkal teli nagy filozófiai művéből. (E korai, 1938-as regénye mellett hasonlóképpen filozófusi késztetésre is írt drámái közül kiemelkedik A Legyek, a Zárt tárgyalás, A temetetlen holtak, Az ördög és a Jóisten; s ehhez számítsuk hozzá a mintegy tíz kötetet kitevő esszéit (Situations).

Sartre nemegyszer maga mond ellent individualizmus- valamint szabadság- és a determináltság („pszichológiai determinismus")-elméletének, miszerint az ember a világról teljesen szuverénül alakítja ki a maga képét. Egyik elbeszélésének hőse például így elmélkedik másokról (a „Másikról"): „Éreztem, hogy még az eszközök is, amelyeket használtam, az övék; a szavak például: szerettem volna, ha vannak szavaim, amelyek az enyémek. De azok, amelyek felett rendelkezem, nem tudom, hány tudaton keresztül vonszolódtak; önmaguktól rendeződnek a fejemben azoknak a tulajdonságoknak megfelelően, amelyeket a többiektől szereztek, és nem ellenérzés nélkül használom őket, amikor önnek írok."

Az undort Camus Közönye mellett a francia egzisztencializmus klasszikus regényének tartják, s jóllehet Sartre fiatalon, harmincegynéhány éves korában írta (a krisztusi kort elérve már kinyomtatva látta), a 20. század jelentős műveként párhuzamba állítható Stendhal Vörös és feketéjével: Antoine Roquentin, a regény hőse éppoly önálló életet él azóta, mint Stendhal Julien Sorel-je – s nem csupán a kritikusok és írók tudatában.
Sartre regényének formája a felvilágosodás korát idézi (akárcsak Kierkegaard A csábító naplójával): „naplót" közöl, melyet a kiadó közzétesz. Sartre hőse kaland előtt áll. Csakhogy az elidegenedés különös (misztikus) útvesztőin minden létező valóságrészlet, egész környezete idegenné válik. Végül saját teste is. Így jutunk el a regénycím értelm(ezés)éig: az undorig. Sartre nagy filozófiai művének szelleméhez híven a könyv hőse is mintegy „feltárja a testet a tudat előtt"; s az émelyítő íz, amelyet érez, az ember saját íze. Maga a lét kelt iszonyt, s váltja ki az undort. „Kafka világa ez a csodák nélkül." (Bajomi Lázár Endre) Camus Közönyével ellentétben Sartre hőse elveti az öngyilkosság gondolatát. Halálát is feleslegesnek tartja – tekintve, hogy a való világ képtelenség, a létezés eleve értelmetlen. (A szerző csak a tudat termékeinek, az ok-okozati összefüggéseknek a megközelíthetőségében bízik. Az undortól csak úgy lehet/ne/ szabadulni, ha a gyarló, megvetett létezést tudattá változtathatnánk.)

Antoine Roquentin ítéleteiből Sartre undora süt ki; valahányszor a polgár, a francia kisváros hazug kicsinyességeit ábrázolja, szánalmasnak s egyben tragikomikusnak állít be mindent. Túlzások közepette is következetes szigorral vezeti el hősét a kiúttalanság fölismeréséig. (A szavak című visszaemlékezésében vall később keserű iróniával arról, hogy az irodalom megváltó erejében reménykedett valamikor.) Sartre igazi énjét – a konvenciókat kigúnyoló és elvető oroszlánkörmöket – csodálhatjuk meg hírhedtté vált fiatalkori regényében. A filozófus elme aztán a történelem vonzáskörébe kerül, és belülről bomlaszt, bírál. De ettől kezdve válik nyilvánvalóvá, hogy a magányos küzdelem végigkíséri pályáján. „Egyedül és szabadon – olvashatjuk Az undor végén. – De ez a szabadság kissé a halálra emlékeztet. Ma van vége az életemnek. Holnap elutazom a lábamnál elterülő városból, ahol hosszú éveket töltöttem. Nem marad belőle egyéb, csak egy név, zömök, polgári, jellegzetesen francia név az emlékezetemben, nem olyan gazdag név, mint Firenzéé vagy Bagdadé. Eljön majd az idő, amikor azt fogom gondolni magamban: »Vajon mit csináltam én egész nap, amikor Bouville-ban éltem? És ebből a napsütésből, ebből a délutánból akkorra nem marad semmi, még emlék sem."

A tudattalan sugallatúra az abszurd létezés undorát a halál abszurditásával súlyosbító író pesszimizmusa kegyetlenebb, vénebb és keserűbb, mondják, mint Roger Martin du Gard Vén Európájáénak Franciaországa. Még a véletlen kínálta tökéletes pillanattal eljátszadozva is minden magatartás és kiút kilátástalansága mellett érvel.

A szavak mindenképp új hangütés az író pályáján, bár sok rokon vonást mutat a nagy francia moralisták és emlékírók (Montaigne, La Rochefoucauld, Rousseau) műveivel. Elemzői szerint az író „műtőasztalra fekszik", és kegyetlenül, ridegen boncolja egykori önmagát. Hogyan is vált íróvá az ügyefogyott, bandzsi kisfiú, akit nem is a szülei neveltek?… Itt érdemes megjegyezni, hogy Sartre az ezt megelőző években John Huston amerikai filmrendező kérésének eleget téve, forgatókönyvet írt Freudról, méghozzá kettőt; a szövegek csak az író halála után, 1981-től kezdve jelentek meg franciául (az első, mintegy négyszáz oldalas teljes változat magyarul is olvasható, a második, tömörebb és drámaibb változat befejezetlen maradt a filmrendező és az író közti konfliktus miatt). „Soha életemben nem dolgoztam olyan csökönyös, ellentmondást nem tűrő emberrel, mint Sartre – hangzik Huston visszaemlékezése az íróról, aki nem volt hajlandó művészi engedményeket tenni semmilyen kasszasiker érdekében. Neurózis és alkotás összefüggésében vizsgálta Freud korszakalkotó életútját is, mint ahogyan Baudelaire, Flaubert zsenijét újra felfedezte és értelmezte az „egyedi és egyetemes" világában. Freud sem ismerte a megalkuvást, hajthatatlan maradt az elavult orvostudomány és pszichiátria hivatalos képviselőivel szemben, vállalva a magányt, a nélkülözést, és mélyen megvetette a kitüntetésekkel diadalmaskodó dilettantizmust. Sartre mindezekben önmagára ismert.

Hustonnak, aki őt (lehet, hogy találóan) velejéig neurotikusnak nevezte, azzal vágott vissza, hogy az amerikai sikeremberrel „az a baj, hogy nem hisz a tudattalanban". Mások szerint Freudjában kiélhette érdeklődését, amelyet egész életében s életművében a hisztéria iránt tanúsított. Egzisztencialista szabadság-filozófiájának egyik sarkalatos problémájával ütközött szembe félreérthetetlenül: hogyan lehetséges, hogy a feltételezett szabadságot annyira rabul ejtheti a képzeletbeli, hogy pillanatokra ez a szabadság „képező" vagy „mágikus" tudattá alakul át? Ez a dilemma már egész fiatal korában foglalkoztatta… Önéletrajzi visszapillantásában, mely aligha sorolható be valamelyik műfajskatulyába, az emlékek hullámai szerencsére a feszes szerkesztő és erkölcsfilozófiai szándék fölé nőve, a másutt különben hatékonyan hasznosított Freud-módszer okoskodásainak nyomát is elmossák. Az író annyiszor bírált alkotói ellentmondásai és alkata dacára – a tehetség „őrületének" köszönhetően (azért egy-két pótelmélet nála mindig bejön!) – a visszapillantás szándékát ezúttal megbocsátó leleplezéssé oldja a rejtőzködő líraiság, az ironikus hang nem válik sehol bántóvá, uralkodóvá – s így halhatatlan szépirodalmi mű születik. És igaz történet. (Ezt a filozófus Sartre mintha megelőlegezné A Lét és a Semmiben, amikor a múltat is értelmezi: „… választok – mondja. – Ez által ugyan elszakadok tőle, de az, amihez viszonyítva választok, azt meg nem történtté sohasem tehetem.")

Az önboncolást nagyanyja gyöngéden okos intelmeivel zárja: „Csak könnyedén, éppen hogy érintsd." Talán meglepő – talán már itt (?) az individualista filozófusnak ez a vallomása is: „Egy ember, egész ember, akit minden emberből gyúrtak össze…"

Mondták őt már nagy pozőrnek. Többek közt ez is tetten érhető A szavakban: „A színjáték ellopta tőlem a világot és az embereket" – mondja. Az idős Sartre mozgalmi szerepvállalása és ún. „marxizáló korszakában" az ő egész létértelmezésétől s -programjától távol álló pártos, kommunista célkitűzésekkel való kompromisszumkészség arra enged következtetni, hogy a szerep és a kellékek ideig-óráig háttérbe szorították a nagy és sokrétű életművet. De halálával s annyi ideológiai (szellemi és művészeti) „kataklizma" után a lobbyzó árnyék nem tudta eltakarni a maradandó értékeket.

A szavak szinte semmilyen lelki – és „ideológiai" – közösséget nem árul el Sartre hírhedt első regényével, Az undorral. Szándékát az író az emlékezés szavaival férceli el; nem úgy, mint a negyedszázaddal később indult tehetség (s tanítvány!), Sergio Pitol (a mexikói kortárs „csoda"), aki egy Shakespeare-idézetet parafrazálva már könyvének címében nyíltan kimondja, hogy mekkora kockázattal jár, ha egy személyiség legrejtettebb mélyére akarunk hatolni. „A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?"…

Pedig Sartre, az élveboncolás mestere is ezt teszi.