[2016. június]
MURVAI BÉLA: SZÖVEVÉNY. REGÉNY. MAROSVÁSÁRHELY, MENTOR KÖNYVEK, 2015.
Módosítanunk kell a recenzió címében a határozatlan névelőt, mert miközben egy tetszőleges gyerekkorról van szó, a megírás mikéntje összetéveszthetetlenül egyedivé teszi. Nemcsak azért, mert a konkrétan felvett földrajzi és időbeli koordináták az elbeszélővel és az ő életével azonosítják a főszereplő kisfiút és a vele történtekből összeálló elbeszélést (bár az igazi nevek, helységeké és szereplőké némiképp átformáltak), hanem mert az elbeszélés nyelve specifikusan kikevert, egyedített. Ez a nyelv sokféle rétegből áll, talán mert az elbeszélés is sokféle időből szövődik, megvan benne a múlt, a történeté, illetve az emlékeké, ugyanakkor a jelenre történő utalások révén az írás folyamata is élő.
Bár a Szövevény Murvai Béla első regénye, nagyon kiérlelt módon szólal meg. Amihez azt is hozzá kell venni, hogy Murvai Béla későn kezdett írni. Ami természetesen nem jelent semmit, hogy csak olyan példákat hozzunk, akár Theodor Fontane, aki 57 évesen írta az első regényét, és 73 évesen a leghíresebbet, az Effi Briestet. Nem jelent sokat, de mégis jelentése van: az Effi Briest egészen más lenne, ha Fontane korábban, fiatalon írja meg. Nem mindenki tud harmincvalahány évesen a háttérben maradni. Murvai Béla takarékos mondataival, lélegzetvételének nyugodt ritmusával, figyelmének élességével és érzékenységével megteremt egy gyereket, aki azáltal lett, hogy ő megírta. Még akkor is így van, ennyire radikális gesztusról van szó, ha ez a gyerek ugyanazt a gyerekkort éli, mint amilyen gyerekkort az írója megélt. Az ugyanaz itt sem az azonost jelenti. Amúgy is képtelenség a maga valóságában feltámasztani valamit, ami elmúlt.
Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz megteremteni egy gyerekhőst. Keveseknek sikerült. Ottlik Gézának igen, Kertész Imrének igen. Amikor a szökése után Medvén kitör a zokogás, vagy amikor Köves Gyuri a láger felszabadítása után a pontos időben érkező ebédet hiányolja, azok lényeges pillanatok. Lényegesek és emlékezetesek. Amiatt, mert mégiscsak felélesztenek valamit, ami valakinek a lényeges jegye, meghatározó attribútuma. Hasonló pillanat, amikor Murvai Béla gyerekhőse a lopás miatt kirótt büntetés igazságosságát magyarázza. Azt tanúsítják ezek a jelenetek, hogy a gyerekek igazi gyerekek, bizalmuk a felnőttvilágban csorbítatlan maradt. Voltaire Candide-jának optimizmusa sugárzik ebből a többnyire a csángó vidéken játszódó történetből is.
De voltaképpen kinek a története? Az egykor élt gyereké? A főhősé? Az elbeszélésé? A megírásé? Lényegében mindenkié. Az a lényege, hogy az, aki írja, a háttérben tudjon maradni. Megírhatja-e valaki úgy a sajt történetét, hogy a háttérben marad? Csakis úgy.
Amúgy a kötet szerkezete hagyományos, az emlékek gyöngyszemekként fűződnek egymás mellé. A kötetet akár novellafüzérnek is nevezhetnénk, ámbár tudvalévően a novella valamilyen fordulópontot hozó eseményről szól, és itt a fordulatok szövevényesebb módon vannak jelen, és a fordulat következményei is távlatosabbak. De nem is a szerkezet a lényeg, hanem az hang, a hang mögötti személy, a nyelvbeli világosság, az a fajta racionalizmus, amely a magyar próza legnívósabb munkáinak folytatójává teszi ezt a regényt, filmszerűen kitartott pillanatokkal, lassú, mégis erőteljes sodrású cselekményvezetésével, az apró, mindennapi dolgokat megélhető univerzummá avató világszemléletével. A fejezetek szereplői visszatérő személyek, a mesélő kisfiú (a mesélő felnőtt kisfiú korában), a főszereplő pajtásai, szülei, nagyszülei, a szülők szülőfalujának lakói, rokonok, ismerősök, különböző szemléletű, egymás mellett élő nemzedékek. A középpontban nem is annyira az életük, mint többnyire a köztük meglévő viszony áll, annak drámai kibomlása. A konfliktus ritkán éles, ritkán jelentkezik a cselekmény szintjén, leggyakrabban belső történésekről van szó, bár némelyik gyerekcsíny élesen megjelenít élesebb konfliktusokat is…
A helyszín is ugyanaz, vagy a moldvai kisváros vagy a Kárpátokon inneni székely község, peremvidék mindenképp, nehezen legyűrhető hegyvonulatokkal körülvéve, nehezen áthágható, nemigen megváltoztatható hagyományokkal. A helyszín mindig a főszereplő lelki állapotának kivetüléseként ábrázolódik, az utak hepehupája, a buszon való utazás hányattatásai, a kórházi személyzet modora stb., másképp mondva, a szereplő hangulata láttatja a látnivalókat. A regény legfontosabb erénye, ahogy már többször szóba került, a mondatok és a mondandó finom árnyalatokat is megjelenítő összhangja. Minden mondat teljességre törekszik, azaz a címben jelzett „szövevény” nem kifelé, a világ felé szövődik, hanem a másik irányba, befelé, jóllehet nem túl bonyolult, viszonylag rövid, egyetlen lélegzettel kimondható dolgokról van szó.
Nehéz megnevezni, milyen sajátos jegyekkel rendelkezik ez a főhős, mégis, talán Köves Gyuri alakja a legközelebbi rokona (számot vetve a földrajzi, időbeli, nyelvi és szemléletbeli távolságokkal). A gyerekhang megőrzése, a gyerek ártatlanságának és még inkább őszinteségének sértetlen feltárulkozása Murvai Béla írásművészetét a legnagyobbakhoz közelíti.
