[Látó, 2009. június]

S. íróasztala előtt görnyedt, és szemeit bambán az előtte tornyosuló levélboríték-kupacra meresztette. Ujjával szórakozottan dobolt az asztalon, és időnként megvakarta testének egy-egy pontját, ami ugyan nem viszketett, de a vakarózó mozdulatok jólesően kirántották bágyadt egyhangúságából. Ujjai fesztelenül kapargatták fejbőrét, tévelyegtek hajának zsíros dzsungelében, majd nyaka felé vándoroltak, ahol fel-alá siklottak, vörös nyomot hagyva maguk után.
Ezután S. körmeit kezdte rágni, alapos, precíz mozdulatokkal, fogait a legnagyobb szakértelemmel használva e bonyolult művelethez. Miután elfogyott mind a tíz ujjáról a ropogós rágcsálnivaló, és körmök helyett csonka, repedezett szegélyű szaruképződmények meredeztek mind a tíz bütykéről, felötlött benne, hogy lehúzza cipőjét, és lábujjain is elvégzi e gondűző műveletet. Ezt az ötletet még megfoganásának pillanatában elvetette, ugyanis ismerte ízületei szerény hajlékonyságát, és rájött, ha szájához próbálná emelni lábait körömpusztítás végett, csak fölösleges fájdalmat okozna magának. Ezután belefogott lábai ütemes rázogatásába. Leküzdhetetlen rossz szokása volt ez, nyolcadik osztályos korában alakult ki. Valahányszor elkalandozott gondolatainak összevisszaságában, gyorsan megtalálták félelmei meg aggályai, megragadták, és nem engedték szabadulni. S. képtelen volt másfelé terelni gondolatainak folyamát, reménytelenül viaskodott az agyát elborító sötétséggel. Minden ellenállása fölöslegesnek bizonyult, démonjai nem távoztak, belső vergődéseinek hatására önkéntelenül is őrült táncba kezdett mindkét lába.
A nyitott ablakon beszűrődött a kora májusi est tompa moraja, amelyet csak a bank előtt elzúgó autók dudálása, néha az ablak alatt elhaladó magas sarkú cipők éles kopogása tört meg. Már javában alkonyodott, a lenyugvó nap búcsúzott a bank melletti kis park porlepte fáitól. A park sétányait szürke homály fojtogatta, csak itt-ott lehetett látni néhány sötét emberalakot, ahogy szatyorral, aktatáskával kezükben sietősen lépkedtek hazafelé a repedezett sétányokon.
S. banktisztviselőként tengette mindennapjait. Asztala mellett, székén himbálózva várta, hogy leteljen munkaideje, és végre hazamehessen ebből a vasbeton-üveg börtönből. Nem mintha olcsó albérlete sokkal több vérpezsdítő élménnyel várta volna. Csupán azért vágyott haza, mert otthon legalább egyedül lehet, nem kell elviselnie senki idegesítő karattyolását, nincs rákényszerítve, hogy kollégáival – megannyi öltönyös patkánnyal, ahogy ő nevezte őket – egy levegőt szívjon.
S.-nek sejtése sem volt, hogyan igazodjék ki a kapitalizmus bonyolult pénzügyi rendszerének labirintusában, nem értette a bankban naponta feltűnő aggódó tekintetű, beesett szemű emberek áradatát, kik eget rengetően fontos pénzügyeiket jöttek lebonyolítani. Őt csak egyvalami érdekelte, hogy minél hamarabb hazamehessen, és maga mögött tudjon még egy szürke, végtelennek tűnő banki napot. Gyűlölte munkahelyét, nem értette az emberek mindennapi pénz iránti hajszáját, amellyel nap mint nap szembesült a bank zord betonfalai közt.
Állását anyai nagybátyja szerezte S.-nek. A bácsi nagymenő cápa volt a tőzsde kietlen óceánjában, és amikor fülébe jutott testvérének, S. kétes hírű anyjának halálhíre, befolyását és ismeretségeit felhasználva – ahogy ő mondta – „beszerelte” a mindenki által hülyének tartott, semmilyen szakképesítéssel nem rendelkező unokaöccsét egy bankba, ahol reményei szerint „majd csak megjön az esze annak a barom kölyöknek”. Emellett a bankhoz közeli lerobbant albérletet is ő szerezte unokaöccsének. S. volt az eszmei bérlő: sosem ment haza éjjel „áldott” állapotban, énektehetségét fitogtatva, nem kereste lázas orgiák gyönyörét, és nem is voltak káros szenvedélyei. Úgy élt lakásában, mint egy csendes kísértet, létezésének bármilyen nyoma nélkül. A szomszédok csak sejtették, hogy lakik ott valaki, a minden hónapban megjelenő, rendkívül kis fogyasztásról árulkodó számlák alapján. Életének 26 éve alatt – megboldogult anyja szerint – a világ legmaflább kölyke volt, nem tett egyebet, csak evett, ivott, szart, és a falat bámulta egész álló nap.
S. a bankban betöltött funkciója sem volt éppen királyi: hivatásos nyelvként dolgozott. Mindennapos feladata abban állt, hogy szakszerűen megnyálazta részlege postai feladványainak borítékjait és az ezekre szánt bélyegeket. A bank természetesen rendelkezett a mindennapokban használatos, nem túl bonyolult borítékragasztó gépekkel, amelyeknek az összes alkalmazott értett a kezeléséhez. Újabban azonban ez a gép is háttérbe szorult, a jelentősebb osztályokon öntapadós szélű borítékokat használtak. S. azonban ösztönszerűen irtózott minden mechanikus, bármilyen mértékű nyers erőt igénylő szerkezettől: még a papírlyukasztót is verejtékezve, összeszűkült pupillával, remegő ujjakkal kezelte, mintha egérfogót feszített volna ki. Az öntapadós szegélyű borítékok pedig sehogy sem akartak megjelenni S. íróasztalán, így maradt a régi, jól bevált nyalogatásnál.
Munkája jelentéktelensége ellenére nem volt könnyű, ugyanis S. szinte teljesen elvesztette ízlelését, nyáltermelése súlyosan megcsappant, nyelve ragacsos szivaccsá duzzadt, amely gyakran oly makacsul odatapadt szájpadlásához, hogy csak egy kanál segítségével sikerült lefeszegetni. Ebből a célból tartott is egy, a feszegetéstől jócskán meghajlott kávéskanalat íróasztala fiókjában. 
Egy erélyes hang rázta fel S.-et ernyedt mélázásából:
– Emberek, lejárt a munkaidő, mehetnek haza! – dörögte a hatalmas termetű, kefebajszú, átható dohánybűzt árasztó osztályvezető nyitott sliccű nadrágjában.
S. összerezzent a rémisztő hang hallatán. Jó pár másodpercbe beletelt, míg kilábalt hirtelen ijedtségéből, és képes volt megmozdulni. Ekkor összeszedte holmiját, begyűrte iratait ütött-kopott aktatáskájába, amelyről a bőrborítás szinte teljesen lekopott, és gyümölcsszedésben megviselt faládára emlékeztetett. Jól nevelten betolta székét asztala alá, és kilépett az irodából a haldokló fényű lámpákkal megvilágított folyosóra, ahol marhacsordaként özönlöttek a hozzá hasonló szerencsétlenek. Ismertetőjelük nem nyakukban függő kolomp volt, hanem a kezükben himbálózó aktatáska. S. hagyta sodortatni magát az árral, amíg ki nem ért a bank épületéből. A bejáratnál fejébe húzta lekonyuló karimájú szürke kalapját, megigazította szürke zakóját, és erélyes kézmozdulatokkal leporolta ugyancsak szürke nadrágját. S.-en az egyetlen színes dolog náthától vöröses orra volt. Mivel zsebkendő nem volt nála, ijesztő grimaszok közepette erélyeset szívott az orrüregében felhalmozódott szószból, majd csoszogva megindult a legközelebbi villamosmegálló felé.
A villamosmegállóban szerencsére nem kellett sokat várnia, a villamos egykettőre megérkezett dobhártyaszaggató nyikorgás közepette. S. felszállt a majdnem teljesen üres vagonba, azonban nem volt ideje leülni, mert az ajtók erélyesen becsapódtak, és a villamos egy eszeveszett rándulással meglódult sínjein. S. elbotorkált egy szabad üléshez, leült, aktatáskáját ölébe fektette, és kitekintett a piszkos ablakon. A szembejövő autók lámpáinak éles fénye sértette a szemét, ezért hunyorogva figyelte a sín mellett kígyózó utcát. Csavargókat látott, kik reménytelen, üres bábokként görnyedeztek az úton, maguk után hurcolva minden tulajdonukat. S.-nek elég volt, hogy rájuk nézzen, és hideg borzongás fogta el, szinte érezte egyenesen az agyig hatoló orrfacsaró, izzadság- és ürülékszagukat, szennyes létezésük ismertetőjeleit.
Az utcákon, mintegy az est városi hírnökeiként, lassan felgyúltak a lámpák, gyér fényükben fürdetve az utcákat, csenevész fákat. A düledező tömbházak úgy ontották magukról nagy foltokban a vakolatot, mintha ruhadarabjaiktól megszabaduló, könnyű lányok lennének. Az egyik megállónál koldus szállt fel, toprongyos, sebes arcú, rekedtes hangú öregember, aki maga elé nyújtva remegő, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezeit, egy kis apróért könyörgött. S. nem értette mormogását, elfordította fejét, és tovább bámulta az utca halovány fényeit. Csak azon csodálkozott el, hogy az öregember minden utashoz odamegy, és egy darabig várakozik, kicserzett ábrázatán a legnagyobb alázattal alamizsna után esdekelve, azonban előtte úgy halad el, mintha észre sem venné.
A következő megállónál S. leszállt, és szapora léptekkel, aktatáskáját szorongatva igyekezett a tömbház felé, amelyben lakott. Útja sötét sikátorokon át vezetett, ahol az éjjel rongyos pillangói, olcsó szajhák vártak bárki előtt feltárulkozó öllel.
– Hé, szépfiú, jössz egy menetre? Nálam minden megvan, ami neked kell, édes. Van kedved egy kicsit szórakozni, te bika? – incselkedtek az arrajáró férfiakkal. Volt közöttük egy, aki különösen feltűnt S.-nek: hosszú szőke haja fésületlenül lepte el vállait, hájas arcában megbúvó kék szemei mongoloid idiótára emlékeztettek, fogai szélvész sújtotta erdőként meredeztek szájában, disznószerű testéből átható ribancszagot árasztott. Már megannyiszor találkozott ezekkel a lepkékkel, ismerte őket, olcsó illatukat, hiányos fogsorukat, rikítóan kimázolt, májfoltos arcukat. S. sietősen haladt el előttük, csak a dagadt szajhára vetve egy röpke, undorral és megvetéssel teli pillantást. Feltűnt neki, hogy egyikük sem ajánlkozik. A felismerés teljesen letaglózta: ezek a nők sohasem szólították meg, még csak rá sem hederítettek, míg más férfiakat piszkos légyként körüldongtak, szemtelenül ajánlgatva olcsó, romlott testük bájait.
Mire elérte lépcsőházának bejáratát, már teljesen besötétedett. Felnézett a csillagtalan égre, ahol csak a foltos telihold facsart ki némi sápadt fényt magából. Milyen gennyes ez a világ – gondolta –, még a hold is tiszta mocsok. Könyékig sülylyesztette kezét zakójának oldalsó zsebébe, egy darabig kotorászott csonka körmű ujjaival, míg megtalálta kulcscsomóját.
A lépcsőház könnyű, az idő vasfogától elgörbült ajtaja nagy robajjal nyílt ki. A zajra undok, fényes szőrű, csupasz farkú patkányok serege futott szét: egy részük a pincébe menekült, egy másik csoport azonban S. lábainak nekiütődve iszkolt a szabadba. S.-et megbénította a férgek látványa és gyors mozgása. Tisztára, mint a banki alkalmazottak –gondolta, és az ingatag korlátba fogózva felkapaszkodott a harmadik emeletre. Lakásának ajtaja előtt megállt, hogy kifújja magát. Ekkor kinyílt a szemközti ajtó, és fiatal, huszonéves, barna nő lépett ki a folyosóra. Egész lényéből a tökéletesség szele áradt. S. sóváran ránézett, köszönésre nyitotta száját, de a nő megelőzte:
– Szia, drágaságom, hát megjöttél?
S. a meglepődöttségtől szóhoz sem jutott, nem tudta mire vélni ezt a szokatlan üdvözlést. Ismét szólni akart, de a következő pillanatban a nő lehajolt, és egy doromboló macskát emelt magához.
– Hát itt vagy, te kis huncut, merre kószáltál? Remélem, nem fáztál meg. Gyere be, kis csavargóm, a jó meleg szobába – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.
S. a csalódottság szobraként állt a málló vakolatú folyosón. – Rohadt kis dög, hogy bálványozzák, körülrajongják, pedig semmire sem jó, csak néha egyet-egyet nyivákol, hozzádörgölődzik az ember lábához, és berondít a házba! – gondolta. Száját lebiggyesztette, és gyógyíthatatlan elkeseredés lett úrrá rajta. Anyja jutott eszébe, az egyetlen ember, akivel életében két mondatnál többet váltott. Ideges természetű nő volt, tipikus leányanya, aki nem tudja feldolgozni, hogy gyermekének apja elhagyta őt. S. alig ismerte: egyedül volt egész gyermekkorában, anyja nappal takarítónőként robotolt, este hazajött, megetette fiával a sebtében összecsapott vacsorát, majd „éjjeli műszakra” indult a körútra. S. képtelen volt felidézni anyja arcát, olcsó ruhákba bújtatott testét, visszeres lábait. Egyetlen emléke maradt róla, a szaga, amely kísértetiesen hasonlított a sikátor pillangóit körüllengő bűzre. Néha eszébe jutottak S. elméjébe kitörülhetetlen feliratként bevésődött mondatai, amelyeket mindennapos hisztériás rohamaiban átkozódva vágott fia fejéhez: bárcsak kapartattalak volna ki, csak púp vagy a hátamon, válnál csak úgy semmivé, tűnnél el a fenébe!
S. benyitott a lakásába, felkapcsolta az előszobában a villanyt, majd gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Aktatáskáját letette a földre, kopott zakóját a falból kiálló szegre akasztotta, lerúgta kényelmetlen bőrcipőjét, és a szobába vonszolta elkeseredett testének tömegét. Szobája szegényes berendezésének látványa még jobban lesújtotta. Egy ingatag asztal és szék, egy falra szögezett ócska könyvespolc, egy régi kórházi vaságy meg egy fémszekrény képviselte a szoba teljes berendezését. A recsegő, foghíjas padlón egy foszladozó háziszőttes szőnyeg feküdt. A könyvespolcon régi tranzisztoros rádió recsegett, éppen az esti híreket mondták.
– Árvíz sújtotta Meranevora délkeleti tartományait. Az eddigi áldozatok száma 81 000 körül forog… Újabb civil áldozatokat követelt a Szündzsisztáni konfliktus… A vírusfertőzöttek száma napról napra növekszik… Megerőszakolta… meggyilkolta… kifosztotta… ? harsogta a rádió a mindennapos borzadály-dózist.
S. leült ócska asztala mellé, amelyen csak egy félig kiszáradt, régi agyagcserépben kornyadozó, nyamvadt fikusz állt. Elővett egy cigarettát, rágyújtott, mélyen beszívta a csípős füstöt, áztatta ragasztásba belefásult nyelvét a szájában keletkező sűrű ködben, és élvezte, ahogy egész szürke énjét átjárja a dohányzás mámorító melegsége. Figyelte a kis dohányrúd lassú megsemmisülését, a féregként tekergőző füstöt. Hanyag mozdulattal a fikusz cserepébe hamuzott, majd pár szívás után belefojtotta cigarettáját a fikusz beteges színezetű földjébe. Szörnyen unta magát. Szeretett volna valamit csinálni, falra mászni, ordítani, meztelenül szaladgálni, bármit, csak hogy végre kizökkenjen ebből az ólom-melankóliából.
Ekkor eszébe jutott a nemrég vásárolt fényképezőgép. Körülbelül két hónappal ezelőtt lehetett, egy homályos márciusi reggelen, hogy a villamosról leszállva, a bank felé siettében megpillantotta egy üzlet kirakatában. Emésztő vágy fogta el, hogy valami maradandót, tökéleteset tegyen magáévá, és színesebb, érdekesebb emberré avatódjék pusztán a birtokolás tudatától. Benyitott az üzletbe, és remegő térdekkel, kiszáradt szájjal leszámolta a pénzt a boltosnak, aki egy tekercs filmet is adott ajándékba, majd féltőn magához ölelte a törékeny tárgyat. Hazaérve gondosan elrejtette íróasztalának fiókjában. Hosszú ideig nem nyúlt hozzá, mintegy félve, hogy elrontja, bepiszkítja, megmocskolja ezt a csodát, de ma rászánta magát a cselekvésre: elhatározta, hogy lefényképezi magát.
A gépet gondosan beállította, elhelyezte az asztalon a fikusz árnyékában, a fal felé irányította, és elindította az önkioldó üzemmódot. Ekkor a fal elé csoszogott, könnyed pózt vett fel, igyekezett mosolyogni, de próbálkozásának csak valami idétlen fintor volt az eredménye borostás ábrázatán. Csak állt némán, kopott ingjében, kioldott nyakkendővel, zsebre dugott kézzel, és szemeit meresztgetve, a gép lencséiben bámulva önmagát. A gép addig exponált, míg egy teljes filmet el nem használt.
A kész filmet másnap beadta egy, a bankhoz közeli fényképészetbe előhívatásra. Egész nap a várakozás kellemes szorongása tartotta fogságban. Öt órakor, munkaidejének lejártával, túl ötszáz borítékon és ezerötszáz bélyegen, rohant a fényképészetbe. Sietősen kifizette az előhívás költségeit, majd a fényképeket rejtő borítékot szorongatva letelepedett a bank melletti park egyik rogyadozó padjára. Aktatáskáját maga mellé fektette, kényelmesen elhelyezkedett, lábait keresztbe tette, majd feltépte a borítékot.

A látvány villámcsapásként sújtott le rá: a fényképek mindegyikén csak az üres fal meredezett, önmagát sehol sem látta. Először arra gondolt, hogy talán a fényképészetben cserélhették össze a filmeket, de a képeken összetéveszthetetlenül megismerte saját szobáját. Izzadni kezdett, meglazította nyakkendőjét, és levegő után kapkodott. Felugrott a padról, eldobta a képeket, magához ragadta aktatáskáját, és futásnak eredt. Menekülni akart ehhez az oszló tetemhez hasonló világból, amely képtelen befogadni egyetemes rothadásába sivár létezését. Elkeseredetten rohant, egyik kezében lábához verődő táskájával, nehézkesen, zihálva szedve a levegőt. Nem jutott messzire, kalimpáló lábai összeakadtak, és elvágódott a park sétányán. Egy járókelő sem figyelt fel a rohanó, majd a földre zuhanó férfira. S. feltápászkodott, és csak most tudatosult benne, hogy anyja átka beteljesült. Vajon létezett valaha, vagy csak ábránd volt egész étele? Nem, nem, soha, hisz senki sem ismeri, nincs személy, ki bármit, jót vagy rosszat mondhatna róla.
– Senki vagyok – rebegte, majd végső kétségbeesésében, testének összes izmát megfeszítve felordított. Üvöltése gyors ragadozóként tört előre a park fái között...