6.

Mitől van az, hogy az ő arca számít? Mitől van az, hogy a borzasan göndörödő haj, az érzéki száj fontos nekem, néznem kell?! Hosszan vizsgálom, hogy ajkának mely íve, hajlata az oka annak, hogy nem tudom levenni a szemem róla. 

Ő is a számat nézi. Majd megsimogatja a hajam. Aztán hirtelen mozdulattal a combom közé nyúl, háromrétegű brokátszoknyám elsodorva az útból, kezével lassan, finoman simogat, szétborzolva a rövidre vágott, nedvesen göndörödő tincseket. 

Elakad a lélegzetem. Érzelmes és őrjítő egyszerre. Minden szenvedélyét érzem az ujjbegyén keresztül... Nem a számat nézi már, hanem a szemem, közelről. A kéj hullámait figyeli, ellenőrzi a hatását. A szerelem fényét, a saját tükörképét keresi a tekintetemben. 

Micsoda élvezet, átadni magam mindenütt megfeszülő testének. Hosszú karja körbeér. Kezéhez kapok, hogy lassítsam, de lefog a másikkal. Doromboló hangok hagyják el a torkomat. Testem megfeszül, mint az íj kilövés előtt, majd mélyen, legbelül, magas rezgéssel vibrálok valahol lét és nemlét között, hosszan elidőzve a két világ kapujában. Pupillám szemhéjam alá csusszan a kéjtől. Rázkódom, elalélva hullok a karjába. Közel az eszméletvesztés. Érzi, óvón magához ölel. Lassan csitulok el. A hajam simogatja újra. Istenem! Ez még csak a keze!

Mlle Marie-Anne Adelaide Lenormand és I. Sándor cár közelsége az égben köttetett. 

7.

Adelaide Lenormand kisasszony szerette az ékszereket. Vegyesen hordta őket, elutasítva a népszerű nézetet, miszerint aranyat arannyal, ezüstöt ezüsttel viselünk. Csak azért is mindent hordott mindennel. Szerette, ha gyöngyök sorakoznak a nyakában, és mindig feltette kianitkövét is, ami egy vékony ezüstláncon csüngött. Hosszúkás, világoskék, selyemfényű kristálykő, melynek jól látszottak milliméternyi, rétegelt lemezei, szabálytalan törésvonalai. Nyers és feldolgozatlan, mert a kisasszony hitte, hogy a megmunkálatlan kristálynak erősebb a hatása. Ez a finom rezgésű kristály ragyogó energiájával – közvetítő kőnek is mondják a kianitot – támogatta Lenormand kisasszonyt a munkájában. Régen a szónokok kövének tartották, mert az egyik hatása az, hogy segít bátran kimondani a személyes igazságot, rendszerezett formában, a torokcsakrák megnyitásával. A torka mindig is gyenge pontja volt Adelaide-nak. Könnyen begyulladt egy kis szellőtől, egyetlen korty hideg italtól, utána meg hónapokig kínlódott vele. A gyöngyházfényű, haloványkék kianit erősítette az egészségét. Segítségével ki tudta mondani mindazt, amit csak ő látott a világból. Az összes létező világokból. 

Emellett minden reggel felvette a rövid aranyláncon függő lapis lazuli szívmedálját is, mely sötétkék volt az egyik felén, srégen keresztülfutó karakteres karcolással, a másik oldalán piritszennyeződéstől csillogó és kalcitzárványoktól márványerezetű. Adelaide szerette, hogy az aranyosan csillámló pirit egy vékony, fél milliméteres szívkarimát rajzol körbe a medálon. Középen pedig egy kisebb, de jól kivehető szív formálódott a csillogásból, mintha a kék szívmedálnak tömör arany szíve lett volna.

Kedvenc ékszerésze, egy csinos fiatal férfi szerezte be a kristályokat, akinek a műhelye Párizs szélén, már-már a külvárosban volt. A belvárosi ékszerészekben (a nyakékbotrány óta) Adelaide nem bízott. Így is (szkeptikus lélek lévén) mindkét medállal elvégezte a hevítéses tűzpróbát, melyet azok szépen kiálltak. Miután meggyőződött kristályai valódiságáról, többé nem volt képes kordában tartani szenvedélyes rajongását irántuk: babonásan kötődni kezdett hozzájuk, talizmánként viselve őket haláláig. 

Egy nap meglepő helyről kapott megerősítést kristályok iránti szenvedélyében a sibylla, épp, amikor régi ügyfelét, Napóleont látogatta meg a palotájában, 1813-ban. 

Napóleon csúf, alacsony férfi volt, és mint ilyen, rendkívül hiú. Atlaszkék selyemkabátot viselt ezen a napon, alatta haloványrózsaszín inggel. A rózsaszín inges férfiakról Lenormand kisasszonynak mindig is meg volt a maga külön bejáratú véleménye. Napóleon fekete haja rendezetlenül, fényes tincsekben hullott a homlokába, és nem lehetett biztos benne az ember, hogy e rendezetlenség gondos munka eredménye-e, avagy a véletlené. Adelaide az előbbire tippelt, mert enyhe pacsuliszag lengte körül Napóleont, mely emlékeztette saját hajápoló olaja illatára. 

Sokadszorra találkoztak. Olyannyira, hogy Lenormand kisasszonyt ekkor már Napóleon „udvari jósnőjeként” emlegették. Sőt, a „királyok jósnőjét”, a „jósok királynőjeként” tartotta számon egész Európa. Mégis, szúrós szemmel méregette őt a csúf kis korzikai, amikor felfedezte nyakán a lapis lazuli szívmedált. Hirtelen mozdulattal közelebb lépett hozzá, majd engedélyt nem kérve, kezébe vette az aranyláncon függő kristályt. Közel hajolt hozzá, tüzetesen megvizsgálva mindkét oldalát, tanulmányozva egyedi rajzolatát. Végül haloványan elmosolyodott. 

– Magának négy szíve van, kisasszony, ha jól számolom! Van, akinek egy sincs!

A kisasszony hangosan elnevette magát a találó viccen, amin Napóleon is kegyeskedett elmosolyodni, és kapcsolatuk ettől kezdve fesztelenebb lett. 

A magasan záródó, merev nyakú kabát alól, a rózsaszín ing alá benyúlva, Napóleon előhúzott egy vastag aranyláncot, amin puha őzbőrből készült amulett-tartó zacskó függött, és kivett belőle egy csodálatos tisztaságú, pávakék lapis lazuli kristályt, mely varázslatosan csillogott a pirittől, amit a bolondok aranyának is hívnak.

Így derült ki, hogy közös szenvedélyük van: mindketten babonásan hisznek az ármenkő, vagy szanszkritül radzswartnak is nevezett lapis hatásában és a kristályt övező legendákban. 

Lenormand kisasszonyt ekkor villámcsapásként érte a felismerés, hogy valójában mért tartja Napóleon az ingébe dugva a kezét, a festményeken és a valóságban egyaránt. 

Párizs-szerte parázs viták övezték ezt az izgalmas kérdést. Többen állították, hogy csatában megsérült kezét rejtegeti ily módon, mások a hatalmat szimbolizáló mozdulatként értékelték, sőt, akadtak, akik veseproblémájával hozták összefüggésbe a jellegzetes napóleoni mozdulatot. A kisasszony most első kézből kapott választ: Napóleon lapis lazuli amulettjét simogatja az inge alatt, mert megnyugtatja az érintése. 

Az uralkodó leültette a kisasszonyt kerek, kecskelábú asztalához, melyet zöld, hosszan lelógó szaténabrosz borított, mazsolabort hozatott neki uzsonna helyett, és beszélgetni kezdtek: kicserélték szerteágazó ismereteiket a lazúrkőnek is nevezett lapis lazuliról. 

– De ugye leveszi fenséged éjszakára?! – kérdezi Adelaide hevesen és aggodalmaskodva. 

– Soha nem veszem le, kisasszony! – feleli Napóleon felháborodva. 

– Azt rosszul teszi! – felhőzi homlokát a jósnő. 

– Kegyed is tudja, legalábbis azt hittem, hogy tudja, hogy isteni gondviselésnek örvendezhet e kő viselője. Nos, isteni gondviselésre, kisasszony, nekem éjjel-nappal egyaránt szükségem van rá.

– Megértem fenségedet! De engedje megkérdeznem, hogy nem gyötrik-e nyugtalan álmok éjjelente?! 

– Mi köze az álmaimhoz?! 

– Sok! Ugyanis én vagyok az, aki megkönnyítheti őket. Ezért, és csakis ezért bátorkodom megjegyezni, hogy a lazurkövet éjszakára le kell venni.

– Obskúrus ismereteit honnét veszi a kisasszony?! 

– Titkos irataimból, uram! Ennél többet nem mondhatok. Ősi feljegyzések tanulmányozása közben bukkantam erre az információra. A szent kő, amelynek ön egy különösen szép példányát hordja, nappal gondviselést hoz, de éjszaka rossz álmokat... Külön öröm számomra, hogy a királyok kövét a királyom nyakában látom. Ahogy fáraók viselték, úgy Napóleon nyakán a lapis lazuli a lehető legjobb helyen van!

Adelaide mély, bókoló mozdulattal ejtette ki ez utolsó szavakat, és a kifinomult hízelgés kedvére való volt Napóleonnak. Nem tévesztette el a hatását, mint ahogy a jól csusszanó mazsolabor sem, kiderült ugyanis, hogy Napóleon szereti ezt a nőkhöz illő, édes likőrbort. Szorgalmasan kortyolgatták beszélgetésük alatt, és egyre nekihevültebben érveltek az „igazság kövének” is nevezett lazúrkő viselése mellett. 

Napóleon kiemelte, hogy már Atlantiszban is szent kőként tekintettek a lapisra. Sőt, a sumeroknak volt egy mondása: aki lazuritamulettel indul csatába, azt elkíséri istene! 

A kisasszony pedig afölött örvendett, hogy régóta használják szerelmi varázsláshoz a lápiszt. Ugyanis ha nők nyakékként viselik, örökre magukhoz láncolják a kiszemelt férfit.

Ez át is vezette őket találkozásuk témájához: Napóleon Josephine-nel kapcsolatban szeretett volna kérdést intézni a sibylla kártyáihoz. Négy éve bekövetkezett válásuk dacára a császárt a mai napig foglalkoztatta hűtlen első felesége sorsa. 

A „korzikai rém” többnyire politikai döntései előtt hívatta magához a sibyllát, de ezen a napon szívügyek nyugtalanították. Adelaide harminchat kártyalapja most is jó tanáccsal szolgált. Más kérdés, hogy Napóleon nem fogadta meg a tanácsokat. Legszomorúbb példája ennek az orosz hadjárat, melyet a sibylla, bő egy évvel ezelőtt határozottan ellenzett. Ám a hatalmi mámortól megrészegült császárt a pontos jóslat sem állíthatta meg. 

Amikor fél év múlva hazavergődött a vesztes csatából lerongyolódott serege maradékával, a halottak és a hadifoglyok hozzátartozóinak sirámaitól megtörve, szégyenkezve csókolt kezet Adelaide-nak. Az orosz hadjárat hatalmi, anyagi és személyi veszteségeit Napóleon sohasem heverte ki, a nagy orosz medvével való találkozás a vég kezdete volt számára. 

A kisasszony, mivel ehhez hasonló kaliberű politikai kérdésekben is kikérték a véleményét, akaratlanul is komoly belefolyást gyakorolt a napi politikára. Memoárírói ezt nem győzik hangsúlyozni. Merészsége, tehetsége és üzleti érzéke kora meghatározó női szereplőjévé tette. Forradalmat vívott a maga módján ő is a szabadságért, bár ez legkevésbé sem állt szándékában.