[Látó, 2010. október]

Van egy fantasztikus madár, amelyik még nem kapott nevet, s amelynek körvonalait még nem sikerült teljesen feltérképezni. Nem ismerjük célját, röptét, énekét és áttetszőségének mértékét. Ezt a madarat, mely olyan hirtelen került elő az álmokból, hogy létezését sem sikerült rögzíteni még, a vállamon hordom azzal az állandó érzéssel, hogy rossz irányba nézek, miközben a hátam mögött életem legfontosabb eseménye zajlik, észrevétlenül. Sötétség veszi körül a jelenést, és mikor ott van, az éjszaka mindig holdtalan, olyan éjszaka, amelyet csak ujjbegyeivel ismer fel az ember, meg szempilláival. Tapogathatom az éjszakát, csókolhatom, mint egy asszonyt, de ez a jelenés megfoghatatlanabb egy pontnál vagy a füstnél akár, ki­csusszan az ujjaim között, s az erőfeszítés nyomán, hogy elkapjam, ott találom ma­gam a szoba közepén, nyakam köré fonódott kezemmel, egy álombeli agónia kezdetén. Egy macska agóniája ez, aki addig sétál a lepedőn, míg minta lesz belőle ott, az ágyneműn. Egy ponty agóniája, még mielőtt halformájú bicska válna belő­le. Olyan, mint mikor egy romos kastélyt nézegetsz a helyszínen, miután részletesen áttanulmányoztad a tervrajzát egy múzeumban; lehetetlen, hogy meg ne lásd a nőben rejtőző halált, ha előtte sokáig nézted a fényképét. Az élet agóniája elkedvetlenít; most a halál agóniájának megnyilatkozását várom, legalább virtuálisan.
Ha vihar jön, megzörren a rosszul bezárt ablak, a függönyminták árnyékot vet­nek a hold alá, lépteket hallunk a háztetőn, a tükrösszekrény lázálmokat vetít képernyőjén, hogyha félhomályban nézzük, s mindezek a külső véletlenek a hallucinációk egész láncolatát indítják be, ilyenkor lángfogaink belemarnak a füst gyü­mölcseibe, amelyben fintoraink, félelmeink és szerelmeink találkoznak.
Ennek a madárnak nem ismerem az alakját, bár önmagamnál jobban ismerem őt, nem tudom követni röptét, habár ott érzem a tüdőmben a magaslati levegőt, amely felé visz. Azt, hogy vállamon ül mindig, onnan tudom, hogy örökös pánikroham tör rám, hogyha egyedül maradok. És ez nem a rokon félelmek sorozatainak valamiféle összegződő típusa. Félek az ajtótól, félek a holdtól, félek a tükör­től, félek a függönytől, de annak, amit e fantasztikus madár mellett érzek, aki az éjszakából jött, semmi köze ahhoz a gyerekes félelemhez, amit az éjszakai zajok vagy árnyékok váltanak ki. Az éjszaka és a nappal madara, a hajnali öt és a december ma­dara, a vörös szín és a nagy folyamok madara, a sápadtság, a kés, az utazás, a gyű­lölet és a szerelem és a kávé madara, az illatoké és a köveké, a bénaságé és bármi másé. Névtelen és lefényképezetlen, sosemlátott és madárhatározókban nem szereplő madár, és mégis óriási sértés lenne inkább eszmének tekinteni, mint madárnak. Forró és hideg madár, se nem forró, se nem hideg madár, elfeledett madár, akit megtagad az emlékezet, s akit életre kelt a vágy, madár, aki egy tavaszi hajnalon megszökött egy emlékek közül törölt álom kalitkájából, és amelyre felmásztam, úgy, ahogy a vér is emelkedni szokott, előbb a mellkasban jár, aztán már a vihar közepében, onnan pedig a vállamra ül, s olyan, mintha ujjakat éreznék ott, melyekről égett körökben válnak le, mint egy tűzvész után, a hús sötétlő romjai.
Próbálok emlékezni, úgy, ahogy az akasztott ember, mikor a halál előtti pillanatban lepörgeti agyában az életét: lehet, hogy egy sálat látok, amelyet az egyik vállamról a másikra dobok, és mesterséges úton én hozom így létre az erdei szel­lőt? vagy egy selyemlegyezőt látok, s érzem illatát? vagy egy létrát látok, melyen aláereszkedem épp egy kútba?... Mindegyik válasz helyesnek s igaznak tűnik. Az is lehet, egy karperecről van szó, amelyet egy ismeretlen nő ad ki nekem a vonatablakon, egy állomáson. A vonat elindul, a nő rám mosolyog, meglebbenti zsebkendőjét és haját, én egyedül maradok a peronon, túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy bármit tehetnék, és közben néhány perc múlva egy újabb vonat fut be, és egy másik nő egy másik vonat ablakán egy másik karperecet nyújt ki nekem. A véletlenek lázálomszerű ismétlődése eszembe juttat egy másik nőt, akivel ezúttal a saját szobámban kell találkoznom, ismeretlen nőt találok majd egy estén elnyúlva az ágyamon hálóöltözetben, amint épp egy könyvet lapozgat vagy cigarettázik. Nem hangzik majd el kérdés arról, hogy mit keresünk akkor és ott együtt, úgy beszél majd velem, mintha egy megszakított párbeszédet folytatnánk. A legapróbb részletekig emlékszem arra, hogy mi fog történni, és el is felejtek mindent, ami történt. Leg­jobban az fáj, hogy néha elfelejtem azt is, mi fog történni. Emlékeznünk kell, hogy egy hegyek közti vasútállomáson, egy sötét folyosón, egy lépcsőn, a vízen vagy a mezőn ujjaink találkozni fognak, már rég találkoztak. Olyan, mint egy tűz­párbaj: érintéseket és csókokat és zsebkendőket váltunk.
Úgy vetjük magunkat egymás karjaiba, mint egy hosszú távollét után, és valójában sosem láttuk egymást. Együtt megyünk végig egy udvaron, egy hídon, együtt találunk ki egy erdőt. Miközben öleljük egymást, arcunkat könnyek és virágok lepik el, s az idegen nyelv, amely kitölti a szánkat, épp olyan ízű, mint egy kihajlás a szakadék fölé. Egyre jobban kihajolok a szakadék fölé, egyre mélyebbre lóg le a fejem, s érzem a gyönyörét annak, hogy nincsenek biztos dimenziók, biztos állítások, a légzés és a tüdőm olyan, mint egy vékony csipke, amit egy sas tart épp a csőrében. Soha nem váltunk el egymástól, és mégis folyton találkozunk, és mindegyik találkozás meglep és felkavar. Úgy alszunk, hogy elfeledjük, ébren vagyunk közben. Álmunkban azt kérdezzük egymástól: álmos vagy? Őszibarackokat nyújtunk át egymásnak a szempillánkon, egymás ujjairól lecsókoljuk a füveket és a hó­harmatot. Szédítő sebességgel, szinte egyszerre váltunk halmazállapotot: szilárd anyagból folyékonnyá, folyékonyból gázzá leszünk, gázból kísértetté. Ez a kő te vagy, ez a tűz te vagy, ez az elutazás te vagy. Egymás jelenlétét a fák földre vetülő árnyékából olvassuk ki, a holdfogyatkozásokból, vagy a macskák éjjeli szerelmeiből. Minden jelenség, minden esemény, a legköznapibb tárgyak is üzenetekké válnak ebben az állandósult várakozásban. Egy virág egy gomblyukban, és ránk tör a pánik, egy mozdulat fésülködés közben, és ájultan esünk össze. Minden álom, amit az elmúlt húsz évben felejtettünk el, visszatér az életünkbe, anélkül, hogy me­móriánk megrezzenne, anélkül, hogy ujjunk tapintaná őket. Álmok rejtőznek a fátylak alatt, álmok rejtőznek a kesztyűkben, s ahonnan a hús hiányzik, ott lapulnak ők. Egy alagúton haladok át a jelenlét és a hiány között, a múlt és a jövő között, és egy forgó liftben érzem magam, amelyben képek vesznek körül, noha nincs körvonaluk, s annál valósabbnak érzékelem őket, minél inkább csupán előérzetként és fuvallatként találkozom velük, vagy csak vérem lüktetésében érzem őket. A piramisok az elfelejtett álmok tipikus esetei. A nagy titok úgyszintén. Nicolas Flamel Spanyol­országba tart egy delíriumban, és elfelejt egy álmot. Raymond Roussel Afri­kája is egy elfelejtett álom. És ugyanúgy elfelejtett álom a kristály, a régmúlt és a holnap történelme, az epilepszia, vagy azok a gyilkosságok, amelyeket anélkül követünk el, hogy tudnánk, kit öltünk meg, miért öltünk, és hogy egyáltalán öltünk-e valójában, és elfelejtett álom a repülés, főleg a repülés, mely madár nélkül és szárnyak nélkül való, a varázsszó, amelyet tudtam és amely elveszett, vagy amellyel nem is találkoztam még, és a versek is, melyeket tűzzel és vízzel írtam egy viaszos papírlapra. Én magam is viaszbábu vagyok, ráolvadok a válladra, és testem rázkódik, rázkódik a sírástól. Fájnak nekem az eltérített villámok és az esők, amelyek csak készülődnek mindig, sosem hullnak le. Fáj a rémregények szokványos végkifejlete. Reggeltől estig sétálok, a szobába lépésedtől a távozásodig, ügyetlenül, mint egy éjszakai madár, akit rákényszerítettek, hogy egy tyúkot utánozzon. Csak az éjszakákat értem igazán, holddal vagy anélkül, viharral vagy anélkül, az éjszakákat, amikor pernyévé és korommá változol mellettem, amikor lényed egyszeri jelenéssé változik, amikor egymás kezét fogjuk anélkül, hogy érintenénk egymást, együtt megyünk le egy lépcsőn, amely nem tud megtartani, és ahhoz a kastélyhoz indulunk, amelyet a középkor elfelejtett felépíteni. Mindig lehunyt szemű kedvesem, nézd a foszforszemeim, nézd a lovat, melyet verebek csípdesnek, nézd a vértet, me­lyet olajjal és csillagporral kentek be. Ez itt az emlékezet kínzókamrája, ezek az istállók, ez a fogadóterem. Meghívjuk magunkat saját kastélyunkba, és mindannyiszor elfog az elsőbálozók izgalma. Tudod még a saját nevedet? Felismered arcod, szokásaid? Szé­lesre tárom az ajtót, mely a toronyszobához vezet, oda, ahol a lombikok és régi kéziratok vannak, a pókhálóval fedett mágikus kör, a kemence romjai, és mellette egy férfi és egy nő csontváza, amint egymást ölelik. Ez az a szoba, ahol először felejtettem el valamit. Megcsókolom ennek a majdani szobának a ha­muját, hogy ajkaid pirosabbnak tűnjenek utána. Összegyűjtöm e történet darabkáit, hogy amikor válladra hajolok, ne a protoplazmádat figyeljem. Kirázom az ablakon a benti sötétséget, hogy aztán gyorsabban jöjjön az éjszaka. Erőszak áldozata ez az elfelejtett szoba, és erőszak áldozata vagy te magad is. Ez a szerelmünk első éjszakája. Frissen kifröccsent véred látom szerteszét, mint egy kard élén. Sírsz és kacagsz, nem is tudod, örülj-e vagy szomorkodj, túlságosan boldog vagy. Meg­csókolod a számat és az árnyékomat. Úgy suttogod nevemet (a kiét?) fülembe, mintha épp egy selyemharisnyát húznál magadra, vagy friss faleveleket érintenél nyelveddel. Végtelen számú bizonyítékot szolgáltatsz létezéseddel kapcsolatban, e pompás létezéssel kapcsolatban, amely illatok és suttogások elegye. De sohasem tudom majd biztosan, hogy álmodtam-e, hogy álom volt-e legalább, hogy előérzet volt-e legalább. Hogyha megcsókollak, mindig érzem az ajkak csontvázát. Hogyha belélegezlek, mindig érzem egy magzat érintését.

BALÁZS IMRE JÓZSEF fordítása