[2010. december]

Azon a bizonyos napon összegyűltek mind
a Városban élő levéltárosok.
Nos, uraim, mondta a legokosabb és legöregebb,
fogjunk hozzá, hogy átadjuk a jövő számára
a múlt fontosnak ítélt feljegyzéseit.

(Mi, kintiek, csak időt kértünk volna még,
de az már nincs nekik…)

A levéltárosok pontosak és nagyon öregek.
A Központi Tanácsterem erkélyén állva
a lenti bámész tömeghez szólt a legöregebb:

Itt egy város állt valamikor,
egy faragott kő és egy élő járda,
melynek medrébe belegázolt
a rákövetkező minden század…

Hát emlékezetünkben így maradjon meg:
azok a kedélyes régi emberek,
akikkel a múlt itt most eltemetve lesz,
kutyáikat láncon tartották,
kupáikat fenékig itták,
robotpilótát még nem ismertek,
a főtéri péktől friss perecet vettek…

Az Öregek Tanácsa a lerakat helyéül a
város szélén álló odvas, öreg fát jelölte meg.

Tekintsük tehát ezt a fát emlékműnek,
rajta minden egyes ránc, kéregbarázda,
akár egy gramofonlemez, a múlt
valamely eseményét örökíti meg.
Egy kozmikus tű talán majd leolvashatja
róla, ha a mi időnk letűnt,
és telni fog felvonóra…

Nos, minden jövendők embere,
jól figyelj,
minden egyes ránc, kéregbarázda,
akár egy gramofonlemez,
mögötte hosszú-hosszú gondolatjel,
mert sokáig aludni fog e tetthely:
előtte hosszú-hosszú gondolatjel –

Így szólt az öreg levéltáros,
s tán búcsút inthetett, mert
végleg eltávoztak
ő s a többiek.

És azóta is csak állunk
itt kinn, mi kintiek.
Időt számolunk, várunk
tanácstalanul. Ahogy a száradó fa
öregszik, elbutul.