A magyar–román propagandaháború előzményei
Ion Lăncrănjan 1982-es pamfletjére máig sokan úgy emlékeznek Erdélyben és Magyarországon, hogy azzal vette kezdetét a magyarellenes kampány. Ez azonban koránt sincs így, ugyanis Erdély (és ezzel együtt Magyarország) múltjának átírása, magyar történelmi személyiségek (Kán László erdélyi vajda, Kinizsi Pál, Dózsa György és mások) „kisajátítása" román részről régtől fogva elterjedt gyakorlat volt. (Tulajdonképpen már a rendszer születése előtt is megtapasztalható volt, majd a „klasszikus sztálinizmus" éveiben háttérbe szorult, hogy a hatvanas évektől ismét felbukkanjon ez az eljárás.1) Ez olykor-olykor megszólalásra késztetett néhány magyarországi történészt. Például 1975-ben Constantin C. Giurescu 2 (a 2. bécsi döntés 35. évfordulója ürügyén folytatott nagyszabású sajtókampány idején) dühödt kirohanást intézett a Revista de Istorie 6. számában a Magyarország története előző évben Párizsban, illetve az év tavaszán Londonban megjelent kötete miatt. (Azzal vádolta a magyar szerzőket, hogy „megismétlik az 1944 előtti történetírás tévedéseit és előítéleteit".) Erre Makkai László határozottan válaszolt, sorra megcáfolva a nacionalista történész állításait. 3 (Giurescu vádaskodásait nyugati nyelveken is megjelentették, ami hozzájárult ahhoz, hogy Budapesten végre elérkezettnek lássák az időt Erdély történetének a megírására.4 )
A bukaresti pártvezetés roppant módon felbőszült azon, hogy egy (nyugaton is számon tartott) magyarországi történész szembe mert szállni a kurzus favorizált professzorával: a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága 1975. szeptember 22-i ülésén a főtitkár-államelnök, Nicolae Ceauşescu éles hangon kelt ki a magyar történészek „támadásai" ellen, és kijelentette, hogy fel kell venni a kesztyűt. Ezt követően a párt elméleti folyóirata, az Era Socialistă 12. számában Dumitru Berciu professzor visszautasította „azon országok történészeinek állításait, akik kétségbe vonják a vlahok és a románok azonosságát…" 5 Giurescu a következő évben újabb vádakkal illette a magyarországi történészeket (főleg Makkait), azt állítván, „egyeseknek" az a célja, hogy „elvitassák a románok Erdélyhez való jogát". Erre a vitára is utalt a budapesti külügyminisztérium egyik román referense az 1977-es Kádár–Ceauşescu-találkozó előtt készített feljegyzésében: „Az utóbbi években kibontakozó történészvita számottevően terheli kapcsolatainkat. A dáko-román kontinuitás már-már faji alapról történő megközelítése, a középkori román vajdaságok »történelmi küldetése«, a fejedelemségek egyesülése, Trianon és a bécsi döntés stb. román megvilágítása sérti a romániai nemzetiségek önérzetét, és élénk visszatetszést szül hazánk tudományos és laikus közvéleménye előtt is." 6
Bár egypár hónapig úgy tűnt, hogy a Debrecen–nagyváradi találkozó után kialakult kedvező légkör hatására a magyarságot sértő írások eltűnnek a napi- és hetilapok hasábjairól, nem ez történt.
Az ürügy a kampány felújítására két magyarországi írás megjelenése volt. 1977. december 25-én a kormánylapban, a Magyar Hírlapban Bartha Antalnak megjelent egy, a dáko-román kontinuitás elméletét bíráló cikke (Őstörténeti tévutak), mely nagy felháborodást váltott ki Bukarestben. Február 10-én a Contemporanulban estek neki a neves történésznek, „a román nép történelmének elferdítésével, reakciós tézisek felmelegítésével" vádolván őt. Ezt követően számos polemikus, a magyarországi történészek álláspontját, a magyar történelemszemléletet támadó írás látott napvilágot. Ennek következtében Biczó György nagykövet május végén azt jelentette a külügyminisztériumnak, hogy „az utóbbi hetek tapasztalata szerint a román propagandaszervek változatlan intenzitással folytatják a nemzeti kérdés megoldottságának bizonyítását, a dáko-román kontinuitás igazolását, a bel- és külföldi közvélemény megdolgozását. Szinte nincs egyetlen olyan központi vagy vidéki napilap, kiadvány, mely ne cáfolná, verné vissza nap mint nap a külföld e témakörbe tartozó Románia-ellenes »rágalmait« és megújuló támadásait. A nemzetiségi kérdés megoldását bizonyító statisztikai adatok mellett folytatódik a Horthy-megszállás idején elkövetett atrocitások leleplezése, a nyugati magyar jobboldali körök támadásainak visszaverése, és ezzel együtt, ennek keretében, a magyarországi »ellenséges« megnyilatkozások visszautasítása". (A „horthy-fasizmus" „lelepezése" olykor jó ürügyet nyújtott a dühödt magyarellenesség kinyilvánítására is, mint az Ion Spălăţelu esetében történt, aki végső fokon egyenlőséget tett a fasizmus és a magyar nép közé. A nagykövetségnek utólag a tudomására jutott, hogy ebben az évben lefordították magyarra a Horthy-fasiszta terror Észak-Nyugat-Romániában című fércművet, és bár már kiadásra is előkészítették, valami oknál fogva mégsem jelent meg.)
A Bartha-cikk mellett még egy írás volt, amely 1978 elején kiverte a biztosítékot Bukarestben: Illyés Gyula kétrészes esszéje. Erre viszonylag későn, csak négy hónappal később jött meg a „hivatalos" válasz: Mihnea Gheorghiu KB-tag, a Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának vezetője, a Luceafărul főszerkesztője, lapja 1978. május 6-i, 18. számában („Huni la Paris") durván nekiment Illyés Gyulának. Egyebek mellett azzal vádolta a nyugaton is híres költőt, hogy „származására gőgös, és lehet, hogy nosztalgiát érez a Monarchia és Horthy iránt. […] csökönyös és köpönyegforgató, kicsinyes és mérgezett gondolkozású, gyűlölete más népekkel szemben mély, a más jogához nem tud alkalmazkodni. Szeszélyes és messianisztikus, szubjektív és ripacskodó, megvesztegethetetlen bálványnak, és a romániai magyar nemzetiség megváltójának képzeli magát. […] Horizontja a hun sztyeppékig és a párizsi kávéházakig, a New York-i és ausztráliai, egyszóval a nyugati országok emigrációjáig terjed csupán". Az iromány minősíthetetlen hangvétele, stílusa miatt nyilvánvalóan csak „fölsőbb" jóváhagyással jelenhetett meg.
A magyarellenes kampány fokozódása ellenére a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára nem látta célszerűnek, hogy felvegyék a kesztyűt. „Románia megítélésénél abból kell kiindulni – mondta a Bukarestbe történő kiutazása előtt az új nagykövetnek, Rajnai Sándornak –, hogy szomszédos szocialista ország […], a mi célunk, hogy ne romoljanak, hanem javuljanak a kapcsolataink." Éppen ezért Kádár János meg volt győződve arról, hogy bármilyen kampány is folyik ellenünk, „nem az a helyes magatartás, ha megsértődünk. Türelmesen, udvariasan, de szilárdan képviselni kell az igazunkat", egy hazai ellenkampánnyal egyébként sem lehetne eredményt elérni, nem lehetne javítani a magyar kisebbség helyzetén. (Vele szemben Illyésnek az volt a véleménye, hogy a kisebbség védelmében fel kell lépni, „ha ez másként nem megy, a románok ellen is" , és ebben az értelmiségnek az a része, mely aggódva figyelte az erdélyi magyarság helyzetének romlását, teljes mértékben egyetértett vele.) A pártvezetés álláspontját végeredményben egyebek mellett az befolyásolta, hogy akkor is az volt a vélemény, hogy ha a hibás román kisebbségpolitikára határozottabban reagálnak, azzal akaratlanul is azt a nyugati politikát segítik, amely igyekszik éket verni a szocialista tábor egyes tagjai közé, ráadásul a Kreml sem akart semmiféle konfliktust látni a Varsói Szerződésen és a KGST-n belül.
A Kádár-emlegette türelem azonban nem hozta meg a várt eredményt: a sajtókampány 1981-ben tovább erősödött, amit a februári budapesti „felsőszintű pártközi megbeszéléseken" magyar részről szóvá is tettek. (A „kulturális és oktatási együttműködés, a történelmi múlt közös kérdéseinek kezelése terén jelentkező problémák", a román sajtóban megjelenő egyes cikkek „bennünket sértő megállapításai és hangvétele" mellett azt is megemlítették, hogy a kisebbségpolitikával összefüggésben véleménykülönbség áll fenn a két ország vezetése között, s egyúttal javaslatokat is tettek „a viszonyunkat zavaró tényezők felszámolására". ) A magyar felvetések most sem találtak megértésre az RKP vezetésénél, sőt, a kampány újabb hulláma indult el. (Ezt a nagykövetség egyik román értelmiségi informátora azzal magyarázta, hogy „a külső fenyegetettség pszichózisával" igyekeznek „elterelni és lekötni a lakosság figyelmét a rendkívül rossz belső helyzetről". )
Április 14-én Ilie Rădulescu KB-titkár az összehívott mintegy száz történésszel közölte, hogy az utóbbi időben bolgár, magyar és szovjet történészek „koncentrált támadást" intéztek a román történelemszemlélet ellen, „meghamisítva a történelmi igazságot", cáfolni igyekezvén a kontinuitást, de „ezeket a támadásokat vissza kell verni". Emellett Nicolae Ceauşescu május 8-i (az RKP megalapításának 60. évfordulóján elmondott) beszédének – melyben kötelességévé tette a történészeknek a „tudománytalan" külföldi nézetek határozott visszaverését – is meglett az eredménye: sorra jelentek meg a nacionalista szellemiségű írások, amelyekben egyebek mellett a „bécsi fasiszta diktátummal" és a második világháború alatti észak-erdélyi „románellenes horthysta atrocitásokkal" foglalkoztak. (Ez egyébként aktívan foglalkoztatta a román vezetést. 1981 március közepén – magyar diplomáciai információk szerint – az RKP ideológiai bizottsága tárgyalt egy Ördögkúton felállítandó emlékműről, amely a „horthysta vérengzések mártírjainak megörökítését célozza", és a tervet elfogadták.)
A „nyílt polémia fokozódó megnyilvánulását" ugyan kifogásolta május 26-án Rajnai Sándor nagykövet (bár rögtön meg is nyugtatta Constantin Oanceát, nincs sok esély, hogy „a magyar hírközlő szervek válaszcikkbe és polémiába bonyolódjanak"), de a külügyminiszter-helyettes támadással védekezett: azt állította, hogy „a magyar tömegtájékoztatásban van a hiba", mert az utóbbi hónapokban is több, a románok számára sérelmes írás jelent meg. (Konkrétumokat azonban nem említett.) Június 2-án Roska István külügyminiszter-helyettes fogadta a román nagykövetet, aki külügyminisztériuma utasítására felolvasott egy szóbeli nyilatkozatot. Victor Bolojan (illetve a bukaresti pártvezetés) egyebek mellett azzal vádolta Budapestet, hogy olyan cikkek jelennek meg a magyar sajtóban, amelyek gyökeresen másként ítélik meg Erdély Romániával való egyesülését, és ezek az írások „soviniszta, irredenta álláspontokat sugallnak…" Roska visszautasította a vádakat és felhánytorgatta, hogy Romániában számtalan „célzatos cikket" írnak a második bécsi döntésről, ezekkel pedig mintegy bűntudatot kívánnak sulykolni a magyarokba, de a nagykövet vitatta ezt, mondván, hogy „a román sajtó csak válaszol a magyar cikkekre". Bukarest később is rendszeresen kifogásolta a magyarországi tömegtájékoztatás „románellenességét", míg a – meglehetősen szórványos és visszafogott – magyar bírálatokat elhárította, vagy egyáltalán nem reagált azokra.
Szeptember 21-én az RKP Politikai Végrehajtó Bizottsága üzenetet intézett az MSZMP Politikai Bizottságához. (Ezt Bolojan közvetítésével Óvári Miklós KB-titkár kapta meg, de a biztonság kedvéért Virgil Cazacu KB-titkár is átadta Rajnai nagykövetnek.) Az üzenetben azt állították, hogy Magyarországon tovább folytatódik „a történelmi igazsággal ellentétes, tendenciózus megállapítások és kommentárok megjelenése, egészen odáig menve, hogy megkérdőjelezik a román lakosság jelenlétét Erdélyben és más területeken". A támadó hangvételű levélben kilátásba helyezték a magyar sajtótermékek és kiadványok romániai terjesztésének leállítását, és nyílt sajtóvita megkezdésével fenyegetőztek.
A román pártvezetés üzenetét, illetve a rá adandó választ a PB október 13-i ülésén vitatták meg. Szokása szerint Kádár János az ülés végén szólalt fel, és őszintén kijelentette: „Hát a román üzenet nem egy kellemes dolog természetesen…" Javasolta, hogy a Berecz János külügyi osztályvezető és Puja Frigyes külügyminiszter által készített választervezet szövegét finomítsák, de arra is figyelmeztetett, hogy a rágalmakat határozottan vissza kell utasítani. Óva intett attól, hogy kiélezzék az ellentéteket, ugyanis a „szocializmus ellenségei" – mondta – „nagyobb örömmel semmit sem üdvözölnének […], mint egy kibontakozó magyar–román nyilvános polémiát és szembenállást". Végül leszögezte: „mi a nacionalizmus útjába nem mehetünk be. Mi internacionalisták vagyunk ebben a kérdésben is, és azoknak is kell maradni." Óva intett attól, hogy kinyissák „a nacionalizmus zsilipjét", mert azt többé nem tudják „megfogni és szabályozni". (Tehát egy magyarellenes román nacionalizmusra nem szabad egy románellenes magyar nacionalizmussal válaszolni.) Az is kiderül a továbbiakból, hogy miként tekintett az első titkár a magyar–román kérdésre, ugyanis dicsérőleg emlegette Rajnai Sándor nagykövetet, aki egypár hónappal korábbi jelentésében vagy följegyzésében annak a véleményének adott hangot, hogy a román helyzet megítélését ne kizárólag a magyarságpolitika határozza meg, hanem a maga egészében nézzék azt, mert ha „csak azt nézzük" – tette hozzá Kádár –, „akkor az ember azt mondja, elő a kést, a nagykést, hol a koltom [sic!] és gyerünk lőni".
A véglegesített válaszlevelet október 21-én adta át Rajnai nagykövet Cazacunak. Ebben a budapesti pártvezetés egyebek mellett leszögezte, hogy „nem tartják kívánatosnak a nyílt vitát", és nem vitára, hanem a kapcsolatok fejlesztésére, az együttműködés bővítésére törekednek. Csakhogy ez „mind a két fél hozzáállásán múlik". Azt a meggyőződésüket hangoztatták, hogy a román üzenetben kilátásba helyezett korlátozó intézkedések, a nehezen szabályozható nyilvános vita „elkeseredést okozna népeinknek, a két országban élő nemzetiségeknek, és határainkon túl a szocializmus minden hívének". Ráadásul „kezére játszana az imperialista köröknek, akik népeink, országaink szembefordításán, a szocialista közösség egységének gyengítésén mesterkednek így is nap mint nap". Magyar részről további kétoldalú tárgyalásokat szorgalmaztak, melyeken tisztázni lehetne a vitás kérdéseket. Erre legközelebb 1982 elején adódott lehetőség.
1982. január 19–21. között Constantin Oancea külügyminiszter-helyettes meghívására Bukarestben tárgyalt a Roska István külügyminiszter-helyettes vezette delegáció. A magyar fél az 1977-es megállapodások vontatott végrehajtására (illetve végre-nem-hajtására) helyezte a hangsúlyt, de partnerei a tárgyalás során kitértek minden konkrétum elől; az álláspontok nem közeledtek, a vendéglátók egyre ingerültebbek lettek, és ezáltal kiéleződött a megbeszélések légköre. Végül a románok a korábban is tapasztalt módszerhez folyamodtak: ellentámadásba mentek át, és „nagy nyomatékkal marasztalták el a magyar tömegtájékoztatás románellenes tevékenységét" – írta jelentésében Roska.
Három héttel később, február 15-én a bukaresti vezetés újból megismételte a korábbi vádakat, és egy február 4-i, Romániáról szóló TV-műsor (Benda László: „Munkalátogatás Romániában") ürügyén beváltotta az októberi levelében hangoztatott fenyegetést: a magyar tömegtájékoztatási és kulturális kapcsolatokat korlátozó intézkedéseket vezettek be.
Ilyen előzmények után ült össze március 2-án az MSZMP Politikai Bizottsága, ahol kénytelenek voltak megállapítani, hogy a kétoldalú kapcsolatok alakulásában egyre több negatívum került előtérbe: „a román hírközlő szervek meg-megújuló, nemzeti múltunkat sértő kampányokat folytatnak a történelmi évfordulókról való megemlékezések során. Minden lehetséges alkalmat felhasználnak a tiltakozásra, és megalapozatlanul (sovinizmussal, irredentizmussal, beavatkozással stb.) vádolják a magyar tömegtájékoztatás olyan megnyilvánulásait is, amelyek eltérnek a hivatalos román állásponttól, a román tömegtájékoztatási gyakorlattól." A felszólaló Kádár János tudta, hogy az 1977-es megállapodásokból szinte semmi sem valósult meg, a román vezetés kitartóan folytatja a korábban megkezdett asszimilációs politikáját, és egy magas szintű találkozó csak a román félnek használna. (Akkor is ismert volt ugyanis, hogy a román diplomácia taktikai eszköztárába tartozik az előkészítetlen, magas szintű találkozók erőltetése, amelyektől semmilyen érdemi eredmény nem várható, csupán demonstrálni lehet a külvilág felé a kapcsolatok problémamentességét.) Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy a főtitkári találkozó létrehozására való törekvés látszatát fenn kell tartani. Ezért megbízták Gyenes András külügyi KB-titkárt, hogy írjon egy levelet Virgil Cazacu külügyi KB-titkárnak, melyben említse meg, bár egyetértenek egy felső szintű találkozó létrehozásával, de ezt megfelelően elő kell készíteni. „A Politikai Bizottság állásfoglalása a magyar–román kapcsolatok fejlesztésének feladatairól" címet viselő előterjesztést a 22-i PB-ülésen vitatták meg, és többek között megállapították: „A román hírközlő szervek meg-megújuló, nemzeti múltunkat sértő kampányokat folytatnak a történelmi évfordulókról való megemlékezések során. Minden lehetséges alkalmat felhasználnak a tiltakozásra, és megalapozatlanul (sovinizmussal, irredentizmussal, beavatkozással stb.) vádolják a magyar tömegtájékoztatás olyan megnyilvánulásait is, amelyek eltérnek a hivatalos román állásponttól, a román tömegtájékoztatási gyakorlattól."
Ilyen előzmények után látott napvilágot 1982 áprilisában Ion Lăncrănjan hírhedett könyve.
A Cuvînt despre Transilvania megjelenése
A szerző neve csak igen szűk körben volt ismert az erdélyi magyar értelmiség köreiben. 1928-ban született a Gyulafehérvár melletti Marosváradján, az ötvenes évektől különböző fővárosi irodalmi lapoknál dolgozott (1963-ban állami díjat kapott), a hatvanas évek elején az írószövetség párttitkára volt, innen állítólag „dogmatikus" magatartásáért váltották le – hogy aztán a Ceauşescu-érában átlendüljön a másik oldalra: a hetvenes évektől sorra jelentek meg a nacionalista szellemiségű (olykor burkoltan szovjetellenes) írásai, és az írószövetség jobboldali, soviniszta szárnyához tartozott. Az ő és Eugen Barbu nevével fémjelzett csoport a hetvenes évek végén erősödött meg, amikor Elena Ceauşescu bekerült a legszűkebb pártgrémiumba (tagja lett az RKP Politikai Végrehajtó Bizottság Állandó Irodájának), és befolyása meghatározóvá vált a férjére és a pártvezetésre. Lăncrănjan „megörökölte" az 1980-ban elhunyt nacionalista író és költő, Marin Preda parlamenti képviselői helyét, és attól kezdve, amit a politikusoknak még nem volt szabad kimondani, azt vele végeztették el. (Meg kell jegyeznünk, hogy Lăncrănjant és csoportját az írószövetségen belül sokan kimondottan utálták – de még a pártapparátuson belül is sokak számára ellenszenves volt. Ő ugyanis annyira a háta mögött érezte Elena és a Securitate egyes köreinek a támogatását, hogy mintegy „függetlenítette" magát a pártapparátustól, és fütyült az esetleges taktikai megfontolásokra.)
A Barbu–Lăncrănjan-klikkhez tartozott Adrian Păunescu is. Neki 1982 legelején (ugyanott, mint szerzőnknek: az Editura Sport-Turism-nál) megjelent egy könyve, mely sok erdélyi magyart felháborított. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy hamarosan nyomdába kerül egy olyan kézirat, amelynek szerzője jócskán túltesz Păunescu vádaskodásain.
Magyar diplomáciai információk szerint a kötet címét viselő pamflet rendkívül gyorsan, mintegy két hét (!) alatt készült el a „készen kapott alapanyagból". A nyomdai engedélyt március 15-én kapta meg, és – bár nem szerepelt a kiadó az évi tervében – egyes hírek szerint három héttel később, április 7-én már kint volt a boltokban a hozzávetőlegesen ötven-hetvenezer példányban kiadott Cuvînt despre Transilvania. Ismerve a rezsim könyvkiadási politikáját, az állami nyomdák lassúságát, nehézkességét, nyugodtan állíthatjuk: ez a feltűnő gyorsaság nem a véletlen műve volt. Szepes István kolozsvári főkonzul úgy vélte, hogy az illetékesek a Kádár-rezsim állami ünnepére, április 4-re időzítették a könyv megjelenését (ha ez igaz, minden igyekezet ellenére némileg megkésve jött ki a nyomdából). Ezzel szemben Hodicska Tibor arra figyelt fel, hogy a könyv és az Ungheanu-recenzió megjelenése szinte egybeesett a Gyenes András külügyi KB-titkár márciusi levelére adott román válasszal – és „a román gyakorlat ismeretében kevés a valószínűsége a véletlen egybeesésnek" – írta a Külügyminisztérium III. Területi Főosztályának román referense egy feljegyzésében.
A kiadás célja (a gazdasági és hatalmi válság iránti figyelem elterelésén, a román közvélemény felkorbácsolásán, a magyar kisebbség elleni uszításon túl) kettős lehetett: 1. megfélemlíteni a vezető magyar értelmiséget („Jó lesz vigyázni, mert még megjárhatjátok!"), nehogy az újabb kisebbségellenes intézkedések esetén tiltakozni merészeljenek. 2. A kapcsolatok rontásával kikényszeríteni a „felső szintű érintkezést" (vagyis a két pártvezető újabb találkozóját), illetve „bebizonyítani", hogy enélkül nem lehet előrelépni a magyar–román viszony javításában. (Figyelemre méltó, hogy épp a Lăncrănjan-kötet megjelenése utáni hetekben jutottak el a kolozsvári főkonzulátushoz olyan hírek, miszerint az újabb határmenti találkozóra Margittán és Nyíregyházán kerülne sor, ugyanakkor Nagyváradon járva Balogh Edgár a megyei néptanács egyik munkatársától azt hallotta, hogy a tanácsházát soron kívül tatarozták, és a belügyi szervek már átvették az épület ellenőrzését. „A helyi vélemények szerint – közölte a főkonzullal – a közeljövőben várják Kádár és Ceauşescu elvtársak érkezését." )
Visszatérve a Lăncrănjan-kötetre, a kiadását az április 10-i Luceafărulban maga Mihai Ungheanu főszerkesztőhelyettes üdvözölte, a Nicu Ceauşescu-vezette Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjában, a Scînteia Tineretului 11-i, irodalmi mellékletében („Supliment literar") pedig Mariana Brăescu interjúja jelent meg a szerzővel. A népszerűsítése folyt tovább az elkövetkező napokban-hetekben is: április 15-én, ugyancsak a Scînteia Tineretuluiban, 30-án pedig a Săptămînában recenzálták, míg a Flacărában a Sport és Turisztikai Kiadó tevékenységét ismertetve dicsérték a könyvet. Május 7-én a România Liberă-ban négyhasábos recenzió jelent meg, egy héttel később, 14-én pedig a Luceafărulban méltatták, majd másnap, 15-én ugyanitt egy, Francisc Păcurariuval készített interjúban a közismerten magyarellenes, soviniszta író egyebek mellett azt hangoztatta, hogy „igaz és becsületes könyv ez, amely megérdemli, hogy olvassák…" Mindezek a méltatások bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy a Cuvînt despre Transilvania iránt roppant megnőtt az érdeklődés: Erdély nagyobb városaiban a korábban tapasztaltaknál nagyobb példányszámban fogyott. (Száraz György budapesti íróhoz – kinek ősszel olyan nagy port kavart a pamfletről írott kritikája – olyan hírek jutottak el, miszerint egyes magyarok igyekeztek felvásárolni a meglévő példányokat, hogy a románok ne tudják elolvasni, Balogh Edgár is ötvenet vett meg Kolozsváron.)
A hatás nem is maradt el: a kolozsvári főkonzulátus információi szerint a román átlagemberekben „korábban meglévő magyarellenes hangulat a könyv nyomán kiterebélyesedett". Az illegális Ellenpontok 3. számában megjelent könyvismertetés név nélküli szerzője is leszögezte, hogy ez az iromány „gyűlöletet és gyanakvást kelt a románokban, a magyarokban pedig ellenérzéseket és félelmet". (Mocsár Gábor író egyik barátja is azzal jött vissza Erdélyből, hogy ott a könyv „pogromhangulatot kelt a magyarság ellen". Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy erdélyi informátoraink ezt erős túlzásnak tartják.) A magyarlakta vidékeken kötelező olvasmányként adták ki a párt propagandistáinak és a szemináriumvezetőknek (ez nyilvánvalóan csak központi utasításra történhetett), ellenben Kovászna megyében a könyvterjesztők nem árusították, ezért a Securitate helyi szervei igyekeztek kideríteni, hogy kik azok, akik kerülő úton hozzájutottak a könyvhöz, ki kinek adja tovább és hogyan kommentálja Lăncrănjan szövegét.
Maga a 188 oldalas könyv négy részre tagolódik: a Rapsodie transilvană még 1957-ben keletkezett; az 1979-es datálású Meleaguri natale című fejezetben a szülőföldjéről, Fehér megyéről szóló írások kaptak helyet; a Patriotismul – o necesitate de vitală című harmadik részben 1967 és 1980 között készült publicisztikák, lírai vallomások találhatók Erdélyről, a Haza és a Párt iránti hűségről. A botrány nem is ezek, hanem a címadó, negyedik fejezet miatt tört ki. Ennek részletes ismertetésétől eltekintünk, csupán annyit jegyzünk meg, hogy Lăncrănjan a történelemhamisítás addigi mértékén jócskán túlhaladt. A szokásos toposzokon (az őslakos románokat a betolakodó magyarok minden időben üldözték, meg akarták semmisíteni, be akarták olvasztani stb.) kívül ugyanis néhány olyan elem is fellelhető ebben a pamfletban, amelyre korábban nem volt példa: 1. bírálta a párt korábbi magyarságpolitikáját, illetve azt, hogy a „folyton követelőző" magyar kisebbség „túlzott igényeit" „mindig túlságosan kielégítették", ezáltal juttatva „többlet jogokhoz" azt; 2. burkoltan rehabilitálta a két világháború közötti „burzsoá" Románia kisebbségpolitikáját; 3. nemcsak Kun Bélát tartotta sovinisztának, hanem az 1948-tól az új hatalom megszilárdításában részt vett, és az „új osztályba" bekerült erdélyi magyar kommunistákat is; 4. Magyarországot és annak politikai vezetését (sőt: magát, Kádár Jánost!) burkoltan irredentizmussal vádolta; 5. a „külső és belső magyar revizionista igény" hangoztatásával mintegy a vádlottak padjára ültette a magyar kisebbséget (és névvel vagy név nélkül konkrét magyar értelmiségieket).
Mielőtt rátérnénk a gyalázkodó röpirat fogadtatására, egy fontos kérdést érdemes tisztázni a keletkezését illetően. Miként arra a magyar nagykövetség felfigyelt, Lăncrănjan pamfletjének két előzménye volt: egy 1980-ban Rómában megjelentetett emigráns kiadvány, a Transilvania – Ultima prigoană maghiară, valamint az Agerpress egy orosz nyelvű periodikája, a „Romania, sztranyici isztóri" 1981. 2. számában Mircea Muşatnak és Vasile Bobocescunak a második bécsi döntéssel foglalkozó írása. Ezekben és a bukaresti író röpiratában ugyanis felfedezhető egy közös momentum: mindnyájan közlik egy 1939 tavaszán kiadott silány minőségű, vadul románellenes regény (Dücső Csaba: Nincs kegyelem!) fedőlapját, illetve az egyik oldalt (ráadásul ugyanazt). A három kiadvány összevetése alapján pedig nyilvánvaló, hogy szerzők a könyv azonos példányát használták – és ugyanabban a fordításban közöltek kiragadott részleteket belőle. Ezen kívül mindegyik szerző összekeverte a regény főhősének a keresztnevét (Levente) a levente szervezettel. Mindez egy összehangolt akciót sejtet. Ezt a gyanúnkat erősíti meg Keszthelyi Gyula érdekes közlése is: a pamflet megjelenése után Gheorghe Bodea, aki a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, eldicsekedett vele Keszthelyinek, a Kolozs megyei pártlap, az Igazság akkori főszerkesztőjének, hogy két évvel korábban ő „fedezte fel" az OSZK-ban a könyvet, és szerezte meg fénymásolatban!
(Valószínűleg ez akkor történhetett, amikor a történész Budapesten folytatott kutatásokat, melynek eredményeként – miként még szó lesz róla – a Lăncrănjan-pamflet után fél évvel megjelent az Arhangelii cruzimii című fércmű.)
A római kiadványról egyébként „megbízható történész kapcsolatának" közlései alapján Kalmár György ideiglenes ügyvivő azt jelentette 1982. november 18-án, hogy ugyan Iosif Constantin Drăgan (a Ceauşescu-rezsimmel és a Securitatéval szorosan együttműködő, Olaszországban élő emigráns vasgárdista milliomos ) kiadásában jelent meg (a románon kívül olasz nyelven is), de „az RKP KB sajtóosztályának aktív közreműködésével" készült, sőt, a hírek szerint „nincs kizárva, hogy a teljes anyagot ez a szerv állította össze". (Amúgy az informátor saját szemével látott Eugen Florescunak, a KB Sajtó- és Propaganda Osztálya helyettes vezetőjének asztalán egy Drăgan által dedikált példányt. Róla pedig tudott volt, hogy Elena Ceauşescu „vonalának" feltétlen híve. ) Ez pedig azt valószínűsíti, hogy Lăncrănjan (és egy évvel korábban Muşat ) közvetve vagy közvetlenül, a KB Sajtó- és Propaganda Osztályától kapott segítséget a magyarellenes vita- (illetve inkább vád-) irat megírásához – vagyis tulajdonképpen az egész mögött a pártközpont, sőt feltehetőleg maga Elena Ceauşescu állt. (Az ominózus fejezet végén a kézirat elkészítésének dátumaként 1980–1982. olvasható. Lehet, hogy az első évszám arra utal, hogy az „alapanyagot" egy időben kapta meg Ciolan és Lăncrănjan?) Egyébiránt – anélkül, hogy az olaszországi kiadványt ismerte volna – hasonló következtetésekre jutott Rajnai Sándor nagykövet is: úgy vélte, hogy „Ungheanu és Lăncrănjan mögött nyilvánvalóan hivatalos ösztönzés és támogatás húzódik meg az Eugen Florescu, Nicu és Elena Ceauşescu által fémjelzett vonal részéről". A „first lady"-nek és kisebbik fiának a szerepe más szempontból is figyelemre méltó: „Jól értesült kapcsolataink szerint hosszabb idő óta a vezetés egy bizonyos körében (többek szerint Elena Ceauşescu, Nicu Ceauşescu, Iosif Banc és mások) kialakult az »ellenálló« alkotó értelmiséggel, valamint a magyar nemzetiség fontosabb vezetőivel való »leszámolás« terve" – jelentette egy hónappal később a nagykövet. Ebbe a tervbe pedig könnyen beleillik egy olyan röpirat megjelentetése, amely megfélemlíti a magyar értelmiségi elitet.
A magyar értelmiség egyes tagjainak tiltakozása
Ami a fogadtatást illeti, a pamflet magyarellenes hangvétele, nyílt uszítása a magyar közvéleményt mélységesen felháborította, megdöbbentette. Azokat, akiket a szerző konkrétan megvádolt, aggódni kezdtek a következmények miatt; nem is csoda, hiszen még a neves író, Méliusz József (1944 előtt az illegális RKP tagja, a hetvenes években az írószövetség egyik alelnöke) is arról panaszkodott, hogy a háza elé a Securitate lehallgatókocsit helyezett. A nagykövetség úgy értesült, hogy többen – köztük Huszár Sándor és Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, (és az RKP KB-póttagja, az írószövetség egyik korábbi alelnöke) – azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy elköltöznek Bukarestből, és valami kisebb, vidéki helységben keresnek maguknak jelentéktelen munkakört.
Méliusz április 20-án egy négyoldalas beadvánnyal fordult Nicolae Ceauşescuhoz, Petru Enache KB-titkárhoz (aki a sajtót felügyelte) és Gere Mihályhoz, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa (MNDT) elnökéhez, a KB Politikai Végrehajtó Bizottsága tagjához (valamint a Luceafărul szerkesztőségéhez), melyben visszautasította az őt ért rágalmakat, vizsgálatot követelt, s ennek elmaradása esetén – az 1974/3. sz. sajtótörvényre hivatkozva – sajtópert helyezett kilátásba. Enache két nappal később fogadta őt, és közölte, hogy beszélt Ceauşescuval, aki „nem ért egyet a Lăncrănjan-szöveggel, de az a kérése, hogy ne indítson pert, mert ez kellemetlen lenne a pártnak", ehelyett azt javasolta, írjon egy válaszcikket, amit a Luceafărul majd közöl. Méliusz megírta ugyan a cikkét, és május 4-én személyesen adta át a főszerkesztőnek, ő azonban – nyilván felettesei utasítására – júniusig hitegette, majd közölte, hogy a dolog „aktualitását vesztette". (Még azt sem engedték meg, hogy A Hét „Könyvbarát" mellékletében megjelenjen vele az az interjú, melyben röviden visszautasítja Lăncrănjan vele kapcsolatos vádaskodását.) Méliusz tiltakozásul bejelentette, hogy kilép az írószövetségből, de egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett.
A Hét szerkesztősége három tiltakozó levelet kapott: Szabó Gyula író Szatmárnémetiből egy tizenhét ol