[2016. május]
A birtokomban volt körülbelül két éven át egy könyvkülönlegesség: válogatás Antonio Ocampo műveiből. Tizennyolcadik születésnapomra kaptam. Apám, ahogy mesélte, még a 40-es években állt kapcsolatban Ocampóval; az irodalom táplálta a barátságukat, csendben írogattak, könyvekről vitatkoztak egészen addig, amíg Ocampo beteg nem lett az 50-es évek végén. Halála előtt egy kis kötetet adott át apámnak, válogatott műveinek foglalatát, amit magánhasználatra, egy példányban készített. Kiadóig sohasem jutott el vele: beteges félénksége és önbizalomhiánya akadályozta meg ebben. Apám 1988-ban adta át a kötetet nekem. Azt mondta: „A könyv kuriózum: egyedi és megismételhetetlen.” Később még hozzátette: „Ocampo műve Kafka és Borges hatását tükrözi. Ocampo a kisműfaj, a mikro-novella sajátos formáját birtokolja és variálja.”
Már fiatalkoromban élénken érdeklődtem az irodalom, kivált Kafka és Borges műve iránt, izgalmasnak tűnt apám felvezetője, meghatott a gesztus, amivel örömet akart szerezni nekem. Az ágyam mellett mindig ott volt a fekete borítójú kötet. Aztán gimnázium után egy szokatlan eset történt velem.
Akkoriban, néhány évig még kedveltem a társasági életet, időnként eljött hozzám pár volt osztálytársam, eltöltöttek nálunk két-három órát, élvezték a nálunk lévő szabadságot, aztán elmentek. Egyik alkalommal Juan Carlos is csatlakozott a társasághoz. Ő nem tartozott szorosan a baráti körömhöz. Mindig is különc, furcsa figurának tartottam. A találkozó, a többi alkalomhoz hasonlóan, oldott hangulatban zajlott és ért véget. Azonban este, lefekvés előtt hiába kerestem az ágyam melletti éjjeliszekrényen az Ocampo-kötetet. Tudtam, hogy nem tettem máshová, csak egyvalami lehetséges: a társaságból valaki elvitte. Osztálytársaim közül csak Álvaro volt irodalmi érdeklődésű, de ő nem lehetett: ismerem a jellemét, ő nem tenne ilyet. Mivel a többi barátom bűnösségét kizártam, Juan Carlos maradt a gyanúsított. Másnap felhívtam Álvarót, aki megerősített a gyanúmban. „Őtőle kitelik”, mondta. Kérdeztem, hogy mit javasol. Mondta, hogy majd felhívja, nekem nem volt meg a száma, és finoman rákérdez a dologra. Egy hét múlva hívott Álvaro. Mondta, hogy Juan Carlos telefonja ki van kapcsolva, elérhetetlen. Azt gondoltuk, hogy elzárkózásának nem a kötet az oka. Azt sejtettük, hogy valamin töri a fejét, valamibe belemélyedt, ahogyan ezt gyakran cselekedte, ilyenkor kutatásának tárgyát nem árulta el még a legközelebbi hozzátartozójának sem. De azt sem zártuk ki, hogy elutazott. Álvaro mondta, hogy megérti keserűségemet, de amíg elő nem kerül Juan Carlos, nem tehetek semmit. A legjobb, ha vigaszul megveszem a nemrég megjelent Obras completas de Borgest, jó véleménnyel van róla, sőt az egyik kötet Borges eddig publikálatlan levelezésének a válogatott gyűjteményét is tartalmazza. A józan tanács ellenére vártam, hogy Juan Carlos tisztázza a helyzetet, hogy megmondja, csak bele akart nézni a kötetbe, és nála maradt. De hiába vártam. A legközelebbi baráti összejövetelre Juan Carlos már nem jött el.
A könyv eltűnése után két hónappal megvettem az Obras completas de Borges hat kötetét. Apámnak mondtam az esetet, komoran fogadta, de megértette, hogy jelen pillanatban nem tehetünk semmit. Aztán tettem a dolgomat; másra terelődött a figyelmem.
Hamarosan kaptam a hírt, hogy Juan Carlos az Egyesült Államokba távozott, ott talált munkát.
Találkozóink megritkultak, mindenki belemélyedt a munkájába vagy a tanulmányaiba. Mégis, három év múlva ismét eljöttek hozzám a barátaim, és mondták, hogy Juan Carlos hazajött, ők szeretnének felmenni hozzá beszélgetni, ha akarok, tartsak velük. Gondoltam, miért ne, az Egyesült Államokról ritkán kapok közvetlenül híreket. Már a kocsiban ültünk, mikor bevillant az Ocampo-kötet. Odasúgtam Álvarónak, hogy e látogatás alkalmával Juan Carlos legalább rendezheti felém a tartozását. Álvaro bólintott. Juan Carlos a hegyen lakott, a kanyargós utak kellemetlenek voltak, de félóra alatt felértünk. Juan Carlos anyja fogadott minket, mondta, hogy fia elment hazulról, de nyugodtan várjuk meg a szobájában, azt ígérte, hogy hamarosan jön, csak kiszalad a boltba valamiért. Sohasem voltam még Juan Carlosnál. Anyám mindig is a rendre szoktatott, szokatlan volt nekem az elképesztő káosz, ami a szobájában uralkodott. Az íróasztalon ruhák, rajtuk könyvek, azokon megint ruhák, takarításnak, rendrakásnak nyoma sem volt. Lenyűgözve figyeltük e művészi rendetlenséget. Álvaróval mint irodalomkedvelők, rögtön a könyvespolchoz másztunk a ruhahalmokon keresztül. A többiek unottan beszélgettek. Háromnegyed órát vártunk, de Juan Carlos nem érkezett meg. Az Ocampo-kötetet kerestem a címek között, de nem találtam. Arra gondoltam, hogy akkor Juan Carlos fegyverével élek, én is elviszek tőle egy könyvet, és így egyenlítem ki a számlát. Elkezdtem újra átnézni a könyveket, most már ilyen szemmel, de annyira silány könyvei voltak, hogy úgy gondoltam, tőle még rabolni sem élvezet. Láthatóan egy műszaki beállítottságú ember kötelező olvasmányok alapján összeválogatott könyvtára volt ez. Csak tudnám, hogy minek kellett neki az Ocampo-kötet?
Kétórás várakozás után adtuk fel. Már mindenki holtfáradt volt. Mondtuk Juan Carlos anyjának, hogy nem tudunk tovább várni. Sajnálatát fejezte ki, azt mondta: „Tudjátok, hogy milyen kiszámíthatatlan.”
José mindenkit hazaszállított. Álvarónak a kapuból intettem, mondtam, hogy majd keressük egymást. Visszaintett, hogy rendben. De ebből nem lett semmi, évekig egyikünk sem vette fel a telefont.
Apám időnként rákérdezett az Ocampo-kötetre: van-e valami hír róla? Mondta, hogy nagyon sajnálja az eltűnését, kettejük közül csak Ocampo írásai maradtak meg, apám nem őrizte meg a kéziratait. Éveken át írt, de összes szövegei közül csak három-négy novellában sikerült megvalósítania azt, amit eltervezett, például a Los autopistas infinitas1 című novellában. Mondtam neki, hogy ismerős a cím. Mintha Ocampónak is volna egy hasonló című novellája. Erre nem válaszolt, csak mereven nézett maga elé. Nem volt kedvem tovább firtatni a dolgot.
Pár hónap múlva apám egészsége megromlott, egyre kisebb lelkesedéssel viseltetett az élet iránt, egyre kevesebbet beszélt, és 2005 júliusában meghalt.
2010-ben, valami véletlen folytán ismét összefutottunk Álvaróval az El Astillero antikváriumban. A beszélgetést egy közeli kávéházban folytattuk, és felfedeztük, hogy hiányzunk egymásnak. Negyvenévesek voltunk, már nem volt meg bennünk a fiatalkori vágyakozás az újra, inkább visszafelé tekintettünk, mint előre. Azon kevesek közé tartoztunk, akik az életet a fikcióra cserélik, ezért rájöttünk, hogy meg kell becsülnünk egymást. Beszéltünk arról, hogy ki mit olvas: ő Cortázart emlegette (2010-ben jött ki a Losadánál egy pompás, négykötetes életműkiadás), én ekkor már évek óta Borgesszel foglalkoztam. Mondta, hogy mostanában rátalált Carverre, olvasott pár Paul Auster-regényt is, és egy esszét, címe: Quién es Anthony Flower?2, ami egy nemrég felfedezett észak-amerikai íróra hívta fel a figyelmet. Mondta, hogy izgalmas esszé volt, az észak-amerikai irodalom kitűnő ismerője, Gabriel Pellegrini írta. Az életrajzi adatok szerint, mesélte Álvaro, Flower a forró délen született, nem messze Faulkner lakhelyétől, de Faulkner módszereihez nincs semmi köze: a tömör, pontos mondatokat kedveli, novellái filozofikusak, és nem hagynak kétséget az élet értelmetlensége felől. Egyetlen kötete jelent meg, a címe: Autobiographical stories. Álvaro megvette a spanyol fordítást, amit nem akárki, maga Ricardo Piglia jegyzett. A spanyol cím így szól: Historias autobiográficas. Elő is kotorta a táskájából a vékony, szép kiállítású kötetet. A díszborítón egy sötét éjszakai sikátor látszott, aminek macskakövén megcsillan az utcai lámpafény. Belelapoztam a kötetbe. Az első cím így szólt: Nuevos bárbaros3; a második: Almuerzo imaginado4; a harmadik: El convite para seicientas personas5. Amikor megláttam az utolsó novellacímet: Las carreteras infinitas6, már tudtam, hogy ismerem a szöveget. És eszembe jutott apám kedvenc novellájának címe is: Los autopistas infinitas. A könyv elejére lapoztam. Copy rights: Juan Carlos Zanetti. Álvaro nem értette megdöbbenésemet. Megmutattam neki osztálytársunk nevét, amire Álvaro eddig nem figyelt föl. Belesüppedtünk a székbe, és megdöbbenve néztük egymást. Világos volt számunkra: a nagy sakkjátszmában mattot kaptunk Juan Carlostól. A könyv, eredeti formájában egy példányban készült, ex-libris nem került bele. Apám említette, hogy a gyűjteményes kötet darabjain kívül Ocampo nem hagyott hátra egyéb művet. Megvalósult a tökéletes bűntény, mondta Álvaro, és én tudtam, hogy igaza van.
Két nap múlva sikerült időpontot egyeztetnem a statisztikai hivatalban. Beigazolódott a sejtésem: Antonio Ocampo nevű személy nem élt a 40-es években Buenos Airesben. Találtam Ocampo névvel egy jeles közgazdászt (Juan Maria), és egy honvédelmi minisztert is (Ezequiel Pedro). Azt tudtam, hogy a Borgesszel kapcsolatban álló híres Ocampo családban nem élt Antonio nevű családtag.
Utánanéztem az interneten Juan Carlos kiadójának is: az Abandoned Bolero székhelye a texasi San Antonióban van, az elérhetőségeket meglehetősen titkolják. Egy-két hír még arról is beszámolt, hogy Juan Carlos Zanettival nem jó kikezdeni, egy kis válogatott jogászcsapat őrzi nyugalmát. Az bizonyos, hogy nemcsak könyvkiadással foglalkozik… A kiadói képességei viszont vitathatatlanok: Juan Carlos jó kézzel halászta ki a semmiből és vitte sikerre ismeretlen karibi, polinéziai, ibériai szerzők életművét. És apám életművét.
JEGYZETEK
1 Végtelen autópályák
2 Kicsoda Anthony Flower?
3 Új barbárok
4 Képzelt ebéd
5 Hatszáz ember megvendégelése
6 A véget nem érő autópályák
