[2010. június]

A nappali elemes szekrénysorának azon részén, ahol nagyanyámék a könyveket tartották, lapult egy tenyérbe illő, fehér, sima és kemény fedelű kötetecske. Az egyik polcon hevert, diszkréten megbújva A világirodalom remekei sorozat tetején. A többi ottani könyvhöz hasonlóan ezt is valamelyik nyári szünetben fedeztem fel. Megbámultam a címlapot, rajta a szomorú arcú Máriával, akinek fájdalmas tekintetében már ott tükröződött a még csak ölében üldögélő gyermekének eljövendő sorsa. Nem csupán a fedél volt kemény, a belívek is igen jó tartású papírból készültek, a legkülönösebbnek azonban a kicsi könyvből áradó illat tűnt. Amikor a kezembe került, mindannyiszor rátapasztottam az orromat, és nagyokat szippantottam ebből a szokatlan és sehova nem sorolható aromából: egyszerre véltem érezni benne füstszagot és a rózsák illatát. Aztán belelapoztam, néztem a rövid, ám határozott sorokat, próbáltam fölfogni az értelmüket, de sokra nem jutottam velük, dacára annak, hogy a szavakat és a mondatok többségét természetesen értettem. Miközben félhangosan duruzsoltam az orrom alatt a szöveget, úgy éreztem, mintha egy ismeretlen világ sejlene föl előttem – olyan, amelyhez hasonlóval addig nem találkoztam, és amit minél inkább próbálok értelmezni, annál jobban füstszagba és rózsaillatba burkolózik.
A gondolkodás, a ráció fontosságát folyamatosan sulykolták belénk. Az iskolában is állandóan azt hallottuk, hogy mindenre van kézzel fogható magyarázat – csak éppen meg kell találni. Aki csodákat emleget, az valójában trükkökről és szemfényvesztésről beszél. Ha valamit nem értünk meg, az pusztán azért van, mert kevés tudással rendelkezünk róla; avagy nem vagyunk képesek, illetve hajlandók belegondolni a mögötte lévő összefüggésekbe. Én viszont nagyanyám imakönyvének lapozgatása közben egyszeriben azzal a fölismeréssel szembesültem, hogy a gondolkodáson túl létezik egy másik világ, amit nem gondolatokkal lehet körülírni és letapogatni, sokkal inkább szívvel és lélekkel. Persze, ez a fölismerés legföljebb afféle távoli, halovány érzésként jelenítődött meg bennem, konkrét szavak formájában nem. Már csak azért sem, mivel a szívvel és a lélekkel a bennünket körülvevő és a mindennapjainkat meghatározó materialista világnézet nem nagyon foglalkozott. A szív egy testrész volt, amit elsősorban akkor emlegettek, ha valaki infarktust kapott; vagy amikor ennek megelőzéséről és tüneteiről beszéltek a tévében. A lélek pedig jobbára a versekben fordult elő, főként amennyiben szerzőjük legalább egy évszázaddal korábban élt.
Igazság szerint sose láttam, hogy nagyanyám forgatta volna azt az imakönyvet, ám hogy időről időre kétségtelenül a kezébe vette, azt bizonyította, hogy nem mindig találtam meg a világirodalom tetején: néha a varrógépasztalon, néha a konyhai kispolcon, néha a rádió mellett láttam viszont. Vallásról és hitről ugyanakkor sose hallottam se őt, se családom tagjai közül másokat beszélni. Biblia se volt a háznál, csak évekkel később, miután nagyapám agyembólia következtében lebénult, és beszédképtelenné vált – akkor is a szomszédasszony hozta, mondván, ez majd vigaszt és erőt nyújt. Nagyanyám katolikus volt, nagyapám református. Nem tudok róla, hogy bármelyikük is rendszeresen járt volna templomba. Nagyanyám talán hébe-hóba, de ő is legföljebb akkor, amikor mi, az unokák nem tartózkodtunk náluk. Nagyapám még ennyiszer se. Anyám viszont egyszer, pár nappal karácsonyt követően, lelkes csodálkozással elmesélte, hogy szenteste, miután már mindketten nyugovóra tértek, nagyapám hirtelen fölült az ágyban, és rászólt nagyanyámra, hogy készüljön, indulnak Kalocsára, az éjféli misére. Nagyanyám állítólag szó nélkül kikászálódott a dunyha alól, öltözködni kezdett, s ahogy elképzelem a jelenetet, látni vélem, amint közben a sötét szobában csöndesen mosolyog. Beültek az élénkpiros, kereklámpás Ladába, és elhajtottak az érseki székesegyházba. Mindössze ennyit tudtam, tudok ma is az akkor történtekről, ezt is csupán anyám szűkszavú elbeszélése nyomán, egyebet senki nem beszélt róla. Csak jóval később, mindkettejük halála után kezdtem el töprengeni azon, hogy ez az egész vajon az amúgy hitetlen – vagy legalábbis magát annak mutató – nagyapám karácsonyi gesztusa volt-e nagyanyám felé; netán valami más: egy tapogatózó vágy, egy kereső lépés a transzcendens és a vigasz irányába.
Vallásról és hitről tehát nemigen esett nálunk szó. Nagyanyám imakönyvét rajta és rajtam kívül nem forgatta más, időnkénti fohászait és fölajánlásait pedig nagyapám olykor gúnyos megjegyzésekkel illette – nem támadás gyanánt, pusztán amiatt, hogy nagyapámnak lételemévé vált a folytonos kétkedés, attól fogva, hogy a kétévi ukrajnai hadifogságból hazatért, és itthon azzal kellett szembesülnie, hogy azok, akik ellen előbb hosszú, fogcsikorgató esztendőkön át harcolt a fronton, azután a lágerükben számolta tehetetlen tétlenségben a napokat, valójában a magyar nép legjobb barátai és jótevői. Talán abban a percben, amikor leszállt a hadifoglyokat hazaszállító vonatról, temette el avagy rejtette el jó mélyen nagyapám magában a hitet, legyen szó akár Isten mibenlétéről, akár a szocializmus építéséről. Hiába invitálták, sőt, nem ritkán erőszakosan fölszólították erre, nem lépett be a pártba sem: a legkeményebb esztendőkben, amikor ezért kínzás és halál jár, belenevetett a falusi párttitkár arcába, mondván, ő ugyan nem látta a saját két szemével, hiszen a frontvonalban harcolt, de nagyon jól tudja, hogy miként agitált amaz nem is olyan sokkal azelőtt az ázsiai hordák elleni kemény és lankadatlan harcra, s hogyan szólította föl a falu lakóit, azon keresztül meg az egész magyarságot a nemzet általános romlását és pusztulását előidéző bolsevikok és zsidók eltiprására, egyúttal pedig a Harmadik Birodalom melletti rendíthetetlen hűségre. Nagyapámnak a történelem vette el a hitét, s ültette belé azt a folytonos kételkedő iróniát, amellyel élete végéig a világot szemlélte. Amennyiben nagyanyám véletlenül elejtette neki, hogy ennyit és ennyit tett be a templomban Szent Antal perselyébe, nagyapám csak nevetett rajta, ugyanúgy, mint amikor a tévében az ország és a párt valamelyik vezetője az előttünk álló küzdelmes, de győzelmes jövőről beszélt.
Mindezek dacára én, ha nem is rögtön a születésem után, de meg lettem keresztelve, mégpedig református hitre, anyám és nagyapám vallása szerint. Meglehetősen sebtében történt: rajtunk kívül keresztszülőként anyám két egyetemi csoporttársa volt jelen – akiket, eltekintve egy-két futó alkalomtól, lényegében nem is láttam többé –, s miután a családi legendáriumban megőrzött emlékezetes momentumként a keresztvíz föltételekor anyámék pironkodása közepette lehülyéztem a lelkészt, sietve elhagytuk Isten házát. Azonban bármennyire is a látványos külsőségek mellőzése nélkül történt a dolog, lám, valamiért mégis fontos volt ezt anyáméknak megtenniük. Mint ahogy templomba is jártunk – igaz, nem az Istennel való párbeszéd miatt, hanem családi kirándulások idején. Az is megesett, hogy éppen mise vagy istentisztelet alatt tévedtünk be valahová, és én megbabonázva, kikerekedett szemekkel bámultam az egyszerre különös és megindító, tudtomon kívül is lélekbe markoló szertartást. Az egyházzal és a papokkal ugyanis leginkább a történelmi regények lapjain találkoztam, így akár olybá is tűnhetett volna nekem, mintha ez az egész a múlthoz kötődne; és persze az iskolában is akként beszéltek róla – ha nem is kimondott célzatossággal, de burkoltan –, hogy ez egy avítt, nem modern, és semmiképpen nem a szocializmus építéséhez kötődő dolog. Mégis, akárhányszor templomban jártam, netán belecsöppentem egy-egy szertartásba, vagy megfogtam nagyanyám fehér fedelű imakönyvét, éreztem a mögötte tornyosuló, láthatatlan, ésszel fölfoghatatlan, mégis nagyon is valóságos és erős világot.
Ugyanezt sugallta a környezetemben lévő egy darab Biblia is. Amiből se az anyai, sem az apai nagyszüleimnél nem volt példány, dacára a vidéki életről a városokban forgó közkeletű elképzeléseknek, miszerint a parasztcsaládok egyetlen olvasmánya gyakorta a Szentírás. Igaz, egész pontosan tekintve, egyik nagyszülőm se volt paraszt. Anyai nagyapám a téesz gépállomásán dolgozott szerelőként, nagyanyám odahaza varrónőként – a legközelebb talán a tanyán élő apai nagyszüleim álltak a paraszti „címhez”, ám az ő hivatalos terminusuk is inkább a termelőszövetkezeti tagságra és a háztáji termelésre helyezte a hangsúlyt, habár a megváltozott tulajdonviszonyok közepette is kétségkívül azt az életmódot folytatták, amit őseik is évszázadokon keresztül. Bibliát viszont egyik házban sem lehetett föllelni, én legalábbis nem találkoztam vele, ellenben Kincses Kalendáriumokkal több évre visszamenően annál inkább. A Szentírás mégse maradt ki korai életemből. Nyolc-tíz éves lehettem, amikor fölkerült a polcunkra. Anyám szerezte az egyik kollégáján keresztül, azon túl pedig olyasvalaki volt a forrás, aki rendszeresen járt Jugoszláviába hol poplemezekért, hol márkás sportruhákért, hol meg Bibliákért. A nálunk is meglévő változatot Zágrábban adták ki: jókora vaskos, gyönyörű kötet volt, élénkpiros borítóval, azon aranyozott betűkkel; igazi szépségét azonban a benne lévő, aprólékosan kidolgozott, fényképszerű festmények adták. Az alcím szerint Szemelvényes szentírási szövegek fiataloknak – viszonylag későn jöttem rá, hogy ez nem a teljes Biblia, hanem annak egy bőven kivonatolt része, erre utaltak az oldalak tetején futó, az eredeti szövegforrást feltüntető feliratok is. Vonzerejét számomra elsődlegesen a lenyűgöző képanyag adta, melynek színei és élettel teli vonásai akkortájt meglehetős profán módon az Élet az ember előtt, illetve Az őskori ember című, kétségkívül hasonló küllemű könyvekre emlékeztettek. A Bibliát ugyanakkor valamivel ritkábban forgattam, mint amazt a kettőt, egyrészt mert a szüleim ritka kincsként őrizték, másrészt mert a dinoszauruszok és a mamutok világából többet véltem megérteni, mint az Ó- és az Újszövetség üzenetéből.
Legalábbis eleinte. Ennek a kiadásnak a másik nagy erénye ugyanis a nyelvezete volt. Tényleg az ifjúságnak szánták: gördülékeny, helyenként regényes megfogalmazásban mesélték el a remélt fiatal olvasóknak a bibliai történeteket, amelyek ily módon a dinamikus és élénk képek társaságában valósággal filmként jelenítődtek meg előttem. Dávid küzdelme Góliáttal, Sámson harcai, a falon fölbukkanó írás históriája, vagy éppen Jézus, majd az apostolok cselekedetei eme könyv nyomán rakódtak le bennem, és mind a mai napig, ha ezekre gondolok, avagy (más kiadásokban) immáron a teljes szöveget olvasom, gyakran még most is az akkor, a zágrábi ifjúsági Biblia nyomán bennem életre kelt képeket látom magam előtt. Sokszor föl se kellett ütnöm a kötetet, csak az ölembe tettem, simogattam a kemény piros borítót, mutatóujjamat végigjárattam a fedélen lévő aranyozott betűkön és a kereszten, s ugyanazt éreztem, mint amit nagyanyámnak A világirodalom remekei sorozat fölött tárolt imakönyve kapcsán: hogy létezik egy világ, amelyről nem csupán azért nem tudok, mert a környezetemben nem beszélnek róla, hanem azért se, mivel valahol a szavakon és a gondolatokon túl van – vagy talán még azok előtt: a szívben és a lélekben. Láttam a titkot, ám nem tudtam mire vélni. Ez nem olyan volt, mint amikor az osztálytársaimmal az ufókról beszélgettünk: nem lehetett semmihez kötni, s képzeletben se bírtam kitapogatni a határait. Egyszerre éreztem nagyon távolinak és nagyon közelinek. S csak hosszú évekkel később, amikor először jártam misén, és hallottam a pap szájából azt a mondatot, hogy „Íme, hitünk szent titka”, sejtettem meg, hogy ez nem olyan, amit kutatni, netán megfejteni kellene. Ez a titok a létezésről szól, ott van minden rezdülésünkben, mozdulatunkban, gondolatunkban, szavainkban, lélegzetvételünkben. Még akkor is, ha nem, avagy nem akarjuk látni – esetleg a rendszer, melyben élünk, elfedi előlünk.
A bennünket körülvevő betonrengetegben látszólag kevés esélye volt a hitnek gyökeret vernie. Egyetlen osztálytársamról tudok, aki akkortájt úgymond rendszeres vallási nevelésben részesült. Zsoltnak hívták, s abban is eltért tőlünk, hogy nem valamelyik panelházban, hanem egy, azok mögött megbúvó, háromszintes kis téglaépületben lakott. Egy időben, a leginkább azért jártam föl hozzá, mert az apjának volt egy gitárja. Egyikünk se tudott rajta játszani, mégis azt nyüstöltük délutánonként. A konyhaszekrényből lábasokat szedtünk elő, fakanál volt a dobverő, fedő a cintányér. Olykor föl is vettünk valamit a kétkazettás rádiómagnójukra, persze, a szalagról csupán éktelen csörömpölés és ordítozás hallatszott, mi mégis úgy tekintettük, hogy zenekarunk van. Egészen addig, amíg el nem szakítottam az egyik gitárhúrt. Zsolt ekkor megharagudott és megijedt, a gitárhoz ugyanis az apja távollétében senkinek nem volt szabad hozzányúlnia, és most fogalma se volt, hogy miként magyarázza ki majd a dolgot. Rá akart venni arra, hogy maradjak náluk addig, amíg a szülei haza nem jönnek, és valljam be, hogy én tettem – még akár annak árán is, hogy így kiderülhet, hogy nem egyszeri alkalomról volt szó, hanem bizony rendszeresen téptük a húrokat. Én viszont nem mentem ebbe bele, Zsoltnak tehát egyedül kellett elvinnie a balhét, utána heteken át érthető módon nem szólt hozzám; később megenyhült valamelyest, ám a régi bizalmi viszony nem állt többé helyre közöttünk.
Előtte azonban még eljött hozzánk megnézni a Bibliát. A zenekar egyik próbája során ugyanis fölfedeztem náluk egy feszületet. Egész kicsi volt, ráadásul diszkréten megbújt a fal egyik nem annyira szem előtt lévő szegletében, de azért észre lehetett venni. Természetesen maga a feszület nem volt számomra újdonság: templomban, és különösen falvakban, itt-ott az út mentén már láttam nem egyet; lakásban azonban addig soha, így hát kérdezgetni kezdtem Zsoltot, hogy mit keres ez náluk. Őszintén, zavar nélkül válaszolt, hogy a családjuk rendszeresen jár templomba, sőt, ő például hittanra is – igaz, hogy erről nem szokott beszélni, mert a szülei azt mondták neki, hogy az iskolában ne emlegesse, neki azonban nagyon tetszik, mert sok olyan érdekes dologról tanul és hall, amiről másutt nem.
Irigyelni kezdtem. Mindaddig nem kevés nagyképűséggel azt gondoltam, hogy én vagyok a legolvasottabb és a legtájékozottabb gyerek az osztályunkban, erre tessék, itt van valaki, akinek az enyémnél sokkal pontosabb és tisztább rálátása van arra a világra, amit én még körültapogatni se tudok, pusztán a létét vélem érezni bizonyos intuíciók nyomán. Egyszerre borzongva és gyönyörködve hallgattam Zsolt kisfiúsan lelkes elbeszélését Istenről, a mennyországról és a földről, a hitről és a megváltásról. Sok mindent továbbra se értettem belőle, annyit azonban fölfogtam, hogy mégse a történelemkönyvek lapjain kell keresni a kulcsot – dacára annak, hogy nem beszélnek róla, ez nagyon is valós és mai dolog. Annak ellenben örültem, hogy a Zsolték Bibliája küllemében összehasonlíthatatlanul szegényesebb volt a miénknél: lehet, hogy a teljes szöveget tartalmazta, rövidítés nélkül, ám én legalábbis hiányoltam belőle a képeket, és a komor, fekete borító se nyerte meg a tetszésemet. Azt nem mertem megkockáztatni, hogy leemeljem a szekrényről a miénket, és a lakásból kicsempészve mutassam meg neki, így hát elhívtam Zsoltot hozzánk, hogy nézze meg, remélvén, hogy ezáltal legalább egy kicsit csökken az irányába érzett irigységem. Eljött, megnézte, és természetesen nagyon tetszett neki. Tovább azonban nem tudtunk erről beszélgetni, mert pár nappal később eltéptem a gitárhúrt, miáltal a barátságunk is megszakadt.
A zágrábi képes Biblia egy ízben mégis kikerült az otthonunkból. Ötödik osztályos voltam, mikor egy magyarórán – természetesen leginkább történeti aspektusokból – szóba került a Szentírás. Sok gyereknek láthatóan fogalma se volt róla, mi az, úgyhogy Marika tanár néni arra biztatott, hogy akinek van odahaza, az hozza be, és mutassa meg a többieknek. Már másnap – természetesen szülői engedéllyel – bevittem a miénket, és meglepődve láttam, hogy Jakab Tünde is ugyanilyet hozott – nem azon lepődtem meg, hogy éppen az a Jakab Tünde, akinek az édesanyja ott ül kedd délutánonként minden őrsi foglalkozáson, ráadásképpen pedig a szülői munkaközösségen túl az összes létező úttörőprogramban benne van, hanem azon, hogy másnak is lehet hajszálra ugyanilyen kötete. Marika néni útnak indította a két könyvet az osztályban, az egyiket a padsorok egyik, a másikat a másik végéről, hogy mindenki belelapozhasson egy kicsit. Középre érve némi zavar támadt, számomra legalábbis nem volt egyértelmű, hogy most akkor melyik példány kié. Marika néni megoldotta a helyzetet: az egyik Bibliát az én kezembe, a másikat a Jakab Tündéébe nyomta. A mai napig nem tudom, hogy vajon a miénket vittem-e haza. De nem is lényeges.