[2018. október]

---

1.

Ágyúdörgésnek hangzott, pedig a tenger volt.
Veszettül verte a partfalat.  Már reggel tudni lehetett, hogy jön a vihar. Más volt a levegő, és másként volt meleg.
Annak, aki mégsem tudta, szólt a Royal Bombay Yacht Club lelkes személyzete.
Tojásrántottát reggeliztem, amikor a mahagóniasztalhoz lépett a matrózruhás boy.
„Ma este nagy vihar lesz, Száhib. Ezért lezárjuk a második és harmadik emeletet. Jobb lenne, ha napnyugtától a szobájában tartózkodna” – mondta, és aggodalmas tekintettel végigmért.
„Ne hívjon száhibnak” – feleltem és lenyeltem a falatot. „Magyar vagyok, nem brit. Már mondtam, hogy szólítson Dánielnek.”
„Igen, Dániel száhib.”
Felsóhajtottam, és mutattam neki, hogy üljön le. Arra gondoltam, hogy nem ez az alacsony növésű fiatalember a komplett idióta, amiért nem érti meg, hogy a britek már 70 éve elhagyták Indiát, hanem a hely teszi ezt vele.
A Royal Bombay Yacht Club maga volt a kolonializmus a mahagóni faburkolataival, viktoriánus klubszabályzatával- és festményeivel.
Az angol klubszabályok kötelező voltára a nehezebb úton jöttem rá. Pólóban mentem a bárba. Még ki sem léptem az ajtón, a törpém máris sivítozó hangon közölte, hogy ez nem a megfelelő öltözet a bár meglátogatására, sőt arra sem, hogy a folyosóra menjek.
Persze körberöhögtem a törpét, és mentem. A bárban viszont tényleg nem akartak kiszolgálni a ruhám miatt. Félórával azután pedig, hogy sér­tődötten visszavonultam a szobámba, az ajtóban megjelent az igazgatóhelyettes, és oxfordi angolsággal tájékoztatott, hogy tulajdonképpen nem kö­telező itt laknom, ha nem óhajtom betartani a klub szabályait.
Az irodalmi fesztivál szervezői helyeztek el a jachtklubban, akiket kifejezetten kedveltem. Nem akartam gondokat okozni nekik, így elnézést kértem a viselkedésemért.
A törpém sandán körülnézett, hogy figyel-e az igazgatóság, majd lehuppant mellém a székbe.
„A vihar miatt zárják le a szinteket?” – kérdeztem.
Cigarettát vettem elő, és rágyújtottam. A törpét is megkínáltam.
„Nem száhib, a britek miatt.”
„Turistacsoport jön? Magánrendezvény lesz?”
„Nem száhib, csak a britek.”
A törpe beleszívott a cigarettájába, matrózkosztümjének zsebéből elő­halászta mobiltelefonját, és hosszasan böngészni kezdett vele a neten. Gyermeki mosoly ült ki az arcára, mikor megtalálta a google fordítót.
„Kísértetek.”
„Hogyhogy kísértetek?”
„Hát brit kísértetek.”
„A vihar miatt?”
„Amiatt.”
A beszélgetés éppen kezdett érdekes lenni, de a törpém mozgást látott a folyosón, ezért felpattant az asztaltól, és kivágtatott az étkezőből. Csak a füstölgő cigarettája maradt a hamutartóban. Elszívtam, majd felálltam és lementem a recepcióra, ahol hatalmas tábla tudatta a vendégekkel, hogy „technikai okok miatt a mai estére a második és a harmadik emeletet lezárja az igazgatóság.”
Alig vártam az éjszakát. A szobám ugyanis a második emeleten volt.

2.

Tíz órára értem vissza a jachtklubba.
A recepciónál már várt a törpém. Mosolyogva közölte velem, hogy átköltöztettek az első emeletre, és kezembe adta az új szobám kulcsát.
„Ne menjen fel az emeletekre, száhib” – mondta a törpe. „Nem szépek a szellemek.”
„És, ha megszomjaznék és felmennék a bárba? Persze ingben.”
„Nem lesz senki sem a bárban. Csak négy vendég van Önön kívül, ebből három ma kijelentkezett. A portáson kívül nem lesz más az épületben.”
„Értem.”
„Sok szerencsét, száhib.”
„Neked is, törpe.”
A törpét már magyarul mondtam, hogy ne sértsem meg vele, de jelezzem, hogy címkézni én is tudok. Arcizma sem rándult.
Éjfélig az új szobámban voltam, majd amikor az óra elütötte az éjfélt, úgy döntöttem, itt az ideje megismerkedni a brit kísértetekkel.
Kiléptem a szobámból, és lopakodva elindultam a folyosón a lépcsők felé. Gond nélkül értem fel a harmadik emeletre, ahol elvileg a szellemjárás gócpontjának kellett volna lennie. Kerítettem magamnak egy széket, rágyújtottam és vártam.
Egy órán keresztül ücsörögtem, de nem történt semmi sem. A vihar dühöngött odakint, a faburkolat recsegett az épületben, de egy darab kísértetet sem láttam. Hajnali egyre annyira eluntam magam, hogy úgy döntöttem, megnézem a bárt.
Fény derengett át a bár üvegajtaján. Lenyomtam a rézkilincset, és beléptem. Félhomály volt odabent. Az asztalok felett sötétség ült, csak a pultnál égett a lámpa.
Egy európai férfi könyökölt a bárpulton, a kezében whiskyvel.
„Jó estét!” – mondta, mikor beléptem.
„Estét” – feleltem.
„Maga mit keres itt?”
„Whisky-t.”
„Szolgálja ki magát, és üljön le.”
Bementem a pultba, levettem egy üveg Writer’s tears-t a polcról, elvettem egy poharat, és leültem mellé.
„Van jég is” – mondta a férfi, és kérdés nélkül jeget mert a poharamba.
„Maga hová valósi?” – kérdeztem.
„Magyar vagyok.”
„Nem mondja.”
„De mondom. Mi ezen az olyan meglepő?”
„Én is magyar vagyok.”
„Semmi meglepő nincs abban, hogy két magyar egy kísértetjárta helyen a kései órákban alkoholt fogyaszt” – mondta, mikor látta a megdöbbenésemet.
„Nem láttam sosem az étteremben.”
„Két napja érkeztem, és nem szoktam reggelizni.”
„Értem.”
„Maga a színházi fesztiválra jött?”
„Nem, én az irodalmi fesztiválon voltam, de ráhúzok pár napot, hogy megnézzem az országot.”
„Én a színházi fesztiválra jöttem. A rendezésemet játszották ma este.” 
Elemi levertség sugárzott a férfi minden mozdulatából és szavából.
„Gratulálok.”
„Köszönöm.”
„Hát akkor erre igyunk” – mondtam. „Két magyar, egy kísértetjárta házban, az egyik író, a másik rendező.”
„Nem szoktam baromságokra inni.”
„Értem, akkor mire igyunk?”
„Igyunk arra, hogy meg fogok halni.”
Koccintottunk.
Nyilván az volt a nyelvemen, hogy megkérdezzem, „mióta tetszik futóbolondnak lenni?”, de úgy gondoltam, semmi értelme ismeretlenül is megsérteni depressziós honfitársamat. Kitöltöttem a második kör italt.
„Tehát maga a színházzal foglalkozik?” – kérdeztem.
„Nem, én menekülök” – felelte.
„Igen?”
„Igen. Ez az indiai előadás csak ürügy. Holnap repülök tovább Pekingbe.”
„És mi elől menekül?”
„Egy nő elől.”
„Á, a szerelem.”
„Igen.”
„Bizonyára nagyon különleges asszony.”
„El sem hinné” – felelte a férfi, kitöltött még egy italt, majd bemutatkozott. Bekecsy Lászlónak hívták.

3.

Úgy mesélte, Melindának hívták az asszonyt, aki a romlásba taszította. Romlást mondott, és még abból is dögszag áradt, ahogyan a szavakat formálta a szerencsétlen.
Az asszony negyvenéves korában lépett az életébe. Már jól menő ren­dező volt a Hajnóczy Színházban, feleséggel és két gyermekkel. Csehovot vitte színre, amiben a nő is játszott. Mire bemutatták a darabot, teljesen belebolondult.
A dolgokat csak súlyosbította, hogy az előadás hatalmas siker lett, egyformán üdvözölték a rendezőt és a színésznőt. Egyenes út vezetett innen a válásához, az összeköltözéséhez az asszonnyal. Bár többen figyelmeztették a barátok, köztük Mucsai színházigazgató is, hogy a nő kifacsarja a férfiakat, ez cseppet sem érdekelte.
„Olyan volt, mint egy drog” – fogalmazott a szerencsétlen. „Mindenben a legjobb voltam mellette.”
Három, igen kreatív és igen eredményes év következett. Aztán a nő egyik pillanatról a másikra elhagyta.
„Idegösszeomlásom volt. Három hónapig kezeltek a pszichiátrián, de semmit sem segített. Két éven keresztül nem tudtam aludni. Rendezni sem tudtam, semmit” – mondta, és kitöltötte a maradék whiskyt. Gyorsan, és módszeresen ivott, alig bírtam követni.
„Csak a drogok segítettek ideig-óráig. Még szerencse, hogy a Mucsai a barátom. Elengedett betegszabadságra.”
„Nem volt valami pszichiáter, aki tudott volna segíteni?” – kérdeztem.
„Mindegyik azt mondta, hogy engedjem el. Hiába üvöltöztem velük, hogy elengedném én, de nem tudom élni az életemet, mert egy kiszívott héj vagyok, egyik sem értette meg.”
„Én sem szeretem a pszichiátereket. Aludni tud már?”
„Igen, de nem azért. Hadd mondjam tovább.”
„Parancsoljon.”
Szegény ördög csak az asszonyra tudott gondolni. A nő nem beszélt vele, nem válaszolt a leveleire, nem mondott semmit a miértről. Csak élte tovább az életét, és a színház egy fiatal színészével járt.
„Tulajdonképpen akkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami nem stimmel, amikor a fiú elkezdett furcsán sikeres lenni.”
„Már miért ne stimmelne, hogy valaki sikeres lesz?” – kérdeztem.
„Abban a pillanatban lett sikeres, ahogyan összejött a nővel.”
„Múzsa.”
„Múzsa a faszt!”
A rendező lejjebb és lejjebb csúszott, miközben emésztette magát. Egyre inkább meggyőződése lett, hogy a nő nem rendes ember. Elméjében felnagyítódtak olyan részletek az együttélésükből, melyeknek korábban nem tulajdonított jelentőséget. Például, hogy a nő előszeretettel aludt a falra szerelt húzódzkodóján fejjel lefelé, vagy hogy nem szerette az őt érő napsütést. „Mindent kiszívott belőlem a szeretkezés alatt is” – mondta a rendező.
„Egy vámpír” – mondtam és csóváltam szomorúan a fejem. Arra gondoltam, hogy sokkal több zárt intézetre lenne szükség a hazámban.
„Azt nem tudom.”
A téveszméi odáig vitték, hogy mindent meg akart tudni a nőről. Találni azonban semmit sem talált azonkívül, hogy harmincöt éves, többször vált, és a színművészeti egyetemen végzett. Se család, se rokonok nem szerepeltek a színházi regiszterben.
„Ekkor jött az ötlet, hogy megkeresem az exeit. Ötről lehetett tudni, de már csak három volt közülük életben: egy hegymászó, egy orvos és egy pilóta. Amikor elmondtam, hogy miért keresem őket, mindannyian ráálltak a találkozóra. A pilóta New Yorkból, a hegymászó Nepálból jött ezért vissza.”
Szép kis társaság gyűlt össze az Astoria Hotel bárjában. Azonnal megismerték egymást. A kialvatlanság, a lassan leépülő test és az összetört élet szilánkjai csillogtak mindannyiuk szemében. A történetükben is sok közös volt: mindannyian három évig éltek a nővel, ami karrierjük csúcspontjának számított, és mindannyiukat egyik napról a másikra hagyta el, minden magyarázat nélkül.
A szakításból pedig egyikük sem talált magára. Az orvos több műhiba­pert elvesztett, és annyira lecsúszott, hogy már egyáltalán nem praktizál, a pilótát a rendszeres késései miatt visszaminősítették másodpilótává, a hegymászó pedig kilenc éve nem mászott, csak alaptáborokban múlatta az időt, és várta a megváltó halált.
„Szomorú, mégis örömteli találkozás volt” – mondta a rendező.
„Hogyhogy örömteli?”
„Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül. És, ami a legfontosabb, hogy valami tényleg nincs rendben a nővel.”
„Mindenkinek jogában áll szarházinak lenni a párkapcsolataiban.”
Erre nem válaszolt semmit, csak folytatta a történetet. Az egyszeri találkozóból heti terápiás gyűlések lettek. Az elhagyott férfiak megosztották minden gondolatukat, és persze testvériesen osztoztak rögeszméjükön. Az egyik ilyen találkozón vetette fel az orvos, hogy meg kellene ölni a nőt, az talán nyújtana némi megváltást vergődő lelküknek.
„Ugye nem ölték meg?” – kérdeztem, és körülnéztem a bárban egy eszköz után, amivel megvédhetném magam, ha védekezni kell. Csak egy jégvágót láttam a söntésben, de az is túl messze volt. Tisztában voltam vele, hogy a szakítás után, a lélek legszebb éjszakáin gyakran eszébe jut az embernek a gyilkosság, de konkrétan feszélyezett a tudat, hogy a szegény bolond esetleg tényleg megcsinálta.
„Nem tudtuk.”
„Hála istennek.”
„Higgye el, jobb lett volna, ha sikerül.”
Az orvos összeállított egy fecskendőben vagy 200 milligramm mérget, olyat, amiből tíz is szívinfarktusban öl meg egy felnőtt férfit. A hegymászó, mivel ő volt még mindig a legjobb fizikai állapotban, vállalta, hogy beadja a nőnek. A másik kettő a logisztikából vette ki a részét. A rendezőnek volt kulcsa a nő lakásához. Kipróbálták, amikor biztosan nem volt otthon, még működött. Már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálniuk. Közelgett a Macbeth bemutatója, melyben Melinda Lady Macbethet játszotta. Mindegyikük számára közismert volt az asszony szokása premier előtt: mindenkit elzavart maga mellől, és egyedül ült a fürdőkádban, egészen a bemutatóig. Délután egyre tervezték a merényletet. A hegymászó, zsebében a fecskendővel, mindenkit megölelt a társaságból, úgy indult el. Két órával később, kisimult arccal és csillogó tekintettel tért vissza.
„Bevégeztetett” – mondta a társaságnak, mely azonnal szétvált. A hegymászó visszament Nepálba, a pilóta New Yorkba, az orvos pedig a szegedi albérletébe, ahol élt.
Mivel a rendezőnek kötelessége volt minden olyan darab bemutatóján részt venni, melyet a Hajnóczy előadott, ezért este, bár nagyon nem akarta végignézni a botrányt, ami várható volt, felvette a zakóját és elment. A változást már ő is érezte magán: két éve aludt először nyugodtan.
Bár a színház főbejáratában rátört a kísértés, hogy azonnal elmenjen, erőt vett magán. Nem akarta, hogy bármi is gyanús legyen. Beült a szakmai jegyével a hátsó sorba, és várta, hogy kitörjön a botrány, a színpadra kilépjen Mucsai, és közölje a nézőkkel, hogy elmarad a darab. Mucsai azonban csak nem akart a színpadra lépni, de még a lámpák is lekapcsolódtak. A világ legtermészetesebb dolgaként ott állt a színpadon a nő, és remekül alakított. Annyira jól, hogy a kritikusok több bekezdésben is áradoztak róla. Bekecsy dermedt csendben nézte végig az egész darabot.
„Nyilván nem volt igazi méreg a fecskendőben, vagy a hegymászó nem végezte el a munkát.”
„Én is ezt gondoltam. De mind a ketten esküdtek, hogy nem csaltak.”
„És aztán?”
Melinda lejátszotta az egész évadot, majd felmondott a színházban, Mucsai pedig elengedte. Botrány nem történt, sem semmilyen számonkérés.
Bekecsy teljesen kicserélődött, visszatért régi életéhez. Rendezései újra sikeresek lettek, de, ami a legfontosabb, tudott rendesen aludni. Fél éven keresztül úgy tűnt, áldás száll a gyászos társaságra: a sikertelen merénylet dacára, mindannyian túl tudtak lépni elveszett szerelmükön. A pilóta jobb lehetőségeket kapott egy amerikai cégnél, a hegymászó a K1-re készült, az orvos pedig újra praktizálni kezdett.
„Elsőnek a pilóta halt meg közülünk. Újra kinevezték kapitánnyá a légitársaságnál. Egy hét múlva lezuhant a gépe.”
„Ugye, nem gondolja, hogy...?”
„Nem gondoltam. De aztán a hegymászó halt meg. Meghódította a K1-et, de lefelé jövet a hegyről meghalt a halálzónában. Az orvosnak felajánlották a szegedi kórház sebészeti főosztályát, de a kinevezése után egy rezisztens baktériumtörzs támadta meg, amit nyilván a műtőben szedett össze. Majdnem teljesen felfalta, mire belehalt.”
„Úgy gondolja, hogy most maga következik?” – kérdeztem.
„Tudom, hogy én következem.”
„Miből?”
„Kineveztek a Színművészeti Egyetem dékánjává.”
„Értem.”
„Ne aggódjon, nem hagyom magam elkapni. Nem vagyok sokáig egy helyen. Mint mondtam, holnap este már indulok Pekingbe.”
Ránéztem az órámra, hajnali négy felé járt. Már a vihart sem lehetett hallani odakint.
„Lenne kedve velem ebédelni holnap egykor az étteremben? Pokoli ké­ső van.” Álmos voltam már, és azt reméltem, hogy addig csak kitalálom, hogyan tudok orvosi segítséget szerezni zavart honfitársamnak.
„Rendben. Köszönöm, hogy meghallgatott” – mondta. Felállt, megrázta a kezemet, és kivágtatott a bárból. Felhajtottam a maradék italomat, majd lementem a szobámba, és belezuhantam az ágyba.

4.

Arra ébredtem, hogy derékmagasságban apró kis kezek dörömbölnek a szobám mahagóniajtaján. Kicsit fájt a fejem a tegnapi italozástól. A faliórára bámultam, tíz órát mutatott. Azonnal tudtam, hogy mit akar a törpém.
Nem akarta, hogy lekéssem a reggelit. Felvettem az ágy mellé készített fehér köpenyt, és kinyitottam az ajtót. Közöltem, hogy nem kívánok reggelizni, majd visszamentem a szobába és lezuhanyoztam. A törpe szemmel láthatóan elégedetten konstatálta, hogy nem vittek el a brit szellemek.
A forró víz magamhoz térített, amint végeztem a törülközéssel, leültem, és elfogott a szolidaritás honfitársam iránt. Úgy éreztem, egyszerűen nem hagyhatom magára ilyen elmeállapotban. Valamit ki kell találnom, hogy enyhítsek a tévképzetein. Arra gondoltam, hogy megpróbálom lebeszélni a gyors távozásról, és elhívom magammal Delhibe. „A legfontosabb az lenne, hogy ne legyen egyedül a démonaival” – gondoltam. Ennek jegyé­ben hosszasan készültem az ebédünkre. Felvettem az utolsó vasalt ingemet, megborotválkoztam. Addig készülődtem, amíg nyugodt magabiztosság nézett rám vissza a tükörből, olyan, ami ahhoz kell, hogy zavart embereken segítsen az ember. Amikor végeztem, kiléptem a szobámból, és az ebédlő felé vettem az irányt.
Az étteremben senki sem ült, így senki sem tette szóvá, hogy nincsen rajtam zakó. Leültem az egyik tonettszékre, és elkezdtem vizsgálni az étlapot. Brit főételek voltak felsorolva.
Úgy gondoltam, steaket fogok enni zöldborsmártással, mert ez megy a legjobban a könnyű másnaposságomhoz. A pincér kijött az asztalomhoz. Narancslevet és ásványvizet kértem, gondoltam, az ételrendeléssel megvárom szerencsétlen felebarátomat.
Vártam és vártam. Először a narancslevemet ittam meg, aztán a vizemmel végeztem. Fél kettő volt. A rendező pedig nem volt sehol. Kiszúrtam a folyosó végén a törpét. Magamhoz intettem, és elküldtem, hogy keltse fel. A törpe elviharzott, a pincér újra kijött az asztalomhoz, és felvette a rendelésemet. Kihozták a steaket, mire a törpém visszaért.
„Bekecsy úr egy különlegesen szép nő társaságában hajnalban kijelentkezett a jachtklubból” – mondta, majd elém tette a tegnapi számlát, amit persze nekem kellett kifizetnem.