[2013. január]

Ha most lennél 30 éves, mivel foglalkoznál? Milyen irodalmi irányzatokkal, milyen írókkal, milyen művészeti ágazatokkal? Szerkesztenél-e lapot, és milyet? Vonzana-e ilyen időutazás, egy ilyen ugrás az időben?

Egy öreg harmincasnál fiatalabb magamra gondolok. Ugyanis még nem voltam 22 éves, amikor a Korunk irodalmi szerkesztője lettem. Nem bántam meg, hogy az egyetem helyett a folyóiratszerkesztést választottam, ezt tenném újra. Valószínűleg azt keresném, arra figyelnék, amit az ötvenes évek végén nálunk a (neo)avantgárd képviselt, vagyis szembemennék a hivatalossággal. (Kérdezem magamtól, persze nem politikai értelemben: vajon nem kezdenek a mai „újítók" hovatovább divattá válni? Nyilván a kérdésem megválaszolásához tisztázni kellene, kik a mai „újítók", mi a már-már kötelező divat, és a „divatosok" közt kik az eredetien gondolkodó és író alkotók.) El tudnám persze képzelni, hogy elsősorban a film felé fordulnék, nem annyira kritikusként, elméletíróként, mint inkább alkotóként. De a színház sem maradna idegen tőlem. (Ma sem az, noha újabban ritkán és nem érdemben írok színházról.) Szóval 22 vagy 30 (kezdő) év birtokában régi magamat próbálnám újraélni, bár valószínűleg már nem az írógépet verném, hanem közelebb állnék (bennebb) a számítógépes világhoz/világ­ban. Nem hiszem azonban, hogy a blogvilág magához rántana – nem szeretnék mindenkivel érintkezésben lenni. Egy dolog a közösség iránt érzett felelősség, más az elit fontosságának az elismerése. Az időutazás különben mostanában sokat foglalkoztat. Miért ne ugorhatnék vissza negyvenöt évet, illetve előre egy új harmincéves világába. (Hozzáteszem: a sci-fi sosem izgatott, másról beszélek, másra gondolok.)

A meg nem történtet is tovább tudjuk élni – van, aki egész életét egy meg nem történt szerelem, döntéshozás, lépés, találkozás stb. bűvkörében éli le. A te életedben vannak-e efféle fontos meg nem történt dolgok?

Természetesen az én életemben is vannak (fontos) meg nem történt dolgok, de annál racionálisabban gondolkodó, realistábban élő voltam/vagyok (jó ez vagy rossz?), hogysem ezek bűvkörében éltem volna. Eljátszhatok persze a gondolattal, ha ifjúkori szerelmeim valamelyikével kötöm össze az életem – és nem azzal, akivel 47 és fél évet tölthettem együtt, akitől a két fiam van, és akinek annyit köszönhetek, nem mellesleg az erkölcsi tartás megőrzésében –, mivé válok, hol és hogy zajlik az életem. Ha lányom is (meg)születik, vajon mit jelentett volna ő nekem, nekünk. Ha az egyetemen maradok, a Bolyain, milyen kompromisszumokra (másokra, mint a Korunknál) kényszerülök? Ha Balogh Edgár (és talán Gáll Ernő) elképzelése szerint a hetvenes évek közepén az illetékes párthatóságok megengedik, hogy kinevezzenek főszerkesztő-helyettesnek, minek néztem volna elébe a megalkuvásokban? Ugyanezt kérdezem magamtól a lehetséges (1990 utáni) politikai pályát illetően. Amikor Domokos Géza készült lemondani az RMDSZ-elnökségről, engem is megkerestek, többfelől. Szerencsére a hiúság csábításánál erősebbnek bizonyult a kolozsvári (nagyon viszonylagos) nyugalom ígérete, továbbra is a Korunk élén. (De meggyőződésem, hogy Markó Béla átállása a politikusi pályára a vártnál is sikeresebbnek bizonyult – és szerencsére még a visszaút is lehetséges lett az irodalomba.). És még egy, korábbi csábítás jut eszembe, a hatvanas évek végéről: erősen hívtak Budapestre, biztosítottak róla, hogy az állásom rendben lesz az Irodalomtudományi (akkor még Irodalomtörténetinek nevezett) Intézetben. Még erősen kiskorú fiaim, egy pesti szerkesztőségi fekete autóban autókázva az Erzsébet-hídon, nagyon rábeszéltek volna a város- és országváltásra. Eszemben sem volt gondolkodni a felkínált lehetőségen. Pedig lehetett volna egy ilyen váltásból később akár államtitkárság... Nem kértem, itthon sem kértem belőle. Pedig megkínáltak egy bukaresti lehetőséggel, már a kétezres években (ha jól emlékszem). Képviselőnek sem mentem el a román fővárosba. Szóval bőven idézhetnék a meg nem történt esemé­nyekből...

A felsorolt meg-nem-történések között talán kettő van, aminek kimenetele tőled független volt, a többi viszont mindig tőled, döntésedtől függött. Mi állt a döntéseid hátterében? Vagy ki? Elvek vagy intuíció?

A döntéseim hátterében sok minden állt. Családi hagyomány például az itthon maradásban. Apám Budapesten tanult az egyetemen (Désről került fel, egyenesen az Eötvös Kollégiumba, a legjobb tanárok tanították, kiváló latinosnak számított, nagyszerű diáktársai, barátai voltak, akadémikusok lettek), kinevezése volt egy budapesti iskolába, amikor az első világháború kezdetén behívták katonának, hétévi szibériai fogság után elfoglalhatta volna pesti állását, de ő hazajött Erdélybe. Számomra természetes volt, hogy Kolozsvárt maradok. Elég sokat jártam külföldön (Amerikától Kínáig), híres egyetemi városokban is megfordultam, például Cambridge-ben, Heidelbergben, jártam Londonban, Párizsban – igazán sehol nem éreztem csábítást, nekem az otthonosságot mindig Kolozsvár jelentette. Persze, gyerekkoromban, de még a hatvanas években is más volt az összetétele, az utca hangulata, mint ma, én mégis itt, a szülővárosomban érzem jól magam. Budapesten élnek a fiaim, az unokáim, a nővérem, az unokatestvéreim, rengeteg barátom, pár napig, egy hétig jó ott lenni, aztán igyekszem haza. Most már, feleségem tavalyi halála óta, egyedül őrzöm a családi házat (anyai nagyszüleim építtették jó száz éve), nem könnyű egyedül, mégis ez az otthon, a Mikes Kelemen 15-ben. Amiről talán ugyancsak érdekes beszélni, a politika helyett az irodalom választása, valóban a csábítások visszautasítása. Feleségem mondta, ha elmegyek politikusnak, elválik tőlem. Egyrészt elválni sosem akartam, másrészt volt ebben a kitartásban intuíció is. Szoktam mondani, ha azt választom, amit Markó Béla, most nem beszélgetünk (sem élőben, sem elektronikusan), feleségemet messze megelőzve a Házsongárdban volnék. Pedig elég jónak, viszonylag erősnek tudom az idegeimet, ami viszont az úgymond nagypolitikában (meg a kicsikben, a helyiekben) történik, az tartósan és folyamatosan nem nekem való. (1989 decemberében és közvetlenül utána eléggé benne voltam. Egyszer azt is meg kellene írni, „hősökkel" és normális emberekkel, sokféle játékkal, játszmákkal.) Szóval: a „mi", a „ki" és az intuíció együtt hatott, bizonyára.

Szó volt a meg-nem-történtről, ami képes életünket alakítani. Ugyanakkor ott vannak a megtörténtek is. Milyen események, rövid vagy hosszabb idejű történések, találkozások, álmok, élmények voltak rád döntő módon hatással?

Tulajdonképpen kevés úgynevezett elhatározó történést, találkozást, álmot tudnék most kiemelni, sokkal inkább folyamatokat, szerencsésnek vélt helyzeteket nevezhetek meg. Annak ellenére, hogy meglehetősen rossz idő­ben kerültem iskolába, majd egyetemre, és nem volt (ma sem lehet) igazán jó véleményem azokról az intézményekről, tanáraim többségéről, mégis fontos benyomások értek mondjuk az 1947 és 1959 közti években a kolozsvári Református Kollégiumban és utódjában, a 2. sz. Állami Magyar Fiúlíceumban meg a Bolyai Egyetemen. Sőt, ezt megelőzően az iskolák utcáiban, az egykori Király, főképpen pedig a híres Farkas utcában. Elemista társaim közül néhányan együtt maradtunk a középiskolában is. Gyermekkori barátom, a már néhai László Ferenc (a neves zenetörténész, nem akármilyen publicista és nemzetközileg elismert szakíró) egyben korai versenytárs volt, komoly játékainkban is társ. Osztályfőnököm, Páll András a kirándulások szervezésével életre szóló természetszeretetre, ugyanakkor elemi tisztességre nevelt. Sporttanáraimnak, majd osztálytársaimmal együtt városi sportegyesületekben való aktív részvételemnek talán a legtöbbet köszönhetek, egy olyan életvitel igényének megteremtése által, amit fiaimnak is igyekeztem átadni. A felső osztályokban megismert, de a Bolyai magyar szakán egészen közeli baráttá lett Lászlóffy Aladárral lényegében együtt indultunk az irodalmi pályán, padtársi éveink a Forrás első nemzedékének alakulásában folytatódtak. Láng Gusztávval az egyetem elvégzése után kerültünk egymáshoz nagyon közel, lakónegyedi szomszédságban, majd szinte mindennapos beszélgetéseinkben. A preferansz-partiinkban aztán olyanok is jelen voltak, mint Bretter György… Akit valóban döntő hatásúnak tudok ebből az időszakból, az Szabédi László. Nehéz meghatározni azt a szellemi sugárzást, amely belőle áradt, azt az igényességet és megszállottságot, amely előadásaiban, de minden személyes beszélgetésben is érvényesült. Életművét megismerve, ez a hatás csak folytatódott, folyamatos vele való foglalkozásra késztetett. Úgy gondolom, szerencsés környezetbe kerültem, és új barátokat szereztem 1959-től a Korunk szerkesztő­ségében. Az irodalom mellett szerkesztőségi feladataim révén kötelességem volt a képzőművészet, a képzőművészek megismerése, műtermek látogatása. Grafikus és festő ismerőseimet, nálam jelentősen idősebb és velem kortárs művészek, hozzám közel állók névsorát itt meg sem próbálom leírni. A lényeg talán az, hogy ez a közelség mondhatni változatlan maradt mindmáig. Az álmok? Igazán ezek a későbbi években kezdték éreztetni a hatásukat (ugye, furcsa?). Azt gondolom, a kétezres években írt könyveim mondanak erről a legtöbbet, A kapu, A mennyei kapu, legutóbb a Konglomerát (Erdély). Ez a „konglomerát"(um) ugyanakkor visszatérés Szabédihoz, no meg Szilágyi Domokoshoz.

Sokat és sokszor írtál Szilágyi Domokosról. Volt valami, ami utalt arra, hogy jelentéseket ír a Szekunak?

Szilágyi Domokos szekus beszervezése annyira hihetetlen volt, hogy amikor Sepsiszentgyörgyön egy író-olvasó találkozó után Bíró Bélától hallottunk róla, kategorikusan elutasítottuk. Többen voltunk a társaságban, Domokos Géza is biztosan, és együtt győzködtük a hírhozót (gondolom, Bottoni útján hallott az ügyről), hogy ne terjessze, mert ez nem lehet igaz.

Kik voltak még meghatározók?

Neveket, intézményeket említettem, holott elsősorban évszámokat kellett volna mondanom. 1944, 1956, 1968, 1989. 1940 szeptemberére nem emlékszem, csak a Bocskai-sapkában a tél folyamán lefagyó fülemre (még évekig piroslott, kiújult a fagyás). 1944 őszén Farkas utcai lakásunk ablakából néztem az utolsó magyar katonák kivonulását a városból, a Balassa utcából jöttek gyalogosan, csapatban. 1956 októberében harmadéves voltam, lelkesen tapasztottam fülemet (túl a fagyáson) a rádióra, és az egyetemen tapasztaltam meg a félelmet, a hatósági bosszút. Igazán 1968-ban voltam már aktív részes a remények építésében, a kibontakozás kísérletében, „öreg" szerkesztőként, az irodalmi frontba kapcsolódva. Ezeket a történéseket már abszolút tudatosan éltem meg, kemény veszekedésekben Balogh Edgárral. (Akinek egyébként főként a szerkesztés-technikában sokat köszönhetek. És a vitáink sem voltak fölöslegesek.) 1989 külön történet, nem fér be ebbe a válaszba. Azért sem, mert közéleti múltam legsű­rűbb szakaszát képviseli. A legnagyobb reményeket és a nagy csalódásokat.

A remény a boldogságra vonatkozik? És ha igen, akkor vannak benned boldogság-történetek, -állapotok, -emlékek, amelyek idegenvezetőként terelnek? Vagy inkább a megélt traumák térítenek el?

Erre a kérdésedre nem könnyű válaszolnom. Hirtelen az jut eszembe, hogy a traumák elkerülése, megelőzése vagy legyőzése a boldogság egyik forrása. Ez egyaránt vonatkozik a magánéletre és a közösség életére, jelenére. Sajátos boldogságot éltem át 1989 decemberének utolsó napjaiban, a boldogság büszkeséggel, a cselekvésképesség felismerésével és megvalósításával párosult. Amikor csak a Korunk volt a régi vármegyeháza (ma polgármesteri hivatal) hatalmas épületében, mert a hivatalosságok elmenekültek, valahol lapultak, s egyetlen megyei alelnök ült félve az irodájában (ott volt még az adminisztrátor), én pedig már mint a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács frissen megválasztott elnöke követeltem tőle, hogy azonnal adjon nekünk helyiségeket a házban – amolyan forradalmi Petőfinek éreztem magam. Igényünk mindjárt teljesült is. Végig kellene gondolnom egész, most már elég hosszú életemet, hogy a boldogság-történeteim közül jellem­zőket válasszak ki. Igen, voltak ilyenek, és voltak boldogság-helyzetek, -állapotok. Talán azt mondhatnám, hogy elég sok ilyen volt. Házasságom je­lentős része (természetesen megszakításokkal) ilyen volt. Fiaim és a négy unokám megszületése. Más szinten persze, egy-egy magyar olimpiai győ­zelem vagy a 6:3 is nagy boldogság volt. (A magam „sportkarrierje" ilyenekkel nyilván nem szolgált.) És boldogságnak számított egy-egy tervezett könyvem befejezése, megjelenése. Egy jó Korunk-szám és annak kedvező fogadtatása ugyancsak. De valószínűnek vélem, hogy Te ezeknél a felsoroltaknál komolyabb, azaz boldogabb történeteket vártál. 

Tulajdonképpen egy ősboldogság-történetre gondoltam, meg egy őstrauma­-történetre... De lehet, hogy ezek túl személyes dolgok, amikről ráadásul nemigen lehet közvetlen formában beszélni; azért sorsfordítók, mert kibeszélhetetlenek. Kérdezek mást. Említetted Petőfit, Petőfit, a forradalmárt, aki ott áll a megyei potentát előtt, és követel, és teljesítik követeléseit... Vannak meghatározó olvasmányélményeid? Életbevágó könyvek? Mondtad, hogy a film mennyire vonzott – honnan ez a vonzalom? És milyen mértékben tudott kiteljesedni?

Attól tartok, hogy válaszommal megint csalódást fogok okozni. Sok könyvet és elég sok írót szeretek, különböző korokból és különböző korúakat, különböző írásmódoknak elkötelezetteket. Olyat, olyanokat, hogy attól kezdve másképp láttam, látom a világot, nehezen tudok megnevezni. Persze, ha jól utánagondolok, az irodalomról és az irodalommal való gondolkodásomat régebbi és újabb életszakaszokban történt (könyv)találkozá­sok bizonyára befolyásolták. Például tizenkilenc évesen az a versbeszéd, amelyet Illyés Gyula Kézfogások című kötetében találtam, magával ragadott. 1956-ban voltunk. És 1956 novemberének elején az Irodalmi Újságban olvashattam az Egy mondat a zsarnokságrólt, hallgattam többször Illyés felolvasásában – ez az élmény nagyon erősen él bennem. Alig egy évvel később jutottam hozzá Szabó Lőrinc kötetéhez, A huszonhatodik évhez. Azóta sokszor forgattam. (Egyebek közt a katonaságnál, továbbképzésre behívottként – ez is rég volt –, unalmas órákban. Elviselhetőbbé tette az értelmetlen „szolgálatot".) Egy bő évtizeddel később Szilágyi Domokos verseskönyve, a Búcsú a trópusoktól hatott rám elemi erővel – valószínűleg az ő versei, min­denekelőtt e fantasztikus kötet hat verse az, amit elhatározó élménynek tudok nevezni. A prózában számomra még nagyobb a (kedvemre való) szórás. Valamikor rengeteget olvastam Móriczot. Aztán Mészöly Miklós lett a kedvencem (esszében is). Faulknert ugyancsak igyekeztem végigolvasni, a Vadpálmákba beleszerettem, de még nem mertem újraolvasni, nehogy csalódjak ebben a szerelemben. Nem csupán „itthoni" vonatkozásban jelentett számomra felfedezést a Zokogó majom, Bálint Tibi „köröm hátára" írt íróportréit hasonlóképpen remekeknek tartom. Csiki Laci prózájának nagy­szerűségét nekem a Titkos fegyverek és A céda nyúl bizonyította. Legújabb felfedezésem pedig, nem csupán magánhasználatra: Ljudmila Ulickaja. Amit magyar fordításban megkapok, elolvasom. De közülük a Daniel Stein, tolmács a remekmű szerintem, a kortárs világirodalom egyik remeke. Azon is elgondolkodtam, hogy az értekező irodalomból mit emelnék ki egy ilyen kérdésre. Leemeltem (újra) a polcról Hankiss Elemér 1969-ben kiadott kötetét – A népdaltól az abszurd drámáig –,és felidéződött, mekkora reveláció volt nekem Hankiss közelítésmódja az irodalomhoz. Azóta figyelek rá, akár tanulmányban, könyvben, akár a tévében szólal meg (mint legutóbb). A film, a film. Szeretek filmet nézni, bár sokszor sajnálom a rá fordított időt (tévéközvetítéseket). De akárhányszor látom a Szindbádot vagy a Hairt, az újabb kori (?) klasszikusok elévülhetetlenségéről győződöm meg, pontosabban arról, hogy milyen igazi kortárs művészet lehet a film. Ha ma alakítanám a pályámat, talán rendszeresen írnék filmekről (igaziakról). Valamikor tettem ilyet, az Igaz Szóban is. (Újra kellene olvasnom az egyik ilyen kis jegyzetemet, mert máig úgy tudom, hogy a nyitott mű fogalmát Ecótól függetlenül, az ő találmányának magyarul ismertté válása előtt fogalmaztam meg. De mint tudod, nem én lettem ezzel világhírű, hanem Umbero Eco, még azelőtt, hogy regényeivel világsikert aratott.) 

Utána fogok nézni az Igaz Szó archívumában a filmes írásaidnak – már csak azért is, mert Ecónál nem értettem világosan, mi is az a nyitott mű, kíváncsi vagyok, veled hogy járok. De addig is, eszembe jutott egy másik fontos esemény: a háború. Keveset mondtál róla, csak a Bocskai-sapkát meg a gyalogosan kivonuló magyar honvédséget említetted. Ismerek hasonló életkorúakat, mint te, többek között apám is csak pár évvel idősebb, de sorolhatnám Lengyel Pétertől Karátson Endréig a közismert neveket, és mindannyiuknak mélyen meghatározó élménye a háború. Nálad milyen mértékben működik a háború élménye?

Keresésed könnyítésére gondolva, próbálom előhívni az emlékezetből az én „ecós" (nem visszhangos) történetem elejét és egyben végét. Lehet, nem is filmes jegyzetbe rejtettem nem szabadalmazott tanulmányomat, de akkoriban írhattam, amikor a filmes jegyzeteket. Elképzelhető, hogy a „befejezetlenség" eljárásának jövőjét prózai műhöz (Salingerhez?) kapcsoltam. És akkor a háborúról – a nem „hidegről" (erről ugyanis többet tudnék mesélni, felnőttként éltem át). Szóval hétéves voltam 1944-ben, mozaikokból kell összeraknom a közvetlenül átélteket. Legerősebben a félelem érzését tudom föleleveníteni. Álltunk lakásunk ajtajában, szüleim mondták, hogy maradjunk az ajtófélfa biztonságában, amíg lerohanunk a légópincébe, a légitámadás jelzése után. Valamivel (hetekkel vagy talán hónapokkal) ké­sőbb az iskola pincéjében hallottam a Felekről jött ágyúlövedék közeli becsapódását, a srégen szemben lévő Református Kollégium udvarába. (A becsapódás helyére nem vennék mérget, de úgy emlékszem, így mondták.) Nem egészen értettem, hogy miről van szó, amikor borbélyhoz menve édesanyámmal, találkoztunk Szabó T. Attila feleségével, a fogorvosnő Csáti Évával, aki sírva mesélte, hogy Brüll Manót (későbbi magyartanáromat) gettóba akarják vinni. A tragédia hangulata árad máig ebből a találkozásból. (Brüll Manci bácsit sikerült végül kimenteniük a barátoknak.) Katonákkal ’44 nyarán történt találkozásom, az Állami Gimnázium udvarán: német csapatot szállásoltak be az iskolába, az udvaron láttam, hallottam őket, anélkül, hogy értettem volna beszédüket. Lerongyolódott katonaruhás szállítmányra is emlékszem, ők magyarok voltak (egy dési unokatestvér érkezését vártuk a kolozsvári állomáson), már a fogságból érkeztek. A félig rombolt állomás fertőtlenítőszagtól bűzlött. Emlékszem az állomás környéki emeletes ház romjára is, a félbevágott szobában – hacsak nem irodalmi emlékek színezik a leírást – zongora volt látható. De a háború számunkra is majdnem tragikus mozzanata az oroszok és a románok bejöveteléhez kapcsolódik. A háromezer „túsz" összeszedésének apám is – végül szerencsés – áldozata lett. Az igazgatói irodából vitték el, három nap ügyészségi fogság után szabadította ki magát, zsebóráját felajánlva az orosz őr­nek. (Itt kamatozott a hétéves szibériai fogsága, az első világháborúból, még tudott annyit oroszul, amennyi ehhez az üzlethez, váltságdíjhoz kellett.) És még egy halványabb emlék: többször hallottam otthon, hogy a tanári kar legtehetségesebbje az ifjú történész Mikecs László. Nos, ő szovjet fogságban pusztult el. (Mostanában készülünk megemlékezni róla – 95 éves volna idén –, úttörő csángó könyvéről, egyéb tanulmányairól, nem utolsósorban a Szabédi László Termésében közöltekről fogunk beszélni.) Hát ez az a személyes mozaik, ami előjön, összerakható egy hétéves gyerek emlékei­ből, aki viszonylag védettebb volt a negyvenes évek első néhány évében, mint sokan mások.

Mikor „érlelődött meg" benned a háború emléke? Az, hogy volt egy holokauszt, mikor tudatosult számodra?

Azt kell mondanom, hogy igazán az irodalom és a filmek révén élhettem át mindazt a szörnyűséget, amit a háború és a holokauszt jelentett. Persze, a személyes kapcsolat is fontos volt olyanokkal, akik ennek szenvedő részesei voltak. Ma már kevesen tartják számon, hogy a Forrás sorozatban 1963-ban megjelent Szives Sándor (családi nevén Herz Sándor) novelláskötete, a Műtét. (Így dedikálta nekem a könyvét: „Kántor Lajosnak, hátha kiszerkeszt belőlem még egy-két írást".) Ő nálam tíz évvel idősebb – remélem, él még Izraelben –, túlélője a náci haláltábornak, súlyos betegen érkezett haza –, egy utcában laktunk, elég sokat voltunk együtt. Igaz, közvetlenül nem mesélt arról az időről, de írásai hitelességével abszolút hatott rám. Más műfajban Gáll Ernőtől – évtizedeken át közel állván hozzá (nyugdíjazása után is) – tanulhattam a sokat szenvedett, emberséges embertől, aki úgy tudott a múltra visszanézni, ahogy kevesen. Ő egységben tudta látni és megélni magyarságát és zsidó származását. 

Végül is az erdélyi emberre talán ez a jellemző, amit Gáll Ernőről írsz, hogy egységben tud megélni különféle – etnikai, kulturális, szociális – identitásokat. Nálatok otthon volt valamilyen Erdély-tudat, „erdélyiség" hagyomány?

Határozottan volt. Mondhatnám, két oldalról kaptam Erdély-tudatot: egy polgáribbat és egy népibbet. Anyai nagyanyám, noha az ő felmenői a Szepességben éltek, Kolozsvárra kerülve tanítónőnek, egy evangélikus közösségbe került itt, az evangélikus elemi igazgatónője lett, barátságba került Reményik Sándorral, és amire külön büszke vagyok, Cs. Szabó László tanítónője volt – amikor londoni első találkozásunkon Cs.-nek ezt fölemlítettem, szeretettel emlékezett, és mondhatni atyai barátként fogadott. Apám dési emlékeit, gyermek- és ifjúkorát (amikor vakációkban a mezőn dolgozott, szüleinek segítve) sosem tagadta meg, szeretett népdalokat énekelni (amennyit tudok, nagyrészt még tőle tanultam). És onnan hozta magával az erdélyi románok iránti természetes barátságot. Aztán, a szibériai fogságból hazatérve, a Református Leánygimnázium latintanára lett, tanított ké­sőbb román nyelvet is, és tizenöt éven át volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára. Szóval az erdélyiség nálunk természetes, de nem kérkedő kérdés, mondhatnám életforma volt (a már említett budapesti iskolázás, baráti kapcsolatok mellett, hogy ne mondjam, ellenére).

Te mit tartasz az Erdély-tudat állandóinak? Abból a szempontból kérdezem ezt, hogy sokféle alakban jelent meg az idők folyamán, ha csak a közelmúltat veszem, mást jelentett 1940-ben, mást ’45-ben, mást ’56-ban, mást ’68-ban, mást ’89-ben, mást 2000 óta...

Kezdeném válasz-kísérletemet erre a nekem nagyon fontos kérdésre egy 1992-ben Budapesten, a Héttorony kiadónál megjelent (de már 1985-ben elkészült) könyvem, az Itt valami más van... címének felidézésével. Alcíme pedig ez: Erdélyi krónika (1911–1959). S ha megengeded a további visszakalandozást, idézek bevezetőmből, mindjárt ennek a címével is operálva: Differentia specifica. Az első mondatommal Apor Pétert, a „Kedves maradváink!" megszólítást idéztem, a Metamorphosis Transylvaniae-ból. Jön aztán Kós Károly, Ady, Reményik, Babits és Kuncz Aladár, Szabédi, Jékely Zoltán. Egyszóval igyekeztem magamnak alapozni. Most viszont a „közelmúlthoz" – az Erdély-tudat szempontjából – hozzávenném a 20. század legelejéről még az 1902-es tusnádi kongresszust, amely a Székelyföld gazdasági-társadalmi kérdéseit taglalta. Nos, ebből a történelmi perspektívából szeretnék eljutni 1968-ig, 1989-ig és máig, a 2000-es évekig. Hogy mi ebben a több mint száz, illetve több száz éves történetben a közös, az állandó? Gondolom, egy sajátos tudat, a különállásról és a különböző összetartozások keresésének, megértésének kísérlete, (részben) gyakorlata. Azt nem merném állítani, hogy a „vérségi" (egyesek által manapság politikai célzattal hangoztatott) kérdés itt elkülönítő, hiszen az egész magyarság, a magyar nép igenis kevert (a kunok például a mai Magyarországon ébresztgetik az ősi tudatot, de teljesen beleolvadtak a magyarságba), a különböző területekről erre a tájra, a Kárpát-medencébe érkezett németek ugyancsak beépültek a nemzettestbe (nem kell messze mennem, „vérségi" alapon én 50 százalékban vagyok magyar, apai ágon, anyai részről kaptam az 50 százalékot, cipszer ősöktől, erdélyi szászoktól – tudatom viszont 100 százalékban magyar, egész pontosan erdélyi magyar). Erdélynek köszönhető a „vérségi" román jelenlét a magyarban. Folytathatnám a zsidóság szerepével, nem csupán a magyar kultúrában, az irodalomban, a „vérben". (Tudom, ez a kijelentés sokak szemében súlyos eretnekség, netán nemzetárulás.) Tény, hogy az Erdély-tudat állandó jegyének lehet tekinteni, máig, igenis máig a nagyobb toleranciát. A mindenkori szegénységünkkel összefüggésben (lásd az 1902-es tusnádi tanácskozás érvrendszerét, Kós Károly s a volt magyar külügyminiszter, Bánffy Miklós múlt század eleji felszólalását a budapesti Országházban Erdély elhanyagoltsága ügyében!) a kasztrendszer, a gazdagság másképp-szemléletét. A Kós Károlyénál korszerűbb, Kuncz Aladár-féle transzszilvanizmus lényegi jegye volt az európaiság – ezt viszont legalább Apáczaiig lehet visszavezetni. Nagyon fontosnak tartom, sűrűn idézem Szabédi Lászlónak még huszonéves korában feljegyzett napló-gondolatait Erdély és Magyarország viszonyáról, mint ahogy azt is, amikor 1956-ban arra figyelmeztette a vezető (bukaresti) román kommunistákat s a helybeli hatóságokat, hogy a Kolozsvárra betelepedett regáti románoknak fogalma sincs, milyen történelmi területre jöttek, amikor tiltakoznak a kétnyel­vű feliratok ellen. Én továbbra is azt gondolom, hogy a régebben itt élő erdélyi románok, remélhetőleg utódaik is értenek valamit belőlünk, erdélyi magyarokból – bár nyilván lehet ellenpéldákat idézni, bőven, az ortodox papok ma is megteszik a magukét a nacionalizmus szításában. Persze, azt is tudom, hogy a Székelyföldön sajátosabb az Erdély-tudat, erre némelyek próbálnak rájátszani. Én rendkívül fontosnak vélem, hogy a székelyek és mondjuk belső-erdélyiek közé ne lehessen éket verni. Egyszóval, kedves Zsolt, nagyon nehezet kérdeztél, nemzedékek keresték, keresik a választ kérdésedre. Én egy, ma már réginek számító nemzedék tagjaként mondom a magamét, és tudnám mondani, keresni még sokáig.

Tamás Gáspár Miklós mondja egy interjúban: ő akkor ment el Erdélyből, amikor ráébredt, a fennálló viszonyok, körülmények között az egyetlen járható út a kritikátlan értékmentés. A kritikus működése összeférhetetlen a kisebbségi léttel. Érdekes, hogy ő többnyire kimarad a felsorolásokból, pedig azt hiszem, ha van erdélyiség, akkor ő beletartozik, alapember... 

TGM szerintem is fontos figurája a korábbi Erdélynek, sőt főként a román kapcsolatai révén meg emlékező-vitázó írásaival ma ugyancsak „erdélyiként" is számon tartandó. Miközben a magyarországi közéletben van elsősorban jelen, folyamatos különvéleményeivel. Azzal persze nem értek egyet, hogy kisebbségben csak „kritikátlan értékmentés" (volt) lehetséges, és hogy a kritikus magatartás összeegyeztethetetlen a kisebbségi léttel. Ez tulajdonképpen a Makkai Sándor-féle „nem lehet"-re emlékeztet.

Richard Wagner, bánsági író mesélt egyszer arról, hogy annak idején, az 1970-es években ők megpróbáltak az erdélyi magyarokkal közösen fellépni a diktatúra ellen, de a magyarok mindent kizárólag magyar szempontból láttak. Holott amit az Erdély-tudat alapjaként te is igyekszel megfogalmazni, éppenséggel valamiféle tágabb (nem etnikai) közösség felé mutat. Nem lehetett volna '89-ben ebbe az irányba indulni?

Nyilván lehetett volna. Elvben. Németek gyakorlatilag már nem voltak Erdélyben, a románok közül pedig számosan voltak olyanok (még a jobbak közül is), akikben erős volt a féltékenység, hogy most mi, magyarok előnybe, netán fölénybe kerülünk, ők jobban el voltak zárva a világtól, Európától, mint mi (a Szabad Európát persze ők is hallgatták, de én most a mégis hozzáférhetőbb és viszonylag több információt adó magyarországi médiára és könyvekre utalok). Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a rendszerváltásból mi, romániai (erdélyi) magyarok győztesen kerülünk ki. Ez természetesen a magyar büszkeséget növelte – nem sok időre volt szükség, hogy ez illúzió, a románok hamar „behozták" a lemaradást, nyugati tájékozódás tekintetében. Az új román hatalom, Iliescu és csapata mindent megtett, hogy védekezésbe kényszerüljünk, a nemzetiségi jogok kivívása kerüljön a harcunk középpontjába, minthogy számos vonatkozásban folytatni akarták a Ceauşescu-korszak magyarellenes politikáját. A kérdésed tehát nagyon jó, nagyon szép, nagyon európai, sőt transzszilván, csak éppen nélkülözi a realitást.

Mivel magyarázható az, hogy Wass Albert meg Nyirő könyvei keresettek, ellenben még Tamásit sem olvassák, nem beszélve Kunczról, Kósról, Karácsony Benőről vagy Szabédiról? Vagy Szabó Gyuláról, Székely Jánosról?

Attól félek, könnyű választ adni erre a kérdésre. Egyrészt a reklám mindent tarol (keményen dolgoznak egyesek Wass Albert és Nyirő népszerűsí­tésén), másrészt ez a helyzet nem tünteti fel valami jó színben a mai magyar olvasót. Kiéletlen vágyak, nemzeti remények, büszkeségek kárpótlására jó ez az elfogult Wass (és Nyirő) -tisztelet, bár a Nyirő-novellák és a korábbi Nyirő-regények olvasóját én nem marasztalnám el. Azzal együtt, hogy egyenesen viccesnek tartom Nyirő mai előzését, a Tamási Áron rovására. Azt gondolom, a magyar irodalomoktatás ugyancsak bűnös abban, hogy Kuncz, Kós, Karácsony Benő, Szabédi értékeire nem figyelnek érdemben napjaink olvasói, és ugyanez mondható el Székely Jánosról s a valamikor igazán népszerű Szabó Gyuláról.

Mircea Dinescu jóllakott pelikán-rezervációnak nevezte a kommunizmus írószövetségeit, mégpedig egy olyan deltában, ahol politikai foglyok vágták a nádat. Mennyire él tovább az írók között az efféle, a védettség, a kiváltságosság kényelmi állapotát hirdető szemlélet? Szerinted mi az oka annak, hogy az Éneklő Borz, az Előretolt Helyőrség, a Láthatatlan Kollégium vagy akár a Korunk Akadémia nem tudta a kortárs irodalmat igazán „versenyképessé", „mediatizálttá" tenni?

Szellemes Dinescu metaforája, bizonyos korszakra vonatkozóan (amelyet ő átélt) igaz is. De ne felejtsük a Magyar Írószövetség szerepét (szerepvállalását) 1956-ban! És ne felejtsük, hogy Romániában is volt olyan időszak, amikor az írószövetségi tagság bizonyos védettséget jelentett a Szekuritátéval szemben. (Két nevet említek a kolozsvári fiók, ill. Írótársaság múltjából, a vezetők közül: a Lászlóffy Aladárét és a Szilágyi Istvánét – mindketten a pártszervezet egykori titkáraiként voltak „hatalom-közelben", és ezzel a kvázi hatalommal a közösség, az írók, köztük a magyar írók érdekében tették, amit tehettek.) Ma ilyesmiről, szerencsére, nem kell már beszélni (ez persze nem a múlt feltárására vonatkozik – nekem sokféle személyes emlékem van Zaharia Stancutól és Beniuctól Macovescuig és D. R. Popescuig, jó volna egyszer megírni), viszont anyagiak, pl. nyugdíj (pótlás) tekintetében maradt valami a Romániai Írók Szövetsége jelentőségéből. Külön kérdés, hogy az újabb szövetkezések, a korszerűbbek, kísérleteink miért nem segítenek igazán a mediatizálásban. Hát azért, gondolom én, mert ma már csak a pénz számít. És egyik ilyen irodalmi vállalkozásnak, formációnak sem volt, ma még kevésbé van pénze a média és általa a nagyközönség (kisközönség) megszólítására. Talán futballcsapatot kellene (újra) alakítani, és pénzt kérni hozzá Orbán Viktortól, Băsescutól vagy Pontától...

Nemrég két magyar író is benne volt a román kormányban, és bár mindketten szívükön viselik az erdélyi magyar irodalom sorsát, nagyon sokat nem tehettek, amiből azt a következtetést vontam le, hogy az irodalom elveszítette je­lentőségét. De az is lehet, hogy nem a jelentőségét veszítette el, hanem csak a régi szerkezetek merültek ki, és az irodalom működésében is szerkezetváltásra volna szükség. Te hogyan látod a jövőt?

A kérdés jó, konkrétan és általánosabb jelentésében. Mind Markó Bélát, mind Kelemen Hunort – miért ne nevezhetnénk őket néven itt is? – én írói minőségükben is érdemleges helyen tartom számon (Hunor persze még viszonylag az írói pálya elején került át a politikába), Markó Bélának pedig a visszatérés az irodalomba kitűnően sikerült, aminek szívből örülök – mégis elmondható, hogy miniszteri minőség&