[2015. február]
Sokáig utaztam a városi vonaton. Eichkamptól a Priesterwegig majdnem háromnegyed órán át megy. Utána felszabadul és kiürül. A város elnéptelenedik. Párás és fülledt a levegő, a ködben tikkadt jelzőlámpák. A gyermekkor elfeledett nevei szállnak el az ablak előtt. Gesundbrunnen, Paperstrasse, Lichtenrade, Gleisdreieck, Mariendorf, kifürkészhetetlen körzetek, régen és ma. Berlin ugyancsak keleten fekszik. A berliniek családneve Labude és Kabuschke, és Spreewaldban, a sziléziai Lausitzban születtek. Erre csak azóta figyelek fel, amióta Nyugatról jövök ide. Sápadt, elnyűtt arcuk van, vendes állcsonttal, keskeny, színtelen ajkakkal. És amikor valakivel szemben ülnek a vasúti kocsiban: a kelleténél bővebbre szabott nadrágban, kissé hosszabb kabátban, néhány nő fején kendő, ha pedig három óra körül újfent besötétedik – ki kérdi meg tőlem alkonyatkor, röviddel a Paperstrasse után, hogy nem utazom-e Kattowitzbe, Posenbe, Wilnába? Berlin nagyon keleties.
Priesterweg állomásánál már nem száll le senki. A mozdulatok gépiesek. A peron magas, keskeny és hosszában elnyúlik, az acélelemeket mintha szétrágta volna a rozsda. Novemberi illat száll. A szemek párás földekre vetülnek. Kiskertek, kátránytetők, sörösüvegek hevernek még nyár óta, ásók, bádogdobozok és vörösesbarna virágcserepek. Egy víztorony parancsolóan meredezik a kertek között, akár egy gomba, utána egy szénkereskedés áll. Lépcsők, átjárók, alagutak, miért oly kopaszok a berlini vasúti aluljárók még mindig, oly magasak és huzatosak? Hallom a falakról viszszaverődő lépteimet. Valahol egy mozdony füttyent, a jelzések a fejemre hullnak. Háromkerekű kis tehertaxi berreg el mellettem. Rajta ódon bútorok, talán egy nyugdíjaséi lehetnek, aki éppen délebbre akar költözni. No meg ezek a virágkertészetek, kevéssel a temetők előtt, temetővirággal és kovácsoltvas koszorúval a kerítésen: a vallásos mulandóság kioszkjai: Mindenféle temetkezési díszlet – olvasom. Aztán a sírkőfaragók boltjai, ahol nagy pálmakoronákat vésetnek a márványba, és íratlan kövek várnak nevekre. Akad ott még koporsós bolt is, ahol fából faragott mesterművek állnak a kirakatban, barnára fényezve, kinyitva, és becses végjátékra kecsegtetnek.
Ezt sokáig elmulasztottam. Évekkel ezelőtt kellett volna erre járnom. Az út Frankfurttól Südendéig nagyon hosszú. Akik Berlinbe jönnek, azonnal az Állatkertbe, tüstént a Hanza-negyedbe, a Vásártöltéshez rohannak, viszont a temetőket mindig elkerülik. Három éve nem jártam itt, mintha aggály és lelkiismeret-furdalás keringene bennem. Vannak kötelességek, amelyek nem tűrnek halasztást. Azok sem, akik az életben nem találtak egymásra, hiszen a halálban különösen összefonódnak az emberek. Azt mondják: a sírok figyelmeztetnek. De lehet, hogy csak így történik: a sírok érdesek, akár a sebhelyek, ősrégi történeteket elevenítenek fel. Mint az öregek, mindig ugyanazt mesélik: egyhangúan, unalmasan, vádlón; senki nem akarja ezt végighallgatni.
A sírok nyelve, akár a nyugdíjasoké: Így történt, sosem lesz minden ismét a régi, ilyen volt az élet. Az utolsónak meg kell tanulnia ezt a nyelvet. Az utolsóra minden rátelepszik. Az emlékezés összes terhe az ő vállára nehezedik. Öt néhai ember terhét viselem magamban. Ezt nevezik családnak, eichkampi családnak – hej, de régen volt. Mindez bennem fut össze, és ha rendszerető ember volnék, mindenestől Berlinbe költöznék, hogy minden mindszentek napján, halottak napján, nagypénteken a sírjaik elé állhassak. Az utolsó olyan, mint egy temetőgondnok. Élete az emlékezés és hűséges őrzés. Nekem ez nem tetszik, nem is akarom. Ha Berlinbe jövök, még az életet keresem. Elballagok az Állatkertbe és a Hardenbergstrasséra, Moabitba megyek, Spandau és Halensee szagát ízlelgetem, a Schönenberg és Charlottenburg közti árnyalatnyi különbségeket. Mindenütt valamilyen csodálatos dologra várok. Így esett meg, hogy három éve nem voltam itt, Südendében a Mathias-temetőben.
Vörös klingertégla-építmény a nyolcvanas évekből, Vilmos császáros szigor, poroszos levegő az átjárókon, kartontáblák a falakon: Temetőszabályzat, látogatási idő, a városi tanácsi és községi határozatok – íme, az Egyház mint közösségi temetkezési vállalat.
Alacsony, aszott emberke ücsörög egy fasorompó mögött, és nehéz könyveket forgat. Úgy lapozgat a halottak évfordulói között, mintha élnének, ezek a titkos csapatok, amelyeket ő igazgat, akik számára ott vannak kint az íróasztalon. Akkor én mondom: Igen, Ursula K.-nak hívták, harmincnyolcban, április elején temették el itt. Sokszor látogattam meg. A nővérem volt.
A temetőgondnok nagyon igyekszik. Mint minden Poroszországban, itt is átgondolt és rendezett dolgokat látni, úgyhogy valójában elegendő néhány kézmozdulat ahhoz, hogy bármelyik halottat rögtön megtalálják. Csak a sírhely sorszámát akartam megtudni, mert az ember könnyen eltéved a sírok között.
A halottak nagyon hasonlítanak egymáshoz, mégis első pillantásra semmi sem tűnik végzetesebbnek, mint egy idegen sírja előtt gyászolni. Azonban a kísérlet nehézkesnek bizonyul. Harmincnyolc – kérdezi az öreg, harmincnyolc áprilisa? És hozzálát újabb könyveket leemelni a polcról. Megnedvesíti a mutatóujját egy zöld szivacsban, majd ismét fellapozza a megsárgult halottrengetegét.
Valami pattog a helyiségben. A papír úgy pattog, mint pergamen a lapozáskor, de a kis dobkályhából is hallatszik a sercegő tűz zaja. A helyiségben meleg van, keleti túlfűtöttség, Berlinben nagyon komolyan tekintenek a fűtésre, mint Vilnában és Leningrádban, ahol dühödt elhatározással fűtenek be a tél ellen, ezért én kezdtem is kigombolni a kabátomat meg a zakómat. Megyek – mondom –, biztosan megtalálom, többször is jártam itt.
De a pöttömnyi gondnok nagyon ráállt a dologra, egy ügyet boncolgat, végre átvehetett egy komoly fiskális feladatot – mert hát ami nem található az aktái között, az hogyan is létezhetne kint a terepen? Az egész ügy már egy negyedórája tart, valamennyi létező nyilvántartást és kartotékot átnéz, a háború előtti évekből való vastag fóliánsokat nézzük át. Úgy tűnik, adott egy olyan groteszk helyzet, amelyben a porosz nyilvántartásokból eltűnt egy halott, ilyesmi Berlinben még sohasem esett meg. Egyszer csak révült pillantást vet rám az öreg, diadalittasan a homlokára csap, majd villámgyorsan rákérdez: Azt mondta, harmincnyolc áprilisa, és hogy Ursula K.? Hát persze, mondta, az S parcella sírjai sorában van, ragad meg egy fekvő formátumú kötetet, kíváncsian fellapozza a halotti névjegyzéket, névsorokat tanulmányoz, aztán arca sugározni kezd. Ritka-szép gondnoki örömök. Megvan!, kiáltja, majd felugrik az irodai zsámolyról, és mindent szorgosan elém tesz. Magánkívül van, és diadalittas hangon mondja, miközben ceruzájával végigkövet egy névsort: „Ez már nincs meg, felszámoltuk, akarom mondani: a sírhelyet. Tavaly simítottuk el.”
Meglepetésemre megtudom, hogy a sírok is meghalhatnak, akár az emberek, hogy megtörténhet veled: hazajössz, és a nőd halott, szintúgy előfordulhat, hogy évek múltán egy sírgödör mellé állsz, és a gödör már nincs meg, meghalt a gödör maga, és egyszerűen semmi sincs már meg, semmi. Elhűlve veszem tudomásul, hogy két évvel ezelőtt lejárt a sírhely 25 éves használati ideje. Állítólag több mint egy évig állt kifüggesztve a folyosón egy cetli, több mint egy évig tájékoztatták a hozzátartozókat, akiket másként nem tudtak értesíteni, hogy váltsák meg a sírt, különben a helyet felszámolják, és egy másik halottat tesznek bele. Kevés a hely. És állítólag senki sem érdeklődött, egész éven át, senki sem akarta megváltani a sírt, ezért ez év januárjában, várjon csak!, mondta az öreg, pontosan meg tudom mondani, ha Önt érdekli: most egy bizonyos Franziska Busch nyugszik ott, ahol egykoron az Ön becses nővére feküdt.
Az én becses nővérem: egy pillanatra félelem és döbbenet áraszt el, a bűntudat, a semmitől való bénító félelem, ami most tény: ő már nincs meg, hát ez lehetetlen, ez nem lehet igaz, amíg az Állatkertben és a Hardenbergstrassén jártam, a Schiller-színházban ültem, és a Kempinskiben ettem, eközben utánam kutakodtak. Lazán elsimították, szó nélkül mást helyeztek föléje, hogyan lehetséges az, hogy még a halottainkat is elvegyék tőlünk. Mindig azt gondoltam: a gödörnek van ideje, az sosem szalad el az ember elől. Most meg hirtelen nincs többé, a nővéremet kiseperték a világból, gyakorlatilag én öltem meg őt. Ez hát a bűn, végre megérzi az ember. Megsemmisítettem a sírját, hát persze, ősi tabu, mint a vérfertőzés vagy az anyagyilkosság. Az ősi bűn hirtelen feltámadt. Semmi sem maradt meg belőle – mostantól csak bennem él. Bennem fut össze minden szál. Mindig az utolsó egyed viseli az emlékezés terhét. Ha én most nem emlékeznék, akkor ő örökre halott lenne. Ezért kell nekem emlékeznem.
Nemrég tért vissza Ausztria a Birodalomhoz. Nagy-Németország ujjongása hatotta át Eichkamp levegőjét – megannyi bécsi köszönet. Akkoriban vonult át a világrengető szellemiség az országunkon, a történelem az ajtó előtt zajlott: a mi házunk tölgyfa ajtaja zöldre lett festve, és röviddel előtte kapott egy vadonatúj, láncos biztonsági zárat – a tolvajok miatt.
38 márciusa volt. Németország szénája akkoriban nagyon jól állt, azonban mi nem tartoztunk azok közé, akik ilyen helyzetben szeretnek tolakodni. Mindig ugyanazok, és amint tudni lehet, nem is a legjobbak. Lárma nem verte fel a házunkat. Nagy-Németország lángja sok polgári házban csendesen kialudt. Eichkampban a nagynémet ordítás csendben hűségbe hajlott át. A mienk akkoriban valószínűleg egy tiszteletre méltó német család lehetett, egyike a sok millióból, amely népünk bátor felemelkedésében hálával és szorgalmasan vett részt.
Az est úgy telt el, ahogy a vasárnap esték szoktak telni nálunk. Elfogyasztottuk a vacsorát: kolbászfüzért és sajtos kenyeret, hozzá sört, két magas, karcsú üveg Schultheiss-Patzenhofert. Rádiót hallgattunk, belelapoztunk a Lokal-Anzeiger szórakoztató mellékletébe, keresztrejtvényre bukkantunk. Mindig volt egy ötbetűs Werra-mellékfolyó vagy egy Wagner-operahős, a szó végén t-vel, amit meg kellett fejteni. Anyám szívesen hímzett virágmintásat. Édesapám iratcsomókat lapozott, miközben feje kék füstfelhőbe borult. Kilenc körül, könyvekkel és gyógyszerekkel felszerelkezve, anyám visszavonult az emeleti hálószobába. Újabban szívesen olvasott: Couét és Brauchlet, Steinert és Kaplan Fahselt, és nagyon komolyan foglalkozott a vegetarianizmus előnyeivel. Akkoriban az a hír járta, hogy az a nagy ember a birodalmi kancelláriából nem tudná maradéktalanul megvalósítani az ő csodálatos sikereit a húsról való lemondás nélkül. A lángész vegetáriánus koszton élt. Itt titokzatos összefüggések sejlettek fel. Anyám mindig meg akarta indokolni őket.
Tíz órakor apám még a rádió hírszolgálatát hallgatta. Beszámolók hangzottak el az egész világból, voltak köszöntők, gratulációk és hűségnyilatkozatok – nem csak Németországból. Aztán huszonkét óra tíz perckor apám elment aludni. Már régen a szobámban voltam, az ágyamban feküdtem, hallottam, amint ott lenn a folyosón végigballag, lemegy a pincébe, ahol a vizet és a gázt kellett elzárni. Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy a gázvezeték főcsapja ott lenn a pincében legyen elzárva, és a kulcs az éjjeliasztalon legyen. A nagy, kissé rozsdaette négyszögkulcs mindig ott hevert a Fahsel Kaplan-féle prédikációk mellett, de mindkettő a biztonság különös érzését nyújtotta. Hallottam apámat a lépcsőn feljönni, hallottam, amint a hálószobát belülről kétszer bezárja, hallottam a szüleim egyszótagos beszélgetéseit, hallottam, amint apám a szekrényt kinyitja, leejti a magas szárú csizmáját, és hallottam az ágyat reccsenni. A tarka faliszőnyegem, egy Wertheim-féle perzsaszőnyeg-utánzat mellett feküdtem, amely elbűvölő álmodozásra ihletett. Mindig megpróbáltam megfejteni az elmosódott labirintusokat, a vörös és fekete közötti zűrös utakat, a Kelet titkait feltárni. Ebbe mindig belealudtam. Csodálatos alakzatok eredtek utánam. Eichkamp most kezdett aludni és mélyen lélegezni. Egész Eichkamp nyugodtan aludt, mélyen a német jövő dacára.
Másnap reggel kiáltásra ébredtem. Ütéseket hallottam, fenyőfa reccsent, az ébresztőórám fél kilencet mutatott. Minden őrült felfordulásban volt, megrémültem, akár egy hivatalnok, aki indoklás nélkül félórával tovább aludt. Hálóköntösben kirohantam a folyosóra, mezítláb, amit apám mindig tiltott a meghűléstől tartva, de ami most senkit sem érdekelt: Az ő ajtójuk tárva-nyitva, a szétzúzott fában levő zár a keretből fityegett, a fa eres volt és sárga, az ajtó gyanúsan ferdén lógott a sarkaiból. Az ablaka nyitva volt, kint enyhe tavaszi fény szállt, és ott feküdt Ursula az ágyban – olybá tűnt, mintha most látnám őt először.
Mereven és fehéren feküdt a párnán, kezei mintha imára lettek volna összekulcsolva, barna haja puhán hullott a fejpárnájára, olyan szépen és kecsesen feküdt ott, akár egy Madonna az áruházban, bal szája sarkából egy sötétvörös, szinte fekete színű csík húzódott a fehér bőrén a párnáig, és a fehér lepedőn nagy, véres foltot alkotott. Úgy tűnt, mintha mindezt már ismertem volna. Szinte olyan volt, mint egy Puccini-operában, a negyedik felvonásban, Mimi halála, Istenem, milyen sokszor láttuk ezt a Német Operában Arthur Rotherrel, Leopold Ludwiggal, Schmidt Isserstedttel: piros tánccipők hevertek szétdobálva, fehér báli ruha hevert egy székre téve. Különféle, vékony és rózsaszínű fehérnemű hevert a padlón kislányosan szétszórva, az egyik fehérnemű mellett üveghenger hevert, amelyet felvettem, és amely megrémített. A feliratot bal és jobb oldalról két hatalmas halálfej vett közre, amilyet eddig csak az SS-napellenzős csákóján láttam. Fekete szemüregeiből fenyegetően bámult egy koponya, mögötte két keresztbe tett lábszárcsont, mellette két felkiáltójellel: «Figyelem, méreg!!», és a szublimát szót olvastam, ami nekem semmit sem jelentett.
Ursula nem volt halott. Sírt. Halk, elfojtott nyöszörgés jött ki az öszszeszorított ajkai közül, és amikor egyik pillanatban ki akarta nyitni a száját, fekete vér spriccelt ki belőle, és vastag röggé vált a fehér párnán. Utána rögtön be is csukta a száját.
Ott álltam, és a nyugalom meg az egyetértés különös érzése hatott át; letisztultak bennem a dolgok. Tizenkilenc éves voltam, éppen az érettségi vizsgára készültem, mint minden tizenkilenc éves, sokkal többet tudtam, mint a szüleim, hallottam egyet és mást Homéroszról meg Szókratészről, az iskolában tanultam a germánok fegyvertényeiről és Tacitus dicshimnuszáról, és mindez meglepő megfontoltságot nyújtott a megértéshez.
Villámgyorsan felfogtam a helyzetet, és azt gondoltam: Hogyisne, van ilyen. Miért is ne ölné meg magát az ember? Az ilyesmi mindig ott lóg a levegőben. Megértelek, nem kell egy szót sem szólnod, csak szorítsd össze a szád, különben kifolyik a vér, és úgy fog kinézni, mint egy Puccini-operában. Kérlek, ne kezdd el az önsajnálat áriáit, hallani sem bírom őket, anyám oly gyakran énekelte őket a társalgóban: Verdi Otellójának negyedik felvonásából, a Traviatát negyedik felvonásából, az Aida záróduettjét: most azonban a sziklakő végleg bezárult. Ebben a házban jól ismerjük ezt. Itt mindig a negyedik felvonásban szoktak meghalni, ezt várja el tőlünk az eichkampi dramaturgia.
Senki nem ejtett ki egyetlen értelmes szót sem. Anyám fel-felordított, a kétségbeesés hangjait préselte ki magából, apám tehetetlenül és idegesen járt fel és alá a parányi szobában, meggyőződéssel bizonygatva, hogy ezt csak ő tehette vele, egyedül ő. Ez egy merénylet őellene. Biztosan soha nem olvasta Freudot, egyáltalán nem tudta, mi az Oidipusz-komplexus, Élektráról sem hallott soha, az ügyet mégis pontosan közvetlenül magára vette. Ez valami elemi rémület és emlékezet volt bennünk, az igazság ritka órája, a hazatérő keleti országrészek okozta zsongás kellős közepén, és arra gondoltam: Úgy fekszel itt, mint egy Madonna az áruházban, de olyan vagy, mint egy férfi, bátorságot mutattál. Irigyellek, Ursula, te abból a német operából másztál elő, amelyet oly gyakran néztünk Charlottenburgban Arthur Rother alatt. A negyedik felvonás díszletei szanaszét hevernek, a jellemszínészek most a rémület idevágó áriáit zengik, és a kórus azonnal erkölcsi mérleget készít: így van ez, ilyen a világ, ez volt az ő élete, így van ez mindenütt leírva. Az utolsónak lassan meg kell tanulnia ezt a nyelvet.
Hirtelen mintha valami szerelemféle támadt volna fel bennem. Amint ezt megtetted, közel kerültem hozzád. A nővérem voltál, nincs miért tagadni, de vettük-e mi ezt észre valaha is? A rokonság különös dolog. A bennünk levő vér bennünk is marad, és nem képes összekötni. Csak amikor kilép belőlünk, Ursula, akkor köt össze. A te véred az én vérem is, ebben a pillanatban válsz a nővéremmé. Mindig egymás mellett szaladtunk, a Rivoliba, az Állatkertbe, Grünewaldba, a Német Operába. Nem tudtam, mi rejlik benned. És hogy te mit tudtál rólam? Úgy mentünk, mint valami bábuk, hosszú zsinóron, egymás mellett, nem ismerve egymást – hogyan is ismernék egymást a családtagok? A család hidegség, idegenség, jég, senki sem fordulhat oda a másikhoz. A családias szavak csak megszólítási formulák, a családi beszélgetések pedig állandósult nézeteltérések: igen és nem, és tessék és köszönöm, és mit akarsz, mit gondolsz, mit is mondtál, igen, tessék, rögtön jövök, add már ide, mi van már, azonnal jössz, kérlek, várj csak, azonnal ott vagyunk, és milyen lehet otthon? Ezeket odahaza gyakran váltogattuk magunk között, a formulákat, mégis siketek maradtunk. Csak most értelek meg. A nővérem vagy. A halálban egyesülünk furcsa mód.
Ez a 38 márciusának hétfő reggele nálunk csodálatos és mondhatni zenei meghatottságtól volt teljes; soha nem éreztem magam annyira otthon Eichkampban, mint akkor, amikor Ursula meghalt. Egy gát szakadt át, téglafal omlott be, egyszersmind élet köszöntött be hozzánk, nagyszerű, vad élet, csodálatos nyugtalanság, és többé semmi sem talált egymáshoz. A káosz jött fel hozzánk. Nálunk minden úgy volt, mintha magától, minden zsinóron ment volna: az alvás, az ébredés, a felkelés, a reggelizés, az iskolatáska és az eichkampi vasútállomáshoz való elballagás – zsebemben mindig a sárga havijegy lapult. Így ment ez az egész életemen át. Mindig valami rendkívülire és csodálatosra vágytam: egy vasárnap a Teufelsseen, ott az a sok meztelen férfi, és oly sok szomorúság a lelkemben – az élet lehetett, amit kerestem, és most hirtelen itt volt. Káosznak hívták.
A szüleim nem voltak hozzászokva az efféle csapásokhoz: Kétségbeesetten és tanácstalanul szaladgáltak fel-alá. Egy szuszra felmentek a lépcsőn, majd szintén érthetetlen szavakat mormolva jöttek le, nyitogatták az ablakokat, majd bezárták őket, elhúzták a sötétítőket, aztán újfent behúzták. Anyám olykor kimerülten magába roskadt, és a klubfoteljébe zuhant. Hangosan panaszkodott, majd csendben elsírta magát, sírása később imádkozásba váltott. A társalgóból lehetett hallani egy fohászkodó Miatyánkot, majd egy emelkedettebb hangú és mellé elhadart Üdvözlégy Máriát. Apámnak, aki ilyen emelt kötődési szintre sosem jutott el, időközben a kulcscsomó után kellett néznie, amely az izgalomtól elhányódott valahová. Nosza, mindketten ott álltak egy titok előtt, amely sokkal rosszabb és felfoghatatlanabb volt, mint egy másik, hét évvel későbbi, amikor ismét csapás ért minket: akkor angol bombázók, szintén márciusban, 45 márciusában, enyhe légnyomással végleg romba döntötték a házunkat – olyan lehetett, mint a legszűkebb körben keletkezett előrengés, a világtörténelem intim kilengése. Amint az ügy politikai téren nyilvánossá vált, akkor ismét majdnem érthető lett. Szűk körben beláthatatlan. A család titokzatos.
A szüleim a sorsot okolták, amiért az élet ilyen szerencsétlen fordulatot vett. A család öleléséről és a gyermekek hálátlanságáról beszéltek, és számlálták a világháborúbeli jótetteiket, a pénzhígulás, a gazdasági világválság idejéből. Tej mindig volt az asztalon, még 23-ban is, az összes tankönyv, amit meg kellett vásárolni, a rengeteg pénz az erdei iskolára, a nevelés számtalan terhe, állítólag most minden jól megy, mindenütt minden felfelé halad – erre mindez köszönetképpen: az életet pusztán úgy eldobni, mintha egy kis semmiség volna. Abban egyetértettek, hogy Ursula akarata, hogy az életet ne folytassa, a hálátlanság rendkívüli aktusa, lázadás Isten törvénye ellen, ahogy anyám mondta, lázadás az állami hatalom ellen, ahogy apám mondta, és mindkét esetben bűnös hálátlanság velük, lényegében kizárólag a szülőkkel szemben. A gyermekek a szüleiknek örökös, eltörölhetetlen hálával tartoznak, azok a gyermekek pedig, akik véget vetnek az életüknek, valójában a szüleiket ölik meg, így tanultam, és ez utóbbi következtetésben úgy tűnt, hogy van némi igazság.
Ezen a hétfő reggelen a szüleim valóban arról a szerencséről tudtak beszélni, hogy én ott vagyok nekik. Kétségbeesésükben egész nap szinte háttérbe szorították Ursula esetét, annyira intenzíven el voltak foglalva az ő szerencsétlenségükkel, hogy a mentőszolgálat igénybevétele fel sem merült. Úgyhogy nekem kellett a dolgokat kézbe vennem. Csak hideget és letisztultságot éreztem magamban. Tizenkilenc éves voltam, és megfontoltabban cselekedtem, mint egy ötvenéves; a fejem teljesen józan volt. A valóság kemény talaján álltam, amely hozzánk hirtelen köszöntött be, és azt mondtam magamban: Most veszed a telefonkönyvet, felütöd a Baleset vagy Kórházak fejezetet, veszed a kagylót, bemondasz valamit a balesetről, és hívsz egy mentőkocsit. Azonnal kell hívni, talán még meg lehetne menteni. Egyszer végre törődj te is a nővéreddel – most először megteheted.
Természetesen az egész dolgot el kellett tussolni. Amikor a mentőautó csengetve megérkezett, és a vöröskeresztes férfiak dobogva felmásztak a meredek lépcsőinken a hosszú vászon hordággyal, anyám az utcára szaladt, ahol a vöröskeresztes autó köré emberek gyülekeztek. Eichkampba ritkán jöttek ilyen sürgősségi mentőkocsik. Biztosan lehetett tudni, hogy valami rendkívüli dolog történt. Egyszer, 29-ben, a Lärchenwegben, akkor kilenc- vagy tízéves lehettem, egy idősebb leány megmérgezte magát. Biztosan gáz lehetett a méreg, mert a tűzoltók egy hatalmas csapata az utcáról, létrán mászta meg a falat, óvatosan végigtornáztak a tetőn, és onnan ereszkedtek be valamiféle nyílásokon át. Nem értettem meg azokat a körülményeket, mert kintről semmit sem lehetett látni, minden úgy festett, mint máskor. Azóta félt anyám a gáztól, a rögeszméje a pincében levő négyszögkulccsal azóta kezdődött. Egyszer egy házaspár altatóval mérgezte meg magát, ez 34-ben volt. Az hírlett, zsidók voltak, és az ilyen szörnyűségek, úgy tűnt, a zsidókra jellemzők. Egyszer egy cseléd, a Kiefernwegből, törülközővel fojtotta meg a szerzett gyermekét. Ennek híre úgy terjedt el a mi kis településünkön, akár egy attikai rémhír, és cáfolhatatlanul igazolta számunkra az alacsonyabb rendek tökéletes mellőzhetőségét. Akkor anyám elküldte a mi cselédünket is, mert veszélyt látott benne ránk, a gyermekekre nézve. Mindig mondta: Ezek mind egyformák, egyik kutya, másik eb. Pedig mindet Isten teremtette.
Hát igen – és most rajtunk volt a sor. Ott állt a mentőautó a házunk előtt. Eichkamp 35. Ez történt 38 tavaszán, még minden érintetlen, barátságos és befogadó volt, a házak falát vadszőlővel futtatták be, az árvácskák már zöldelltek a kiskertekben, és miközben a férfiak ott fenn a nyöszörgő nővéremet áttették a hordágyra, anyám elmesélte az utcán levő embereknek, hogy a lányának vakbélpanaszai vannak, heveny és súlyos vakbéltályog esete áll fenn. Ezt beharangozva, felszaladt, és akkor elsőnek gondosan letörölte a lánya arcáról a vért, hiszen az eichkampiak is tudatában voltak ám annak, hogy a vakbélgyulladások általában nem a szájon át véreznek.
A kocsi később elment. Senki sem mehetett vele. A szanitécek azonnal felfogták a helyzetet, valószínűleg valamiféle törvénybe ütköző dolgot is szimatolhattak, és elmondták, hogy mindent úgy kell hagyni, ők sem tehetnek másként, mint hogy a rendőrséget értesítik. A zöld fenyőfa kapunk bezárult, az új biztonsági zár hallhatóan bekattant, hirtelen azon kaptam magam a szüleimmel, hogy egérfogóban vagyunk. Eichkampi fogságban. Ez most nyilvánvaló lett. Bűncselekmény, hatalom és sors látszata vetült ránk. Tanácstalanul ültünk a nagy klubfoteljeinkben, és először éreztük a nagyvilág szellőjét átlibbenni a szűk szobáinkon. Felfoghatatlan – az élet –, ki hitte volna, valaha is? Ez nem volt iskola és Hitlerjugend, Tacitus tanításai a germánokról, amelyeket érdemes megszívlelni, itt már nem volt minisztérium, Rust miniszter meg a népi állam sok jó törvénye és rendelete, ez már nem a művészet volt, amelyről anyám annyit álmodott, Schubert Téli utazása és Wagner Wesendonk-dalai – ide a halál toppant be hirtelen, és mi nem voltunk hozzánőve a hatalmához. Úgy álltunk ott, mintha az idő kimaradt volna. Ezen a délelőttön úgy viselkedtünk, mint holmi alkalmi színészek, akik egy berlini hátsó szobában sebtében improvizálva előadják az Elektrát és az Antigonét. A tragikum beköltözött a házunkba, és természetes, hogy nem voltunk felnőve ilyen szövegekhez. Ripacsul játszottam. Meghatottnak és szomorúnak kellett volna lennem. Ezt kérte a szerep. Ő meg a nővérem volt. Ezzel szemben csak a győzelem gonosz érzését éreztem: Végre megkaptátok. Most már vége. Ilyen az élet, csak ilyen.
Ursulát a Westend-kórházba szállították. Még huszonegy napot élt meg félénken és makacsul a halállal szemben, amelyet ő maga szólított meg. A halál lassan érkezett, az altest felől kúszott felfelé, az ágyékánál és a beleknél kezdődött, és onnan kúszott lassan felfelé. Végzetes mérgezési eset volt, így magyarázták az orvosok.
A szublimát nagy sűrűségű higany, és aki sok szublimátot nyel le, annak a méreg a gyomrába, onnan meg a beleibe jut. Ott megrekedve kezdi el gyilkos felszámolói munkáját. A szublimát egy mindent lebontó, szétszabdaló vegyszer; az ember húsát elkásásítja, a szerveket lassan vérző latyakká oldja fel. Felfelé haladva a veséket is eléri, feloldja őket, és immár nem képesek kiválasztani a vizeletet. A húgy a testben marad, pang, és amint eljut a szívbe, az leáll, és ezzel vége. Urémiának nevezik, többnyire gyors lefolyású, csak Ursulánál tartott sokáig. Három hétig tartott nála, ezalatt lehetőségünk nyílt arra, hogy a szerencsétlenséget lassan felfogjuk, és a katasztrófával megbékéljünk. A halál modort követel, modor akart keletkezni – ki tudná a halált valaha is modor nélkül felfogni?
A gyilkosság árnyéka csakhamar elillant a házunkról. Apám telefonált a minisztériumból, a Westend-kórház apámmal beszélt telefonon, aztán a rendőrség ismét beszélt a Westend-kórházzal. Ettől kezdve az ügy már hivatali úton haladt tovább, ami gyorsan és teljesen tehermentesített bennünket. A vakbélgyulladásról szóló hír természetesen nem tartotta magát sokáig Eichkampban. Néhány dolog kiszivárgott. Homályos és kétértelmű vallomásokat kellett megeresztenünk; össze kellett szednünk magunkat. Anyám ezúttal többször ejtett szót a sorsról, amely lesújtott ránk, és amikor egy nap az ebédnél hirtelen beismerte: Szegény gyermekünk, Ursel, mennyit szenvedhetett!, a megfelelő úton járt.
És így lassan ismét visszaért hozzánk az élet. A mindennapok a jogaikat követelték. Ismét jártam iskolába, készültem az érettségi vizsgára, hosszú házi feladatokat írtam Hans Grimmről és a népies élettérről, apám ismét nyolc óra huszonháromkor indult a kultuszminisztériumba, és sok iratot hozott haza, amelyek a művészettel voltak kapcsolatosak, anyám meg figyelmesebben és ízletesebben főzött, mint valaha.
Délutánonként pedig felváltva mentünk a Westend-kórházba, és meglátogattuk a mi halálos beteg gyermekünket: mellesleg huszonegy éves. Az életterünk megindító kiterjesztése volt ez. Soha nem jártunk ki ilyen gyakran Eichkampból. Valami azonban mégis hiányzott otthonról, ez biztos, de cserében volt most Charlottenburgban egy magas és világos szobánk, amelyből egy másik világ szemlélői jártak ki. A városi vasúttal utaztunk, ám ezek a vonatozások inkább hasonlítottak csendes lourdes-i vagy konnersreuthi zarándoklathoz.
Anyám ekkor gyakrabban mesélt Terézről, ám soha nem tudtam, hogy az ávilai, a lisieux-i vagy a konnersreuthira gondolt-e. A vér misztériuma kötött le minket, a szenvedés titkát kellett kinyomoznunk, és Fahsel káplán könyveihez most olyan írások társultak, amelyek a konnersreuthi ügyről szóltak. Ott átélték, milyen könnyen képes a lányoknál a fájdalom vérré válni. Ez egy olyan misztérium volt, amelyről egyre gyakrabban kezdtem hallani. A szó új volt számomra. Utánanéztem a lexikonban, és azt láttam: az ügy meglepően gyorsan öltött vallásos értelmet.
Igazából Ursula betegszobája aligha volt alkalmas lelki színeváltozásra. A női részlegen feküdt, B osztály, 5. emelet, 23-as szoba. A Westend-kórházban mindenütt orvosi szag volt; a fogadótérben alaposan igazoltatták az embert, a látogatási időt kínosan be kellett tartani, csökönyös nővérekkel hadakozni, ott fenn a padló is annyira tisztára és csillogóra lett polírozva, hogy a hosszú folyosókon csak nagyon óvatosan lehetett lépkedni.
Ursula egy magas, fehér, zománcozott ágyban feküdt, furcsán betakarva és lekötve. Sok készülék vette körül az ágyát, a gépeken levő megannyi üvegedényből barna csövek vezettek az ágyához. Kétségtelenül mesterségesen táplálták, és mesterségesen is ürítették. Az elfedett teljes alteste, amelyet nálunk mindig alantasnak és koszosnak tartottak, ezúttal áthajlott művészetbe, az orvosok tiszta művészetébe, és ebben a művi környezetben Ursula arca ugyancsak biztatóan és szépen virított. Úgy feküdt ott, mint egy elvarázsolt nő, ismét tudott néhány szót szólni. Halkan és lökésszerűen jöttek a szavak az elvarasodott szájára, és mint minden öngyilkos, aki még egyszer magához tér, ezúttal megbánta tettét. Néma elhatározást mutatva, mindent jóvá akart volna tenni, és az orvosok meg is erősítették benne ezt a reményét: hogyne, egészen biztosan, három vagy négy hét múlva ismét otthon lehet, legfennebb kerekes székben, ezzel átmenetileg számolnia kell.
Ursula látszólag a felépülés nyilvánvaló szakaszán esett át, és a felgyógyulás ideje anyámat mentő gondolatra sarkallta. Eldöntötte, hogy Ursulának át kell térnie. Ez a hétfő, így mondta egyszer az ebédnél, az ég egyértelmű jele volt. Sok mindent elmulaszthattak ebben a családban, sok mindent bűnösen elhanyagolhattak már a házasságkötéskor. Katolikusként az egyháza áldása nélkül ment férjhez, és Ursula haláltusájának szobája Charlottenburgban nyújtotta most azt az erős erkölcsi megfontoltságot, amelyre az ilyen korai és súlyos hibák átértelmezéséhez van szükség.
Apámnak ez valójában mindegy volt. Őt a vallás, sem így, sem úgy nem érdekelte. Sokkal inkább az ő anyja volt az, aki csökönyös óprotestánsokra jellemző kitartással elvárta tőle a katolikus sógornő vallási megalázását.
Ez régen volt, a háború kirobbanása napján történt, 1914-ben. Az ő evangélikus anyja halott volt, Buckowban, Szász-Svájcban temették el a megboldogultat 1931-ben, és a katolikusság, amely régóta elnyomás alatt volt, hirtelen rátelepedett a szerencsétlenségünkre.
Ezúttal sokat át kellett értelmeznünk. Ekként az anyám délutánonként, amikor látogatási tilalom volt, kutatásra szánta el magát, hogy lelkészi támaszt szerezzen. Az ügy különösen nehéznek bizonyult. Anyám egyrészt kikötötte, hogy csak előkelő férfiak jöhetnek szóba, magasabb rangú, érdemrendes urak, és lehetőleg rendi papok, nem úgy a világi papok, akik a házvezetőnőikkel és sok berlini gyülekezeti taggal közönséges és kifogásolható világi életet éltek; másrészt éppenséggel ezek a teológiai ranggal rendelkező uraságok nagyon is mereveknek bizonyultak. A székesegyházi prelátusok és a monsignore-ok, akikhez anyám könnyen bejutott, az egyházi elöljárók és atyák, mindig összerezzentek, ha néhány bizalmas szót követően öngyilkosságról hallottak. Ez egy nehéz kérdés, mondták. Az egyház, a Szentanya állítólag kifogástalan szellemi tisztaságot vár el a gyermekeitől ilyen súlyú lépések előtt, és az egészségi érintetlenség is valójában szükséges. Teljes körű áttérésről, teljes körű megbánásról és kegyelemről beszéltek. Világos volt, hogy éppenséggel a magas rangbéli urak nem egyébnek adták ki magukat, mint egyházi temetkezési vállalatnak. Annak idején már Tamás is… Időközben már anyám is. Esti óráiban, amikor korábban a Lokal-Anzeigert szokta fellapozni, vallásos könyveket bújt, és egy szóra bukkant, ami a papok örömére felkeltette az érdeklődését. Megvásárolta Szent Ágoston Vallomásait egy Kröner-zsebkiadásban, 2 márka 80-ba került, és esténként figyelmesen olvasott belőle. Ott ráakadt egy igére, ami neki találónak tűnt, akár egy kulcs az egyház és a leánya szívéhez. Az ige így szólt: „Nyugtalan a mi szívünk, ameddig Benned nyugszik, ó, Uram!”1 A szegény gyermek, a mi Urselünk, mondogatta előszeretettel. Az ő nyugtalan szíve. Végül is mégiscsak Istent kereste.
Valóban talált is. Nem is tudom, hány templomba és imaházba, rendházba és egyházi hivatalba sietett anyám akkoriban a Friedrichstrasse és a Grünewald között. Rendkívüli tevékenységet és fogékonyságot mutatott katolikus kérdésekben. Egyik este hat óra körül csendes-diadalittasan tért haza, fekete kézitáskáját elégedetten tette be barokk szekrényünkbe, kétszer ráfordította a súlyos kulcsot, kivette és bezárta ezt a kulcsot apám íróasztalába, kihúzta az íróasztal kulcsát is, és az edények közé tette be, miközben a tálalót bezárta, a dolgokat mind elrendezte. Ambrosius atya a szaléziaktól fog reggelente a kórházba benézni.
Ambrosius atya kopasz, alacsony, barátságos férfi volt, aki mindig valamit figyelt, de ezt általában nem lehetett észrevenni. Fekete köntöst viselt, feje búbján is fedő, szemét folyton lesütötte, valahonnan Zehlendorf mellől származott – anyja szülőháza a Salzburg melletti Freilassingban állt. Valójában nem volt eléggé előkelő a mi ügyünkhöz, még a szellemi választékosság is hiányzott belőle. Teológiai makacsságot mutatott, először nehézkes áttérítő oktatásba akart kezdeni, elhozta a katekizmust, és az eichkampi gyermeket általában a világ oka-fokáról meg céljáról tanította, a Teremtő céljairól, amelyek önmagukban jók és tiszták voltak, és hogy Éva miatt minden másként zajlott le.
Ez elborzasztotta anyámat. Most már aztán ne körülményeskedjünk, mondta olykor temperamentumosan, gyerünk – végül is a lélekről van szó. Ő ugyanis a katolicizmus bal szárnyát képviselte, és már akkor tiltakozott a tamási gyógyító apparátus hideg racionalizmusa ellen. A kegyelemről – mondta –, csak a kegyelemről van szó! Valójában a késleltetett veszélyről volt szó. A mesterséges táplálás és ürítés következtében a leánya felvirult még egy időre, ám arcpírját és széps&e
