Milorad Pavić: Kazár szótár. 100 000 szavas lexikonregény. Fordította: Brasnyó István. Helikon Kiadó, 2022.

György Andrea: Eddig elkerültük egymást a Kazár szótárral. Most olvastam először ezt az 1984-ben megjelent, azóta a harmadik magyar kiadást megérő regényt. Pontosan illik rám az, amit Pavic´ a kritikusokról megállapít: „ők olyanok, mint a felszarvazott férjek: mindig utolsóként értesülnek az újdonságokról”. Ha a kilencvenes évek elején kerül a kezembe, akkor Esterházy műveihez hasonlóan az újdonság erejével sokkolt volna. Biztosan megdöbbentett volna a szöveg interaktivitása, ahogyan nyíltan bevonja az olvasót az alkotás folyamatába. Most azonban inkább szórakoztatott, ugyanakkor meg is hatott ez a ma már nagyon ismerős írói eljárás.

Amik Annamária: Már az elején jelzi, hogy befejezetlen, folytatható, kiegészíthető. De ki merészelné vállalni ezt a feladatot, amikor már a legelső mondat a könyvet sosem felütő olvasó epitáfiuma?

GyA: Az olvasás mérgező, figyelmeztet a regény, és még mielőtt a vájtfülű olvasó elmerülne a kijelentés metaforikus értelmezésében, a könyv (fiktív) keletkezéstörténete váratlanul megálljt parancsol neki, és pontosan az ellenkező irányba, a szó szerinti értelmezés felé tereli, ugyanis kiderül, hogy a Kazár szótár őskiadásának egyik példányát mérgezett nyomdafestékkel nyomtatták. Effajta meglepetésekkel vagy fricskákkal bőven szolgál a könyv, amely egyértelműen a meghökkentés, sőt, a megbotránkoztatás, de mindenképpen a megrögzött olvasói szokásokból való kimozdítás szerzői szándékával íródott.

AA: Mint minden játék, ez is halálosan komoly. A három forrásból származó, egybegyűjtött feljegyzésekkel nem válik teljessé a hitvitáról kialakítható kép, hanem csak fokozódik a történetírás és -értelmezés szubjektivitásának érzete. Az írásbeli átadásnak a kifejezés lehetetlenségével kell számolnia: a kazárok nem írhatnak saját múltjukról. A gondolatok a szavakkal érintkezve kihunynak, nekünk csak e kihunyás maradéka jut. Ráadásul az írás elengedhetetlen összetevője a hazugság: a könyv fehérségén áttetszik az igazság, a betűk pedig szeplők, ahol a pillantás megreked a felszínen, olvassuk.

GyA: Nyilvánvaló, hogy a tudós szerzőt különféle irodalomelméleti kérdések izgatták, és ezekre adott gyakorlati válaszokat. Különleges, enciklopédia-formát öltő regényével a műfaj hihetetlen rugalmasságát teszteli, de szívesen időzik hermeneutikai kérdéseknél is. 

AA: A követhetetlenül szerteágazó témák közül kettő ragadott meg különösen: a nem lineáris időkoncepció és ehhez kapcsolódóan a valóság és álom átjárhatósága, amelyekkel az örök metafizikai problémát jelentő halált próbálja leépíteni. Az álom kitüntetett közege az ember beteljesedésének. Álomban vadásznak az „ősörök” Ádám után, akinek az egyes testrészei a földön lakó, egy-egy betűt képviselő emberek. Micsoda kép az írás mint Ádám testének felépítése!

GyA: A nagyon szemléletes, sőt, érzéki nyelvezet egyik zseniális példája, ahogyan a száraz jakobsoni kommunikációs modellt Pavic´ egy mozdulattal élettel telíti, izgalmassá teszi azzal a képpel, ahol két ember (az író és az olvasó) egy vad pumát tart pányván. Ez egyben a kommunikáció csődjének az ábrázolása is: „Ha most megkérdjük a pumát (illetve a gondolatot), hogyan tekint ő erre a két emberre, azt válaszolhatná: a pányva végén olyan megehetők vannak, akik fogva tartanak valaki számukra emészthetetlent” – olvassuk.

AA: Én metafizikai jelentést tulajdonítottam neki, nem csak az irodalmi kommunikáció metaforájaként értelmeztem. A kazár hitvitában fontos szerepet játszó Ateh hercegnő mondja a megszokottá váló gondolatairól: „Mindenütt ott látom őket, még a keresztutakon is. És ami a legrosszabb, többé nem látszanak tőlük a keresztutak.” Mintha a sivatagi remetéket idézné, akik a gondolatok kiiktatásában, a gondolatok fölé emelkedésben látták az Isten szemlélésének egyetlen módját. Nos, a szövevényes narráció elvont ideákban tobzódása egyáltalán nem kedvez ennek a kontemplációnak.

GyA: Az önironikus Pavic´nak vannak még más ízletes metaforái is, például a regény mint mutatványos ló. És tényleg: elbeszélő technikájának olyan elemei, mint az intertextualitás, az irónia, az önreflexió, a játék, az anekdota, a montázs, a történet megszakítottsága stb. a Kazár szótárt posztmodern írói „mutatványok” látványos tárházává teszi. Ezért számomra a regény olvasása egy lélegzetelállítóan szép, de annál veszélyesebb hegyi terepen kialakított labirintusjárás volt. Oly sok irányjelzőt tett ki a szerző, hogy félrevezetést sejtettem a háttérben. A jelzőtáblák annyi választási lehetőséget, akkora szabadságot adtak, hogy értelmezésük szinte jobban kifárasztott, mint maga az út. Végül egészen hagyományosan, az elejétől a végéig olvastam a szöveget, nem pedig keresztül-kasul, ahogyan a szerző javasolja. Eco szavaival fogalmazva, neked milyen volt a séta Pavic´ fikciójának az erdejében?

AA: Lassú és szédítő séta, amely olykor varázslatosan kedves költői magasságokba, máskor pedig felkavaró metafizikai mélységekbe vezetett. Borges, Eco, Krasznahorkai panteonjában látom, akik visszhangját, illetve előképét bőven megtalálni ebben a képtelenségig gazdag írásban, például az épületként elképzelt nyelv, a már említett halálos méreggel írott könyv vagy a hiába keresett kiút mozzanataiban. Az időtojást tojó tyúk mintha Dalí-festményből ugrott volna ki. De a látványossága mögött súlyos témákat feszeget profetikusan. A kazárok, bár mindenhol jelen és többségben vannak, mégis a három vallás képviselőit részesítik előnyben a politikai életben és a kultúrában is. Ezzel a Kazár szótár, azon túl, hogy a szerző állítása szerint a nagyhatalmak összecsapásai között őrlődő kis nép története, a cancel culture-t előrevetítő hangoskodó kisebbségeké is lesz. Ugyanakkor a halál árnyékának völgyében járó ember története is, akinek folyamatosan meg kell küzdenie a valóság és az álom, a múlt és a jelen, a kimondható és a kimondhatatlan közötti feszültséggel, amelynek megkerülhetetlen helyszíne a Kelet. A fikciós séta, amelyről kérdeztél, számomra ezen az útvonalon halad. Kielégítette-e a te kazár sétád a Kelet iránti vágyakozásodat?

GyA: Sőt, ki is oltotta, ugyanis ennek a spekulatív, áltudományos regénynek a miszticizmusa nekem már túl sok volt. Bár azt hiszem, hogy pontosan ez a célja a szövegnek: túltelíteni, kifárasztani az olvasót a zsidó, a keresztény és az iszlám által nem kanonizált misztikus tapasztalatok, világmagyarázatok tömkelegével, hogy aztán a végén egy laza fordulattal átváltson erotikus női lektűrbe, egy újabb fricskát adva a túlképzett olvasónak.

AA: A záróakkord nemcsak a lektűr, hanem a thriller határán is mozog. Az utószó előtt szereplő összeadás egyik tagja a 293, éppen az a szám, ahány évre a sátán megtestesüléseként ismert Sevast írnok a visszatérését ígérte. Bezárul a kör, de ezzel valóban túlságosan töménnyé és ellentmondásossá is válik a szellemi akrobatikát igénylő olvasmány.