[2020. március]
KUTASY MERCÉDESZ: PÁRDUC MÁRVÁNYLAPON.
BARANGOLÁSOK A LATIN-AMERIKAI IRODALOM ÉS MŰVÉSZET HATÁRTERÜLETEIN.
JELENKOR KIADÓ, BUDAPEST, 2019. Kutasy Mercédesz eddig elsősorban műfordítóként volt az olvasók számára ismert, olyan nagyhatású szerzőket ültetett át magyarra, mint Roberto Bolaño, Guillermo Cabrera Infante vagy Javier Marías. Életrajzában az áll, hogy művészettörténész, az ELTE Spanyol Tanszékének oktatója. Lényegében művészettörténészként is fordít, hol a képzőművészetből az irodalomra, hol az irodalomból a képzőművészetre, pontosítva, fordítói helyzetére közelítve: a köztesség foglalkoztatja, nem csupán a műformák közti átjárás, hanem a műformák, műfajok, szempontok, stílusok, lehetőségek, alakzatok közti viszony is. Főképp ez a viszony, magának a viszonynak a mibenléte érdekli. És ha mi is szem előtt tartjuk ezt a szempontot, ha így forgatjuk könyvét, kiderül, Latin-Amerika nincs is annyira messze, sok mindenben nagyon is magyar, talán abban leginkább, ahogy a perifériáról a centrumot figyeli, majd ezzel a figyelemmel visszafordul saját környezete felé, és felfedezi, hogy a közvetlen közelében található köztes terek, furcsa múzeumi gyűjtemények, börtönök, ravatalok, képkeretek, kalitkák, térképek mennyi láthatatlant rejtenek és mutatnak meg ugyanakkor.
A kötet írásai egymást tételezik, kiegészítik, generálják, új tereket nyitnak meg, eltüntetik a kereteket. Leginkább a valóság és a képzelet közti lebegés illúzióját kínálják fel, de mivel nagyon pontosan definiálják önmagukat, vagyis a gondolatot gondoló nincs bennük elrejtve, sem elszemélytelenítve, az illúzió tapasztalattá, élménnyé válik, a lebegés pedig a tanulás hatékony formája lesz. Valahogy úgy, ahogy a Párizs belvárosában partra sodródott bálna, a maga pontosan kidolgozott dramaturgiájával tette, amolyan tanítómeseként, mindenki számára jól érthetővé és egyértelművé a klímaváltozás következményeit. (És az már semmit nem rontott ezen, hogy kiderült, műalkotásról van szó, mégpedig egy antwerpeni csoport performanszáról.)
A fentiekhez hasonló áttétellel megjelenő sok egyéb műalkotással is találkozunk Kutasy Mercédesz könyvében, keretnélküliséggel, fátylakkal, hiperrealista varázslattal, és aligha csak a róluk szóló írások tételezik egymást, hiszen szinte minden „tárlatvezetés" az irodalmi példákhoz vezet, amelyekben a jól ismert „illúzionisták", Borges, Cortázar, García Márquez vagy Fuentes mellett ott vannak a ritkábban szóba kerülők is, Guillermo Cabera Infante, Octavio Paz, Juan Carlos Onetti, Virgilio Pinera, Vicente Huidobro.
Az illúzió többféle értelmezését szabadítják fel ezek a szerzők. Van egyrészt a tükrözés, amelyben a megsokszorozódott képek elrejtik magát a tükröt, ahogy Macedonio Fernandez regényében történik, amely szerkezetében is a tükrözést imitálja: van ötvenhat előszava, húsz fejezete, valamint megjelennek szereplők, akik lényegében puszta szerepek és nem hús-vér alakok, de még nincs vége a tükrözésnek, mert miközben a fiktív olvasó és a szerző párbeszédét olvassuk, magunk is párbeszédet folytatunk a szerzővel, vagyis észrevétlenül belekerülünk a könyvbe, amelynek valóságáról azt feltételeztük, hogy a képzelet koholta. De ha másfelé indulunk el, és nem a tükrözés módszerével, hanem a valóság mániákus leltározásával élünk, erre példának Bolaño több száz gyilkosságot felsoroló regényét lehet felhozni, akkor ugyanolyan bonyolult, átjárhatatlan és érthetetlen labirintusban találhatjuk magunkat, akárcsak Fernandez illúziókra épülő regényében.
De miként tudja két tükör, vagyis a képbeliség egyfelől, másik oldalon pedig a több száz lap, vagyis egy regény, tehát az írott szó megteremteni ugyanazt az illúziót? Holott a látás egészen más, mint a leírás. Borges maga is foglalkozott ezzel a különbséggel, illetve a különbség ellenére adódó hasonló következményekkel, de lényegében megállt a jelenség szemléltetésénél, midőn az Az Alef című 1949-ben született novellájában a szimultán írásra tesz kísérletet. Kutasy Mercédesz pontosan ebből, Borges Alefjéből kiindulva fogalmazza meg a jelenség poétikailag megragadható történetét, ugyanis azt mondja, hogy Borges valószínűleg Hernán Cortés spanyol konkvisztádor V. Károly császárhoz írott leveleihez áll stilárisan közel, mégpedig azokhoz a hosszú, leltárszerű leírásokhoz, amelyekben azzal igyekszik magát igazolni, amiért az uralkodó parancsát megszegve leigázta az aztékokat, meghódítva Mexikót, hogy mindent egészen aprólékosan leír. És akkor innen, Cortéstől megint továbblép Kutasy könyve, mert ellentétes példaként Kolumbusz leveleit hozza be, a valóságteremtés egészen másféle lehetőségeit szemléltetve: a leírás szimultaneitása révén kilép a jelen keretei közül, és régebbi leírásokra utalva, mintegy kizárva magát a jelenből, az általánosba, a bárhol létezőbe belépve teszi mégis kézzelfoghatóan realistává saját helyzetét.
Voltaképpen Kutasy Mercédesz is a fent ellentétes módszerek szerint jár el: egyfelől aprólékosan leírja a megfigyelés tárgyát (ahogy például Attalai Gábor Buenos Airesnek szánt, a valóságban soha meg nem valósult, a könyvvel megegyező, Párduc márványlapon című performanszát ismerteti), másfelől pedig a leírásból kiindulva vezet vissza az előzményekhez (így jár el a már emlegetett Fernandez-regény elemzésekor is), és jut el az általánosan megragadhatóhoz. Ily módon könyve nem csupán „gondolati térkép", hanem utazással felérő gondolati lebegés egészen varázslatos létmódokban.
