[Látó, 2006. március] 

(101 vers Marosvásárhelyről. Válogatta Kuti Márta. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.)

A Kuti Márta válogatásában, Szotyori Anna illusztrációival megjelent versantológia nem annyira Marosvásárhelyről, mint inkább a város lakóiról szól. Tulajdonképpen csak az első, a Csokonai-vers festi elénk a „kies" várost, ahonnan szétnézve, a „fenyvesekkel fedett bércek" és a „hűs források" láthatók. Az utána következők csupán közvetett módon kapcsolódnak hozzá. Bennük Marosvásárhely a verset író, a versben megszólított vagy a vers címzettjeként megjelenő személy élettereként bukkan fel.

Talán helyesebb lett volna a „101 vers marosvásárhelyiekről" címet a borítóra írni. A legtöbbször előforduló név a Bolyai Jánosé, gyakoriság szempontjából őt követi Székely János, aztán jönnek a többiek, költők és művészek, tudósok és művészetpártoló polgárok, könyvtáralapítók és művelődési társaságok tagjai, na és az orvosok, hiszen Vásárhely, miután átköltöztették Kolozsvárról a magyar orvosi egyetemet, klinikái és szanatóriumai révén írók és költők menedékhelye lett (a város leghíresebb költő „betege" Szilágyi Domokos). Ha persze igazán pontosak akarunk lenni, az eredeti helyett ajánlott cím sem jó, ugyanis a beválogatott 26 költőnek alig harmada élt hosszabb ideig a városban, vásárhelyi születésű pedig három akad közöttük. De hát Bolyai sem itt született, mégis a város jelképévé vált: a meg nem értett zseni, akit a kisváros sáros ujjai visszarántanak. Székely János szonettkoszorújában (amely 13-at ad a 101-hez) is e romantikus alak áll elénk, a lázadó, aki eltörölt egy törvényt, és emiatt vesznie kellett, aki békére vágyott, ezért lett békétlen és kiátkozott.

Vélhetőleg a könyv elején olvasható Babits-vers e képzet ősforrása, ebben csendül fel a Bolyai János leveléből átvett híres mondat, „a semmiből alkottam új világot", és ez a vers utal a törvények áthágására is: „vén Euklides, rab törvényhozó". A kötetben szereplő másfél tucatnyi Bolyai-vers, más és más költők hangján ugyanezt festi elénk: a zseniális ifjú, aki nem talált a menekvés útjára, viszont mégiscsak eloldotta a rabság köteleit. Mennyire másképp szól a másodikként beválogatott Ady-vers, a Kisvárosok őszi vasárnapjai! Másképp szól, bár máshol született, nem a vásárhelyi kisasszonyokról, jóllehet ugyanazt siratja vissza: az őszi vasárnap délutánokat, a mélyen kedélyünkbe kapaszkodó kisvárosi unalom édes emlékét. A kiadó hasonló válogatásában, 101 vers Kolozsvárról, több vers idézi a város nevezetes helyszíneit, épületeket, utcákat, de azért itt is megjelenik a Somos-tető, az állatkert, a hírneves könyvtár, a Teleki Téka, a Vártemplom, a Víkend-telep, ám közvetettebb formában.

Egyrészt a verseket ihlető festmények révén, Szécsi András, Balázs Imre és a többiek megverselt művein keresztül, másrészt a „megroggyant eufóriában" született emlékek révén. De a válogatást dicséri, hogy e „megroggyant eufória", hogy a már csak lélekben létező utcákat elsirató nosztalgia nem uralkodott el a köteten. Talán nem baj, hogy Vásárhelyen még az épületeknek is sorsuk van, inkább, mint téglájuk és árkádsoruk, és még az állatkertben is csupa „sors-esélyű jelkép" lakik. Ha azt vesszük, ettől más Vásárhely, mint Kolozsvár. És jó, hogy másképp van, érdemes ezt is megőrizni.